Kazimir Ágnes: Sok megkínzott embert láttam már, cigányt és nem cigányt. A könnyek egyformák

–

Szombaton egy különleges színházi eseményre hívott el egy nagyon kedves kolléganőm.

A debreceni színházi élet legújabb színhelye, a Csokonai Fórum kisszínpada adott teret az estnek. Már eleve a színházról is érdemes lenne mesélni. Végtelenített mozgólépcsőn érünk az előcsarnokba, minden ragyog, alulról-felülről vegyül a kék szín a fehér fénnyel. A II. Csokonai színházpedagógiai és színházi nevelési konferencia záróeseménye volt a Megeshetne másképp, a SzívHang Társulat új előadása. A színdarab a Parforum, a Sajátszínház, a Szomolyai Magyar Roma Egyesület és az Emma Egyesület összefogásával, Pados Eszter és Horváth Kata szociodráma-vezetők segítségével jött létre, és persze kellett hozzá Romankovics Edit, a rendező is.

„Ne kopogj!”

A kisterembe fekete folyosón át vezet az út. Nagy a kontraszt a fényből a sötéten át a szűrt félhomályba. A játéktér középen van, mi, nézők nagyjából körbeüljük a teret. Katonaruhás férfi gitározni kezd, egyszer csak kezdődik az előadás. A díszletben megjelenített szülészet-nőgyógyászat hátborzongatóan élethű, a jól ismert Ne kopogj! és ehhez hasonló feliratokkal. Jön a karbantartó, aki a széteső széket, romos ablakot, beragadt ajtót volna hivatott megjavítani, de nem teszi. Nemcsak motivációja és kedve nincs, de alkatrésze se, ő kezeli a kazánt, és ő cserélné a kiégett kórtermi égőket is, ha lenne mire. 

Otthonosan az embertelen történetek között

Lassan érkeznek a szereplők, a „páciensek”. Ramóna köré épül az előadás, aki tizenhat éves, és akitől szülés után elvették a kisbabáját, sose láthatta. Aztán jön a többi (rém)történet és azok áldozatai, hősei. 

Az anyuka a kislányával, akit meg akar vizsgáltatni, hogy érintetlen-e, nehogy úgy járjon, mint ő. Jön a másik, akit meg lekurváznak, mert harmincéves, cigány és nincs gyereke. Aztán érkezik a harmadik, aki otthon szült az első traumatikus kórházi szülése után. BCG-oltásra hozza a hordozókendőben a babáját, küldözgetik összevissza, úgy beszélnek vele, mint a kutyával (se), majd rászól a takarítónő, hogy ne szoptasson a szülészeti váróban.

Ezzel a felütéssel „hangulatba kerülve”, szinte otthonosan mozogva ebben a légkörben, jönnek a könnyek között elsuttogott borzalmas, embertelen szüléstörténetek.

A fájdalmaikkal együtt szinte nekem is fáj, az én könnyem is elered. Archetipikus (nemzedékeken átívelő, ősi) fájdalom terít be mindent. Közben a katona pengeti a gitárt, és az egész olyan mélyen, fájdalmasan gyönyörű, hogy az szavakban alig kifejezhető.

Az előadásban részt vesznek aktivisták, cigány (és nem cigány) nők, anyák, egészségügyi dolgozók, olyanok, akik személyesen is érintettjei, elszenvedői és/vagy tanúi az intézményesített szexizmusnak, rasszizmusnak és erőszaknak. Csodálatosan életszerűen szólnak, nem is játszanak, hanem megélik, újraélik a valóságot.

A tükör, amit nem lehet kikerülni

A szociodráma, a pszichodráma csodálatos módszerek. Fantasztikus mélységeit nyitják meg a léleknek.

Távozhat a fájdalom, elhangozhat a régóta tartogatott ordítás, megtörténhet minden, ami jóvátétel, ami hiány. Ezáltal módot lehet adni a katarzisra és a tényleges jóvátételre is. Korrekciók, új megoldások próbálhatók ki. Aki ezt átélte már, igazolhatja, mennyire erőteljes élmény.

