Egy bizonyos kor felett tényleg mindenki konzervatívvá válik? – Egy Y generációs elmélkedései

–

A milleniálok sokkal kevésbé lesznek konzervatívak

A milleniálok, vagy más néven Y generáció az a korosztály, amely 1980 és 1994 között született, tehát sokan tinédzserként voltak kénytelenek megélni a 2008-as világgazdasági válságot és annak utórezgéseit. Végignézve azt is, ahogyan a szüleink gondosan felépített vállalkozása – vagy csak általános értelemben vett karrierje –, és ezzel együtt biztos egzisztenciája darabokra hullik a szemük előtt, azt gondolom, a pénzhez, a munkához, és úgy általában a biztonságos élet reményéhez fűződő viszonyunkat ez alapvetően változtatta meg. 

Lassan, de biztosan beléptünk a munkaerőpiacra mi magunk is, és realizáltuk, hogy nehéz lesz önerőből újratermelni azokat a javakat, amelyeket a szüleink hajdanán képesek voltak megszerezni.

Ha csupán egy saját ingatlan lehetőségét vizsgáljuk – mindenféle öröklés és családi összekalapozás nélkül –, láthatjuk, hogy ez számszerűleg bizonyítottan is egyre nehezebb, az elmúlt húsz évben ugyanis gyakorlatilag megduplázódtak Magyarországon az ingatlanárak. 

És mi köze mindennek a politikai liberalizmushoz vagy konzervatizmushoz? Nos, a nyugati világ tendenciái szerint idővel politikai nézeteink egyre konzervatívabbá válnak, ezt pedig az egyes generációk pártpreferenciáiban és szavazási szokásaiban érhetők tetten leginkább. Az angol és amerikai trendeket vizsgálva eddig mindhárom milleniálokat megelőző, tehát az X generáció (1965 és 1979 között születettek), a baby boomerek (1946 és 1964 között születettek), és a veteránok (1945 előttiek) is egyre konzervatívabbá váltak idővel. Bár a konzervatív irányú szavazási kedv eltérő mértékű az egyes generációknál, azonban egy irányba mutató. Kivéve a milleniálokat, és jó eséllyel a Z generációt, akiket ebbe a kutatásba még nem vontak be.

Ez a fajta politikai generációs szakadék itthon is jellemző. A Medián tavalyi felméréséből az látszik (leegyszerűsítve), hogy ha elmúltál 40, akkor jó eséllyel kormánypárti vagy, ha 40 év alatti, akkor pedig nem. Amennyiben hihetünk John Burn Murdoch adatelemzőnek, akkor ez a tendencia így is marad.

Tehát sem én, sem a nálamnál fiatalabb, szavazni képes Z generáció nem lesz politikailag konzervatívabb idővel. No és miért? 

Mert a konzervatív szó magába foglalja valaminek a konzerválását, tehát megőrzését, tartósítását, állandósítását. Nekünk viszont a megőrizni valóból mind kevesebb jut – az egyre növekvő inflációval, és az ezzel párhuzamosan gyengülő vásárlóerővel. Elképzelhető tehát, hogy nem kizárólag az évek számának gyarapodása határozza meg jobbra tolódásunk mértékét, hanem olyan nem elhanyagolható tényezők is, mint a munkaerőpiac alakulása, az anyagi gyarapodás mértéke, a saját otthon birtoklásának lehetősége, illetve a családalapítás.

A milleniálok és a Z generációsok (akik még az egészségügyi és háborús bizonytalanságokat is a nyakukba kapták felnőtté válásuk hajnalán) egy olyan időszakban válnak politikailag éretté, amikor az imént említett fordulópontok (saját ingatlan vásárlása, családalapítás) egyre költségesebbé, következésképpen nehézkesebbé válnak, sokak életében pedig jócskán el is tolódnak az előző generációkhoz képest, vagy teljesen elmaradnak.

A konzervatív pártok tehát gondban vannak, hiszen a statisztikák alapján nem fogják tudni újratermelni szavazóbázisukat a jövőben.

