Sosem volt férje, de papíron nyolcszor házasodott, hogy segítse a menekülőket – Karig Sára példamutató életéről

–

Rokonszenves bejegyzést olvasok a Facebookon, s aztán meglátom a nevet. Szinte önkéntelenül szalad ki a komment az ujjaim alól: „Szép név – egy másik jó ember is viselte már”. Mosolygós reakció érkezik válaszul: „Igen, a Sára nagyim!".

Így futottam össze Karig Sára unokájával, és így értettem meg, hogy tényleg írnom kell erről az emberről, aki élhetett volna olyan egyszerű (és sikeres) életet is, ha valahogy az a fránya tisztessége, igazságérzete nem téríti mindig a tisztább, ám nehezebb útra.

Lázadás a testi fenyítés és a konvenciók ellen

Karig Sára Baján született 1914-ben, látszólag hagyománytisztelő pedagóguscsaládba. Az intelligens, érdeklődő kislányt azonban alapvetően szabad szellemű, nyitottan gondolkodó, igazságszerető emberek vették körül. Valószínűleg ennek is köszönhető, hogy már gyerekkorában megnyilvánult kritikus szelleme, igazságérzete. Ennek egyik látványos pillanata volt, amikor a Miasszonyunk iskolanővérek zárdájában, ahova általános iskolába járt, szembeszállt az őt megfenyítő apácával.

Az egyik órán ugyanis, amikor elfáradt az üldögélésben, és felállt, hogy sétáljon egy kicsit, a tanítónő körmöst adott neki – a kis Sára viszont kikapta a kezéből a pálcát, és visszaütött. 

A későbbiekben sem fogta vissza magát, ha úgy érezte, igazságtalanul bánnak vele – mint Karig Luca Sára elmondta, a családi legendárium szerint Sára nagymamájának egy tehenet kellett ajándékoznia az apácáknak ahhoz, hogy ne rúgják ki a gyermeket az iskolából rögtön az elején, és helyette magántanulói státuszba kerülhessen. Bár kifejezetten jól tanult, az iskolába járást szívesen mellőzte. Amikor mégis az utcákat rótta a nővérével, gyakrabban látták a háztetőkön sétálni, mint a járdán. 

Baja után Németországban, Neuhaus-am-Innben, az Angolkisasszonyok zárdájában tanult, ahol azzal sikerült felhívnia magára a figyelmet, hogy felkérte a tanárokat, töröljék a reggeli ének azon sorát, hogy „a magyarok nyilaitól ments meg, Uram”, lévén ezt sértőnek érezte. A dal megváltoztatására nem került sor, viszont megengedték neki, hogy ne kelljen részt vennie az éneklésben.

A gimnáziumi évek már Szegeden érték, itt pezsgő, emberileg, szellemileg rendkívül inspiráló környezetbe került. Megismerkedett Radnóti Miklóssal és Gyarmati Fannival, Szent-Györgyi Alberttel, de tanára volt a József Attila versből ismert Horger Antal is. A németül és angolul kitűnően beszélő lány a gimnáziumi évek után Angliába került, ahol au pair-ként dolgozott, gyerekekre vigyázott, egyetemre járt – és megismerkedett a szüfrazsettmozgalommal.

„Bár nagyon sok barátja, jó ismerőse volt, kitűnően tudta építeni a kapcsolatait, soha nem házasodott meg. Erre ő azt a magyarázatot adta, hogy azt a fajta tökéletes egyenlőségen alapuló női-férfi kapcsolatot, tiszteletet, amit ő várna el, azt a Magyarországon akkor uralkodó erősen férfiközpontú felfogásban nem találta. Ahogy fogalmazott: »ő Angliából jön, ahol olyan elvetemült dolgot is látott, mint egy mosogató férfi« – erre pedig a magyarok még nem értek meg” – mesélte Karig Luca Sára.

Életmentő ima és nyolcszoros „házasságszédelgés”

A második világháború kitörése már Magyarországon érte Karig Sárát. Ekkoriban a Salgótarjáni Gépgyárban dolgozott angol-német levelezőként. Justus Pállal is ebben az időben ismerkedett meg, az ő révén pedig a szociáldemokrata eszmékkel. 1944 tavaszától már a Svéd Vöröskereszttel együttműködve mentette az embereket – angol hadifoglyokat éppúgy, mint zsidó kisgyerekeket. 

