Szentesi Éva: Guacamole a meztelen testemen
Avagy indul az év legjobban várt, legszeretetteljesebb időszaka
Figyelem! Ezzel a történettel úgy kell bánni, mintha nem venné az ember készpénznek, de akkor máris felmerül a gyanú: minek olvassa? Szóval úgy kell nekifutni: nem biztos, hogy így volt, de ha mégis, akkor meg nem kell kiborulni, mert tényleg csak ki van színezve, és ha már ki van színezve, akkor el se kell hinni. Csak a felét, mondjuk. Ha a fele igaz, akkor már megérte, ha meg se füle, se farka, akkor mégse. Szentesi Éva írása.
–
Elkezdődött az év legjobban várt időszaka. Mámoros szeretetgirlandokban úszunk, indul a csillámfényű ünnep, az egymásra borulások, gurgulázó kacajok, fényes szemű, remegő ajkú izgalmak időszaka. Elkezdődött a focivébé!
Váratlanul osont be, ott ül a nappalimban most is.
A párom egész este bámulja, hol meghatottan, hol rimánkodva, hol szerelmetesen, hol idegesen.
Néha üvölt. Aztán már nem csak néha.
Velem soha nem üvöltött még így, és erre féltékenyebb vagyok, mint a szerelemre, ami megjelenik a szemében a kedvenc csapatának nyertes góljánál.
Hát most mondjátok meg, tényleg annyira sem vagyok képes, hogy jobban felbőszítsem, mint a futball? Miféle szerelem ez? Egyoldalú? Rám sosem ripakodna így. Ki sem pirosodik, ha velem pöröl.
Ott ül, és meg se hallja, ha azt kérdezem: „kérsz vacsorát?” „Adsz egy puszit?” „Bebújunk az ágyba?”
„Bébi, most ne!” – jön a válasz.
Hát, tessék, itt van az év legszeretetteljesebb, legfényesebb időszaka.
A rajongók megvadulva rohannak a városban, hogy hazaérjenek a meccsre. A szerelmem a nappaliban ül, és valaki másba szerelmes most. Ha mezítelenül tálalnám fel a vacsorát, az se érdekelné.
Kimegyek a konyhába, guacamolét csinálok, és gluténmentes tortillát készítek, hogy örüljön (meg örüljek én is, aki nem ehet glutént.) A zöld zománcú tálba kanalazom a rusztikus masszát, aztán diadalmasan beviszem neki, de nem a meztelen testemen tálalom fel, mert eszembe jut, Samantha Jones is hogy járt, amikor hasztalan várta haza fiatal pasiját, ő pedig szusilányként feküdt meztelenül a konyhaasztalon órákat, teljesen feleslegesen. Ha nem is a wasabi csípné ki a bőröm érzékenyebb részeit, akkor a guacamoléba felaprított lilahagyma, és leheletnyi lime (avokádóhoz lime passzol, nem citrom, ezt jegyezd meg).
Szóval szervírozom a guacamolét a frissen sütött, meleg, belül omlós, kívül ropogós, házi tortillámmal, és mondom, hogy ez mennyire finom, ő meg hümmög, ölébe teszi, oda se néz, enni kezdi, hatalmas adagokat tunkol a tésztára, bekapja úgy, hogy a hüvelykujja is eltűnik félig a szájában, majd lecuppogtatja azokat, és természetesen egy morzsát sem hagy.
Közben üvölt, mert rúgtak egy gólt.
Aztán üvölt, mert kihagytak egyet.
Aztán meg azért, mert megszavaztak a bírók egy tizenegyest.
Aztán azért, mert kihagyták.
Mindig van miért üvölteni az év legragyogóbb időszakában… a focivébé idején.
Aztán nyernek a nem tudom, kik, talán sárga mezben játszottak, aztán megnézi az összefoglalót is, ami azért fontos, mert ott újra át akarja élni a fontos pillanatokat. Kicsit morog az elemzőkre „ez meg mit keres ott, hagyjad már, nem ért ez hozzá”,
majd egy tétova villanás átsuhan a szemén, és észreveszi, hogy van egy másik lélegző organizmus is a lakásban, aki én vagyok, akinek eddig csak a kezét látta, azt is csak azért, mert egy pillanatra kitakarta a képernyőt, amikor benyújtott vele egy tál guacamolét.
„Bébiii, hát szia.”
„Szia, neked is, életem, az év legszeretetteljesebb és legfontosabb időszakában. Akkor ez most meddig fog tartani, mire számítsak, hogyan készüljek, naponta hány meccs lesz, és mikor lesz az egésznek vége?”
„Mindennap három, és egy hónapig.”
„Karácsonykor is?”
„Igen, akkor is! Hisz tudod, ez az év legjobban várt, legszeretetteljesebb időszaka, amikor mindenki egymásba borul, úgy ünnepel.”
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ Martinns
