Segítség, nem kakil a gyerek! – Íme, a székletvisszatartás okai és lehetséges kezelése

A nem szervi eredetű, úgynevezett funkcionális székrekedés megjelenését nagyon gyakran a szobatisztává válás idejével kapcsoljuk össze, és bár valóban gyakran történik itt megtorpanás, kontrollvesztés, vagy épp túlkontrollálás, de akadnak más élethelyzetek, állomások is, ahol nehézség adódhat a rendszerben.

Ez lehet például a tápszeres babánál egy számára nem megfelelő tápszer választása, egy anyatejesnél a tehéntejfehérje-allergia, vagy épp a hozzátáplálás idején a sok rostot tartalmazó új ételekkel való megbirkózás relatíve kevés vízfogyasztás mellett. A felsoroltak mind valamiféle külső okból erednek, amely orvosolható egyes dolgok elhagyásával vagy beemelésével.

Az ember működése azonban ennél sokkal összetettebb, a gyermeki lélek pedig érzékenyebb is, ezért sok esetben nem kell hasonló fizikai háttér a kakigond elindulásához: elég egy rossz élmény, és máris előáll a baj.

„Az egyik legrizikósabb időszak valóban a szobatisztává válás időszaka: a statisztikák alapján minden harmadik gyereknél előfordulhat székrekedős epizód, amikor lekerül a pelenka. Ez lehet átmeneti, de akár elhúzódó is; számos tényező befolyásolja, hogyan alakul a székeléshez való viszony” – magyarázza dr. Aschenbrenner Zsuzsa pszichoszomatikus gyermekorvos, baba-mama konzulens, aki rendelése keretében zömében hasonló problémák megoldásával foglalkozik. 

Traumáktól a banálisnak tűnő okokig

Na de mi vezethet ahhoz, ha egy kisgyerek úgy dönt, nem hajlandó kakilni, visszatartja a székletet, és ezáltal esetleg olyan biológiai folyamatokat indít el a testében, amelyek már az egész család és önmaga számára is ijesztőek, mint az erős székrekedés, vagy a folyamatosan kicsorgó kaki?

„Tévhit, hogy csak az olyan, felnőttként komolynak vélt válságok, traumák vezethetnek székrekedéshez, mint egy válás vagy a rossz hangulatú családi légkör.

Természetesen ezek is, azonban számunkra teljesen banálisnak tűnő élmények is szóba jöhetnek, mint egy nyaralás, amely során az új környezet elbizonytalanítja a gyereket, egy keményebb széklet, ami olyan rossz élmény számára, hogy ezután majd fél kakilni, egy feszültebb élethelyzet, élete első hasmenése, amely megijeszti, esetleg egy nagyobb változás, mint például a közösségbe szoktatás” – sorolja a szakember.

Hozzáteszi: általában az első nehézségek után a felnőttek érthető módon megijednek, aggódnak és legtöbbször: beavatkoznak. Ettől a gyerek még feszültebb lesz, az egész környezet rágörcsöl a kakilásra, a család pedig már bele is került egy ördögi körbe.

A kicsi kezdetben nem tudja még felfogni, mi a következménye, ha napokig-hetekig visszatartja a kakilást, amikor pedig már jönnek a kúpok, a beöntések és székletlazítók, minden annyira félelmetes lesz, hogy nehéz bizalommal lennie a saját kakilása iránt.

A másik ok, hogy a kicsi gyerekek a székletüket bizonyos értelemben fontos testrészükként értelmezik, számukra tehát ijesztő lehet azt elengedni, hagyni elveszni, eltűnni valahová, ahol azt sem tudják, mi történik vele.

Ez a kakisokk létező jelenség – és valóban ezt a szót használjuk arra a rémületre, ijedelemre –, amikor a gyerek először látja meg a székletét szabadon a biliben vagy a vécében, a jól ismert pelenka helyett.

Viszonylag sok gyerek – ragaszkodva a székletéhez – az elengedéssel kapcsolatos félelem miatt kakilhat már bőven ovis korban is pelenkába, noha a pisilést már régen a vécébe intézi.  Mivel ezeket a félelmeket még nehezen tudják szavakba önteni, ezért a szülőknek kell figyelmesnek lenniük, és ha nehézség, elakadás mutatkozik, szakember segítségét kérni.