Intelligenciája, kreativitása ekkor is, később is a szó szoros értelmében életmentő: megtanul hamisítani, kitűnően alkalmazza az adminisztrációban, bürokráciában való jártasságát, ötletel, kitalál, olyasmi is eszébe jut, ami másnak talán sosem.

Luca mesélte: „Székely Magda költővel, műfordítóval évekkel a világháború, a Rákosi-korszak, a vorkutai munkatábor után találkozott Sára. Együtt dolgoztak az Európa Könyvkiadónál. Egy közös bulgáriai úton beszélgettek a háborús évekről, amikor Magda még kisgyerek volt. Elmesélte, hogyan mentették meg az életét, sőt megmentőjének még arra is volt figyelme, hogy megtanítsa neki a Miatyánkot… »Az én voltam« – jegyezte meg Luca nagymamája.” 

Valóban ő volt, neki jutott eszébe, hogy a hamis iratok gyártása mellett fontosak az ilyen apróságok is, hiszen ezek buktathatják le a zsidó származású, a katolikus vallást nem ismerő kisgyereket, ha szembe kerülnek egy SS-tiszttel vagy nyilassal. De az esküvőt élete végéig elutasító nőnek az sem okozott gondot, hogy papíron nyolcszor is házasságot kössön annak érdekében, hogy így juttassa hivatalos iratokhoz, majd útlevélhez a menekülőket. Figyelt minden apróságra, még évtizedekkel később is pontosan el tudta mondani, hogyan kell minél hitelesebben hamis okmányt készíteni, ha valakit a halál karmából kell kimenteni.

Forródrót a kékcédulás választások ellenőrzésére

Luca meglátása szerint Karig Sára nagyon jó emberismerő volt. Egy alkalommal például, amikor feljelentette egy szomszéd a zsidók mentése miatt, ő megérezte, hogy a vizsgálatra érkező SS tiszt nem igazán akarja lebuktatni. Így hát beszélgetésbe elegyedtek, a férfi pedig onnantól rendszeres gyógyszerszállítmányokkal kezdte segíteni Sárit és mentettjeit.

Ugyanakkor emberismeret ide vagy oda, a hivatalos szervekkel, a hatalommal, és főleg a kommunista hatalommal szemben sokakhoz hasonlóan ő is naivan közelített.

Véget ért a háború, elkezdődött az újjáépítés, ő pedig a Szociáldemokrata Párt tagja volt. Hitt az új világban, olyannyira, hogy az 1947-es választások idején fizetés nélküli szabadságra ment a British Council nevű szervezettől, ahol akkoriban dolgozott, csak azért, hogy segíthessen az adminisztrációban. Így lett a második kerületi választási bizottság vezetője. „Hamar megsejtette, hogy egyesek csalásra készülhetnek, így a postánál lévő kapcsolatait kihasználva elintézte, hogy azonnali telefonos összeköttetést létesítsenek a különböző választókerületek között. Így épült ki egy forródrót, 1947-ben, az ő kezdeményezésére” – mesélte el Luca.

A kiépített csatorna olyan jól működött, hogy tökéletesen lebuktatta a választási listákkal és az elhíresült kékcédulákkal visszaélőket. A nevezetes kék papírra nyomott választási cédula lényege az lett volna, hogy a lakóhelyétől távol tartózkodó emberek is tudjanak szavazni – a valóságban azonban a kommunisták arra használták, hogy szervezetten utaztatva az embereket, azok több szavazókerületben is szavazzanak. A telefonos kapcsolatnak köszönhetően Karig Sára be tudta kérni azoknak a nevét, akik már valahol szavaztak ezzel a cédulával, és azonnal jelezték, amikor ugyanazok a nevek (ráadásul tömegesen) egy másik helyen is megjelentek, és szavazni akartak.

A fiatal nő meg volt róla győződve, hogy nemcsak az igazság, de a jog és a törvény is mellette áll, így jelezte az érintett körzeteknél dolgozó választási bizottságoknak, hogy tartóztassák le ezeket az embereket. Ehelyett természetesen őt vitték el – már másnap reggel. Bár a kutatók azóta sem tudják pontosan, mennyi plusz szavazat kerülhetett csalás révén az urnákba, a számukat valahol 60 és 120 ezer közöttire becsülik. 

Fekete autó, csontig hatoló hideg

„Elvtársnő, Szibéria azért nincs olyan messze” – vetette oda egy kommunista megbízott, amikor a szavazást megelőzően Karig nem akarta odaadni neki a – jogtalanul! – bekért listákat. Bár már ekkor is érezte, hogy valami nem stimmel, még hihette azt, hogy csak néhány elvetemült ember próbál csalni.