Mi itt, nézőként, tanúi lehettünk egy hosszú, szociodramatikus folyamatból összeállt színdarabnak. A szomolyai cigányokból szerveződött csoport részvételével, pszichodramatikus gyakorlattal hozták létre az előadást színházban jártas szakemberek. Az egész történet – maga az alkotási folyamat és annak az eredménye – emberi, színházi és szakmai értelemben egyaránt lenyűgöző. 

Ez a közösség gazdagodik, összetart, példát mutat, kimozdít többeket a reménytelen sorstalanságból! Lámpások a vaksötétben. A darab pedig iszonyúan felkavaró, eljutunk odáig is, hogy szégyenünkben nevetünk azon, hogy mennyire a mindennapjaink része mindez.

Az előadás tükröt tart, amit nem kerülhetünk ki, nem nézhetünk félre. Ez bizony nem a múlt. Ez a fájdalmas és szégyenteljes jelenünk.

Az előítélet, az embertelenség, a megalázottság és a megnyomorítottság. Az ingatag fölényhelyzettel való visszaélés. Visszaél vele a takarítónő, a nővér, az orvos, aki ahol éppen pozícióban van, ott csap le. (Ha nem, lassan az a csoda.)

Aki nem bírja ezt, az kilép, kiszédül, elmenekül. És van mindig, aki segít. Ugyanakkor ez a sötét, fájó reménytelenség hozza magával a megoldást is. Vagy valami olyasmit.

Az előadás egy pontján a szülésznő elmeséli, hogy egy ügyeletben nem volt kedve hadakozni egy ordító, szülő nővel, csináljon, amit akar, magára hagyta. A nő pedig ringatózott, négykézláb állt, guggolt, sóhajtozott, az ordítás is elmaradt, és végül, szinte elismerően azt mesélte a szülésznő a kezdő kolléganőjének (aki éppen kávészünetre menekült ki az orvosi brutalitás elől), hogy képzelje, guggolva, csendesen, egyszer csak megszületett a baba.

„De nekünk azt kell tennünk, ami a rend – mondta halkan. – Engedelmeskednünk kell az orvosnak.”

A realitás tovább gyűrűzik az előadás során. Az otthon szülő nőre, aki oltásra hozta a babáját, rátámad a takarítónő, de a váróbeli nőtársak megvédik. Ez is mutatja, hogy ha nincs közöny, ha nem az érdektelenség az úr, akkor csökkenhetnének ezek az embertelen történések a mindennapokban. Annyira egyszerű, hogy szégyenteljes belegondolni, valahogy mégsem vagyunk képesek szolidarítani, kiállni egymásért. Legalábbis nem elégszer. És nem elegen.

Ha nem fogunk össze, nem változik semmi

A darab is azt mutatja, hogy nincs más kiút. Napi szintű tapasztalat a válogatott borzalmak özöne, és a rá adott közöny, a cinizmus, és az agresszív, fensőbbséges kirekesztés. Miért pont a szülészeteken lenne más a helyzet?!

A sok civil jó ember nélkül talán már semmik lennénk. Ők a mentsváraink. Miattuk mindig van, aki pénzt gyűjt, ad, takarót oszt, fedelet keres az utcán szenvedőnek, aki kiáll azok jogaiért, akik kicsik, gyengék, akiknek a hangját alig hallani, vagy ha mégis, elnyomja az „acéli zörej, a trombita hangja”.

Pedig nincs más kiút. (Miközben mentsvárnak lenni sem lehet a végtelenségig.) Nem várható, hogy a rendszer véd minket – magunknak kell védőbástyának lenni, vagy legfeljebb abban bízhatunk, hogy lesz körülöttünk valaki, aki kiáll értünk.

A színpadi játék is ezt mutatja: amikor a hordozóból erőszakkal akarják kivenni a babát, hogy beoltsák, és az anya nem engedi, mert majd ő kiveszi, levetkőzteti, nem enged a kényszerítésnek. Számtalan példáját hallom pszichológusként is annak, hogy ilyen helyzetekben hány nő blokkol le, és adja át az irányítást a durvaság hatására.