A terápia lépései

Székrekedés, székletvisszatartás esetén általában egy hónapon belül érdemes szakemberhez fordulni, dr. Aschenbrenner Zsuzsa szerint azonban nem feltétlenül szükséges kivárni ezt az időt. „Ha valóban hosszan tartó és rendszeres a nem kakilás, akkor – ha az otthoni praktikák nem segítenek – akár már két hét múlva is orvoshoz lehet fordulni. Egy hónap leforgása alatt nagyon megterhelő élethelyzetté képes eszkalálódni a székletvisszatartás az egész család számára. Alapvetően ez nem egy súlyos állapot, a közhiedelemmel ellentétben a belek kiszakadásával, bélelzáródással gyakorlatilag nem kell számolni. A probléma orvosolható, azonban előfordul, hogy négy–hat hónap vagy még több idő kell a teljes »gyógyuláshoz«. Jó hír viszont, hogy a látványos javulás már egy-két hét után észrevehető” – biztat a doktornő.

Ahogy a szakember mondja, amennyiben szervi baj áll a háttérben, ott legtöbbször más, figyelemfelhívó tünetek is együtt járnak a visszatartással, egyebek mellett például tartós haspuffadás, hasfájás, fogyás, véres széklet, ezért viszonylag egyszerű megállapítani, ha nem a szervi ok a fő mozgatórugó.

Emellett azzal is érdemes tisztában lenni, hogy azok a gyerekek, akiknél előfordul hasonló probléma, később is hajlamosak lehetnek rá: az érintettek 25 százaléka egész életében szembesülhet azzal, hogy például stresszhelyzetekben szorulással küzd. 

„Önmagában a székletlazító nem elegendő megoldás; szükség lehet rá, de nagy figyelemmel és hozzáértéssel kell meghatározni, hogy melyik gyerek milyen időtartamban és mennyiségben kapja. Sokszor látom terápiás kudarc okaként, hogy nem az adott gyerek súlyához, székelési habitusához igazítják ennek alkalmazását. A terápia másik fontos része az egész család gyógyítása, bizonyos értelemben család- és viselkedésterápia: milyen támogató attitűddel legyenek jelen a szülők, hogyan kommunikáljanak, és mi az, ami biztosan nem segít, sőt ronthat is a helyzeten. Úgy szoktam fogalmazni, hogy egy jó értelemben vett tárgyilagos, távolságtartó, mégis támogató, nyugodt, de nem beavatkozó, és semmiképpen sem erőltető, büntető, vagy épp túlzottan jutalmazó jelenlét segíthet ilyenkor. Emellett sorra vesszük azt is, mit eszik a gyerek, mennyit iszik, mennyit mozog, mennyi a napi képernyőideje, mennyi stresszhatás éri, alszik-e eleget és így tovább. Ezek mind összefüggnek ugyanis azzal, hogyan alakul a széklete” – foglalja össze dr. Aschenbrenner Zsuzsa.

Mit hoz magával a javulás?

A probléma megoldásának nagyobb része a családé, hiszen ők igyekeznek oldani a feszültséget és megteremteni a biztonságérzetet az ellazult, nyugodt kakiláshoz. Ha két–három hét után nem indul el a pozitív változás, akkor érdemes a szervi kivizsgálást elkezdeni, de a legtöbb esetben erre nincs szükség.

„Arra is fel kell tehát készíteni ezeket a családokat, hogy a terápia hosszú időt vesz igénybe. Az ő esetükben a székelési gondok rengeteg apróságot is meghatároznak, e köré szerveződik minden.

Hatalmas feszültséget okoz például, hogy hova, mikor lehet elindulni, lehet-e családi programot szervezni, vagy otthon kell maradni, mert ma talán kakinap lesz, foltos lesz-e a nadrág az oviban, kap-e csúfolódó megjegyzéseket a gyerek. Ezek mind hatalmas terhet tesznek a család minden tagjára.

Amikor elkezdődik a javulás, kell idő annak is, hogy ez a fajta feszült figyelem oldódjon” – fejti ki a doktornő.

