Ki képes rajongani egy olyan alakért, aki embereket gyilkolt és evett? – Megnéztük a Jeffrey Dahmerről szóló sorozatot
Végigszenvedtem. Nem is tudom, mit vártam tőle. Megváltást? Az nincs! Értelme? Csekély! Pedig nagyon szeretne nekünk tanítani valamit: mégpedig azt, hogy azok, akik az ilyen emberekért rajonganak, talán éppen annyira betegek, mint maguk az elkövetők. Az egyetlen feloldozást a történetben számomra az az ember adja, aki nem akar álszent módon Isten nevével takarózni. Megnéztem a Szörnyeteg: A Jeffrey Dahmer-sztori című sorozatot, és elborzadtam – nem csak a gyilkosságokon. Szentesi Éva kritikája. (Vigyázat, spoiler!)
–
Sokféleképpen lehet bemutatni a kegyetlenséget, és az emberek ösztönösen rajonganak a borzongásért, pláne, ha valós történet az alapja. Ezért is akkora a sikere a true crime-oknak, amelyek kapcsán érdekes lenne elgondolkodni azon, vajon mi is a funkciója ennek a műfajnak, illetve egész pontosan mit szolgál.
A fő kérdés azonban nem ez, hanem hogy pontosan ki is a szörnyeteg ezekben a történetekben? Az, aki traumát okoz, aki létrehozza azt a körülményt, hogy az adott (később szörnyeteggé váló) egyén traumatizálódjon, vagy maga az elkövető, aki emberekkel kegyetlenkedik? Esetleg azok, akik ez utóbbiért őrült módon rajonganak?
Létezik valódi bűnbocsánat, és ha igen, akkor mire jó?
Az általam rajongott Ryan Murphy (American Horror Story) brutális minisorozatot készített a Netflixnek a nem kevésbé zseniális Evan Peters főszereplésével (ő az egyik főszereplője az American Horror Storynak is, és már abban is imádtam, de ezt a főszerepet úgy hozza, hogy a vér is megfagy az ereimben).
Szóval Murphy a nyolcvanas évekbeli sorozatgyilkos, Jeffrey Dahmer életét dolgozta fel egészen másféle megközelítésből, mint ahogyan azt a műfaj rajongói várták volna. Aki véres jelenetekre, részletesen bemutatott kegyetlenkedésre szomjazik, csalódni fog, mert szinte csak elvétve sejlik fel ilyesmi. Annál részletgazdagabban mesél viszont a gyilkoláshoz vezető útról, az őt körülvevő emberekről, a gyilkossági perről, és az áldozatok hozzátartozóiról is. (Ez utóbbiak ennek egyáltalán nem örülnek, néhányan jelezték is, hogy újra traumatizálódtak.)
Az 1960-ban született Dahmer alig érettségi után gyilkolt először, de saját bevallása szerint már 14 éves korában fantáziált gyilkolásról.
Kiskorában állattetemeket boncolt, és nem éppen kiegyensúlyozott családban nőtt fel. Anyja a terhessége alatt is gyógyszereket szedett, később pedig többször kísérelt meg öngyilkosságot. Szülei végigveszekedték a gyerekkorát, amíg el nem váltak, majd 18 éves korában mindenki lelépett a szülői házból, amelyben az első gyilkosságot elkövette. Ezek a körülmények azonban önmagukban még nem szolgáltatnak egyértelmű okot arra, hogy valakiből sorozatgyilkos váljon.
Az viszont nagyon is igaz, hogy Dahmer gyerekként nem kapott sok szeretetet és törődést. Később is ez volt az egyik ok, amely a gyilkosságok elkövetésére csábította őt: ha ugyanis már megölte az áldozatait, azok nem tudják őt elhagyni. A másik pedig az volt, hogy számára szexuális izgalmat jelentett, ha félholt, vagy halott emberekkel közösülhetett, és azokat aztán fel is darabolhatta, esetleg ehetett is belőlük.
Leírni is szörnyű ezeket, nemhogy nézni egy borzalmasan lassúra nyújtott, indokolatlanul hosszú, tízrészes szenvedéseposzban.
A legnagyobb baj pedig az, hogy nem kaptam egyértelmű választ rá, miért kellett bemutatni ezt a történetet, ráadásul úgy, hogy ezzel párhuzamosan futtatja a Netflix a Dahmer-dokumentumfilmet is.
A profitéhséget értem, de azon kívül mi még a célja? Mert az áldozatok hozzátartozóinak sebeit biztosan feltépi, és nekem sem lesz tőle jó estém, sosem nézném újra. (Ha nem írtam volna róla, végig se nézem, az elején abbahagyom.)
Számomra igazából az utolsó három részben van a valódi tartalom. Mert ebben azt fejtegetik, mennyire beteg társadalomban élünk.
Amikor ugyanis Dahmer bekerül a börtönbe, ott nem a tetteinek súlyába süpped bele, hanem azzal szembesül, hogy rajongói vannak. Rajongói, akik leveleket, pénzt, ajándékokat küldenek neki, személyét képregényeken, rajzokon örökítik meg, valóságos kultusz alakul ki körülötte. Ennek hatására döbben rá (még ha nem is fogalmazza meg egyértelműen), hogy végre megkaphatja a rég áhított figyelmet és szeretetet, amit elmulasztottak megadni neki a szülei.
De mit jelképez ez a folyamat?
Azt mindenképp, hogy mennyire beteg társadalomban élünk! Hogy egy emberevő sorozatgyilkosra kultusz épül, és még ennyi év után is tovább dagasztják a mítoszát.
Ki az, aki képes rajongani egy olyan alakért, aki ilyesmiket elkövetett? Ki az, aki odamegy a tett helyszínére, és fotókon pózol ott? Ki az, aki Jeffrey Dahmernek öltözik farsangkor? Ki az, aki beleszeret? Ki az, aki pénzt küld neki? És hol van közben az áldozatok hozzátartozóinak fájdalma? Hol van az igazi bűnbocsánat? Hol az igazi megbánás, és merre van a kegyelet?
Dahmer ebben a figyelemben fürdőzik, közben azt hazudja, megtér Istenhez, mert azt látja, hogy a többi rabnak bűnbocsánatot osztogat egy börtönben tevékenykedő pap. Annyira hamis, annyira álszent. Egyrészt nincs instant bocsánat efféle bűnökre. Nincs azonnal ható feloldozás, csak a pokol kénköves tüze van, azt kell nyelnie a végtelen időkig.
Az egyetlen szerethető karakter, az egyetlen valódi ember a végjátékban egy másik rab lesz, egy olyan rab, akinek a hite valódi, aki nem hisz holmi sekélyes, álszent megbocsátásban, csak az igazságosságban. És aki megadja végül, ami helyrebillenti az elcsorbult, felemás igazságszolgáltatást, az önmagából kifordult, beteg társadalmat.
Mindenki úgy hal meg, ahogy élt. Ez alól Dahmer sem kivétel. Egy olyan súlyzóval verik agyon a börtönben, amilyennel ő is megölte első áldozatát.
Tanulság? Nincs! Hacsak annyi nem, hogy mennyire álszent, képmutató, beteg világban élünk, ami nemcsak az ilyen gyilkosoktól lesz az, hanem azoktól is, akik őket piedesztálra emelik.
A sorozatot nem ajánlom senkinek. Nem lesz tőle jobb, nem leszünk tőle okosabbak vagy nyugodtabbak. Csak egy újabb borzalmas arcát mutatja meg a világnak.
Képek: Netflix