Egyes konzervatív pártok ösztönösen ráéreznek, hol van generációnk ütőere, és a lakhatás-családalapítás kombinációt egyidejűleg megtámogatva próbálnak értékes milleniál-szavazatokat nyerni. Idővel kiderül majd, tényleg ez volt-e generációnk (egyetlen) ütőere, vagy sem: elképzelhető, hogy a digitálisan érett, angolul jól beszélő generációknál a globális trendek szintén nagyban befolyásolják a pártpreferenciájukat, akár jobban, mint azt egyes vezetők gondolnák, illetve a globális klímaválságra, egészségügyi válságra vagy háborús helyzetre adott lokális válaszok is épp annyira fontosak lesznek, minthogy lesz-e saját lakásuk 30 éves korukra, vagy sem, anélkül, hogy egy életre eladósodnának…  

Azért egy kicsit nem értem a Z generációt

A cikk alatt következetesen együtt említettem saját milleniál generációmat a Z generációval, illetve túlnyomóan liberális nézeteinket. Valóban sok a hasonlóság közöttünk, és sok társadalmi folyamatot, amit az én generációm robbantott be (például az egyenjogúsági mozgalmak online térhódítását, ezen keresztül a köztudatba való beemelését, a mentális egészség fontosságának hangsúlyozását stb…), a Z generáció folytatja, vagy teljesen elfogadottként kezeli, segítve ezzel annak normalizációját. 

Ilyen formában tehát olyanok vagyunk, mint két kedves szomszéd, akik közösen ápolják az előkertet. Azonban az utóbbi időben feltűnt, hogy ez a kedves fiatal a szomszédból elkezd számomra ismeretlen növényeket is ültetni a kertbe, amiket én néha vagy gyomnak nézek, és ki akarom szedni, vagy csak nem értem, hogyan kell kezelni, és ettől bosszús leszek. 

Az egy dolog, hogy politikailag egy irányba nézünk a Z generációval, viszont rá kellett ébrednem, hogy már nem én, nem mi vagyunk a domináns fiatal kultúra képviselői, és ez együtt jár bizonyos szintű irritációval részemről. Például már nem a milleniálok szabják meg, melyik ruhadarab, hajviselet a trendi, amin az eggyel idősebb generáció háboroghat. Új szófordulatok jelennek meg („minden is”, „behíztam” stb…), amit már se kedvem, se türelmem átvenni, és az általam preferált médiaplatformok, emojik és kommunikációs formák is kezdenek elavulni a tizen- és huszonévesek szemében.

Vagyis már nem mi vagyunk a legfrissebb, legmenőbb, és legnaprakészebb korosztály. 

Nem mondom, hogy politikai értelemben konzervatívabb lettem az évek során, viszont a látóköröm olyan formában szűkült, hogy egyes jelenségeket már nehezebben fogadok be, magamra pedig egyáltalán nem alkalmazom. Nem értem például, mi a jó a TikTokban, vagy hogy mik ezek a havonta felbukkanó új esztétikák, amik szerint középen kell elválasztani a hajamat, és jóganadrágban járni, amit nem jóganadrágnak hívok. 

Egyik nap elmentem egy szórakozóhelyre, ahol főként huszonévesek voltak, és rosszallóan állapítottuk meg milleniál barátaimmal, hogy „ezek a Z generációsok egyszerűen nem tudnak öltözködni”. Összelopkodnak mindenfélét a kilencvenes évekből (ami mellesleg a MI korszakunk), direkt csúnyán párosítják össze, csúnya frizurát választanak hozzá, csúnya kis bajusszal, és mégis képesek vidáman emberek közé menni. Egyszeriben észbe kaptam, csak nem ugyanezt gondolták rólunk hajdanán az X generációsok? Hát helyben vagyunk, Luca, így múlik el a világ dicsősége. 

Azonban azt is gondolom, hogy amíg van kíváncsiság részemről a Z, az Alfa, vagy bármelyik generáció irányába,

amíg hajlandó vagyok kiszakadni a generációs buborékomból, és beszélgetni, együtt mulatni, vagy gondolkodni nálam öt-tíz vagy tizenöt évvel fiatalabbakkal, addig nincs nagy gond.

És ha végleg azt érezném, elvesztem a Z generáció buggyos ruháiban, és érthetetlen rövidítéseiben, csak arra fogok gondolni, hogy nagyon sok szempontból egy hajóban evezünk, és hátha, de csak hátha… ez segíteni fog majd egy igazságosabb társadalmi berendezkedés elősegítésében, legkésőbb akkor, amikor majd a mi szavazatunk éri a legtöbbet.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ Klaus Vedfelt

Wilson Luca