Amikor arról kérdezem, több hasonló problémát lát-e a kisgyerekes családokban, mint húsz évvel ezelőtt, vagy csak akkoriban ez egyszerűen nem volt téma, azt mondja: egyértelműen többen vannak, akik hasonló gondokkal küzdenek.

„Régen egy–két évesen levették a pelenkát, és bilire ültették a gyereket, ami persze egyáltalán nem biztos, hogy mindenkinek jó, és rosszul is elsülhetett. Mégis talán volt az anyák előtt egy egyértelmű keret, hogy mindezt hogyan csinálják – ez pedig számukra magabiztosságot adhatott. A mostani rohanó, kapkodó, sokszor felszínes világunkban annyi információ van, hogy az édesanyák érzésem szerint sokkal bizonytalanabbak: érett már, szabad már, nem teszek rosszat, nem fogom traumatizálni, ha leveszem róla a pelenkát? Kényszeríteni, zsarolni nem szabad a gyereket, ez teljesen egyértelmű!

Azonban azt se felejtsük el, hogy a szobatisztává válás egy tanulási folyamat is. Amikor újszülöttként bepelenkáztam, kvázi megtanítottam, hogyan intézze a dolgát pelusban. Kisgyerekként nem fog varázsütésre megtörténni az, hogy vécére szokik.

Lehet ösztönözni, segíteni, biztatni, motiválni, de a kulcs az, hogy mindezt a gyerekkel együttműködésben tegyük” – hangsúlyozza a szakember.

Szenzorosság és „szobatisztulás”

Dr. Aschenbrenner Zsuzsa másik szakterülete ‒ itthon egyedülálló módon egyébként ‒ annak a vizsgálata és támogatása, hogy miképpen alakul a szenzoros gyerekek szobatisztává válása. A hivatalos nevén szenzoros integrációs zavarral küzdők másképpen észlelnek, élnek meg, dolgoznak fel bizonyos ingereket, hatásokat, és ezekre nem adekvát válaszokat adnak.

„Azt tapasztalom: egészen gyakori, hogy az ürítési funkciókkal kapcsolatos nehézségek vagy a szobatisztává válás problémás mivolta mintegy gyanújelként figyelmeztet a szenzoros feldolgozási zavarra, ami lehet például a kakigond egyik okozója.

A szenzorosság szemüvegén keresztül nézve pedig a vécé több szempontból is ijesztő helynek bizonyulhat: a hangok, a tapintásos érzetek, a felületek minősége, a szagok, a széklet látványa miatt sokféle kellemetlenség fűződhet hozzá, amiért aztán a gyerek nem mer belekakilni.

„Volt, ahol csak egy szőnyeget kellett letenni a túlságosan fénylő burkolatra, máshol izzót kellett cserélni a túl erős fényt adó lámpában – bizony van, hogy néha tényleg ilyen apróságokon múlik minden, de azért jellemzően összetettebb ez a problémakör” ‒ hívja fel a figyelmet a szakember, aki jelenleg egy kakigondokról szóló kézikönyvön dolgozik szülők számára. Azt vallja ugyanis, ha kéznél van az információ, sokkal könnyebb kezelni a helyzetet.

„Meg kell érteni: a kakilás egy testi funkció, amit a gyerek működtet. Olyan nincs, hogy nem képes kakilni, olyan viszont nagyon is van, hogy nem akar – szülőként azonban képtelenség ezt megoldani helyette.

Állni a gyerek fölött és presszionálni, hogy »de igenis nyomd bele, engedd már el, kakilj már« mind erős határsértés, ami biztosan nem segít, sőt még rosszabb lesz tőle minden. Közösen kell megoldást találni, de nem erőből. És az is fontos, hogy a szülők a segítségen túl bizonyos értelemben felmentést is kapjanak, hiszen ők alapvetően jót akarnak, segíteni a gyereken. Az eszközük vagy a módszerük lehet téves, hibás, ezért fontos, hogy elegendő tudással rendelkezzenek a gyerekük állapotát illetően. Ez is része a terápiás folyamatnak, amelyben együtt, csapatként dolgozunk. Türelemmel, empátiával, nyugodt és pozitív hozzáállással és megfelelő szakértelemmel” – foglalja össze dr. Aschenbrenner Zsuzsa.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ AleksandarNakic

Széles-Horváth Anna