Szinte minden terápiában felszínre bukik valamilyen erőszak, abúzus, visszaélés, csecsemőként, kisgyerekként, vagy később. De érdekes, hogy az elkövetők közül alig jelentkezik terápiába valaki.

Szakmámból adódóan

sok megkínzott gyereket és felnőttet láttam már. Cigányt és nem cigányt. A könnyek egyformák. A seb ugyanúgy fáj. Az ellátásuk és a velük kapcsolatos hozzáállás különbözik.

Nem felejtem el, amikor elsőéves medikusoknak tartottam gyakorlatot, milyen egységet alkottak abban, hogy ők ugyan nem nyúlnának hozzá egy „mocskos részeg, büdös beteghez, pláne ha cigány”. Ugyanez az attitűd ismétlődött negyedévben is. Hátborzongató volt farkasszemet nézni a jövő „gyógyítóival”.

De mindig ott volt a csoport másik fele, ők érveltek, és mindig esélyt adtak a reményteljes konszenzusra. Érdekes volt, hogy mivel a többség már akkor külföldre pályázott (pedig ez nem most volt), azt is mondták, hogy ott ezt a hozzáállást nem tűrnék, mert ott amúgy is több a színes bőrű, és a jogot is jobban betartják. Praktikus, vagy emberséges gondolkodás állt-e az okfejtés mögött, nem tudni, lehet is-is. De akkor is és most is azt kérdezem, hogy ez rájuk, ránk itthon miért nem érvényes?! Miért hagyjuk, hogy igénytelenek, gyávák, előítéletes narcisztikusok legyünk? Kinek lesz jó ettől? Hát ezért is igaz, hogy ez az előadás messze túlmutat a szülészeti erőszakon és a rasszizmuson. Igazi, élő csoda, mert életre kelti a realitást, amit igazán csak az tud átérezni, aki átélte, vagy szemtanúja volt. És most tanúivá váltunk mindannyian, akik láttuk.

A hétköznapi fasizmus

Az előadás után hazahozott egy kedves ismerősöm. Jó meleg volt a kocsiban, halvány, de mégis gyönyörű fények az utcán, nem voltunk éhesek, se szomjasak. Az este folyamán udvarias volt velünk a jegyszedő, a portás, mindenki. Van fedelünk, minden napunk biztosítva, tudunk egészségügyi ellátást kérni, sőt kapunk is, a lehetőségekhez képest emberi viszonyok között. És közben itt kavarog bennem, hogy mennyien szenvednek mindezek hiányától.

A minap is hallottam, és ezt nevezem én hétköznapi fasizmusnak, hogy a pénztáros ráordított egy idős asszonyra, hogy ne tartsa fel a sort, mert a pénztárcájából nehézkesen guberálta az aprót. Egy kifli volt a kosarában. Egy kifli.

Egy másik esetben egy cigány család nem tudott felszállni a klinika előtt a villamosra, mert nem tudták, hogyan, hol kell jegyet venniük. Szinte meglincselték őket. Odamentem, felszálltam velük, megkértem a sofőrt, hogy segítsen nekik, a pénzt odaadtam a kezébe. Rám is éktelen harag zúdult, őszintén fel se fogtam, miért. Végül leszálltam, és visszaültem az autóba. Hát van dolgunk. Lenne és lehet is mit tenni. Például előadást csinálni (vagy elolvasni Czakó Zsófia könyvét). A végtelenségig senki sem ignorálhatja a tükör torz képét.

Ezek a csodás emberek, akik ezt az előadást létrehozták, ez a kis közösség elindult a jó úton. Nem kérdés, hogy ők csinálják jól. Ebben a vacak sötét világban fényt mutatnak. Aztán hogy miért nem követi ezt a receptet mindenki?! No, ezeken gondolkozom azóta is. És minden egyes nap, amióta az eszemet tudom. Ha a válaszra rájöttem, jelentkezem.

Kiemelt kép: Csoszó Gabriella

Kazimir Ágnes