Később is hinni akart a jogban és a törvényben: miután elhurcolták, rendszeresen írta a hivatalos(nak szánt) kérvényeit, beadványait, amelyben próbálta felhívni a figyelmet arra, hogy tévedésből, ártatlanul tartóztatták le.

Tévedésről azonban szó sem volt. Amikor a szavazás másnapján kilépett a Ponty utcai házuk ajtaján, két férfi várta. Érezte, hogy valami baj van, és egy, a testvére által jól ismert füttyszóval jelzett. Az utánasiető nővérének csak annyit tudott mondani, hogy ha nem jönne vissza, Ries István minisztert keressék. Nem tért vissza sem aznap, sem másnap – a fekete autóban pedig már hat felfegyverzett férfi kísérte, és sem Ries, sem más nem segített rajta.

Először Budapesten a Gorkij fasorban hallgatják ki, majd miután negyvenszer leíratják vele az önéletrajzát, Ausztriába kerül, és végül, tárgyalás nélkül, egy papírcetliről felolvasott ítélet szerint, száműzetésbe Szibériába, a vorkutai munkatáborba. A szóban elhangzott indoklás szerint azért, mert „személye akadályozná Magyarország demokratikus fejlődését”. A holokauszt alatt életeket mentő nő jelleme és viselkedése valóban rendkívüli veszélyt jelenthetett, ha több ezer kilométernyire kellett eltávolítani a magyar határtól, a sarkkörön túlra, ahol a tíz hónapig tartó telet olyan nyár követi, amelyben a hőmérő higanyszála néha már eléri a fagypontot, és ahol az éves átlaghőmérséklet mínusz 20 fok.

A tábor felé menetelve az emberek lánccal voltak összekötve, de nem azért, hogy el ne szökjenek. Ahogy Karig Sára fogalmazott, családja és barátai által jól ismert, metszően szarkasztikus humorával: „a szökési kísérletek sikertelenségét a környezeti tényezők garantálták”.

A lánc ugyanis arra szolgált, hogy egyben tartsa az embereket – a telente mínusz hatvan fokot is elérő rettenetes hideget a szél tette még halálosabbá, ami a szó szoros értelmében magával ragadta az embert.

A leleményes vorkutai polihisztor

Karig Sára azonban ezt is túlélte, és a nehéz fizikai munkát is – eleinte ugyanis egy agyagbányában dolgozott csillésként. De volt, hogy a súlyos, csonkolásos sérültek mellett végzett ápolói feladatokat, lévén latinul is tudott, így értette az orvosi kifejezéseket. A táborban gyakran cserélgették az embereket a munkaterületeken, ugyanis ha a szökéstől nem is, a lázadástól tartottak (talán joggal, hiszen az ártatlanul, ám meghatározatlan időre elítélteknek nem volt sok vesztenivalója, de a velük együtt fogva tartott köztörvényes bűnözőknek sem). 

Ráadásul Sára itt is kitűnt állandó javítási szándékával: kitalált például egy olyan módszert, amellyel a tőzeg darabolását lehetett hatékonyabban végezni, vagy a barakkok fertőtlenítésének idejét lerövidíteni. Ahogy később mesélte, az eredményesebb vagy gyorsabb munkavégzés nem igazán volt a munkaszervezők ínyére, úgy sejtette, néha emiatt is igyekeztek máshová helyezni. Mindeközben több súlyos betegsége is volt, műtétekre is sor került (fülgyulladás, mellműtét), amelyek miatt nem tudott volna nehéz fizikai munkát végezni. 

Ezt követően osztották be a könyvkötőkhöz. Bár az első pillanattól kezdve tanulta az orosz és belorusz nyelvet, ekkor már elvből is úgy döntött, csak olyan könyvet köt be, amelyet el tud olvasni. Itt érte Sztálin halálának híre 1953-ban, amelyet a társaival szeretett volna méltóképp megünnepelni. A munkavezetőknek ezt kicsit másképp fogalmazta meg, azt mondta, egy szép albumot szeretne készíteni a nagy vezető előtti tisztelgésképpen.

A nagyméretű könyv kötéséhez több csirizre, így lisztre volt szükség, amelyből többször is lecsippentett egy kis adagot. Addig-addig, amíg összejött belőle annyi, hogy palacsintát süthettek ünneplésképpen a társaival.

Sok politikai fogollyal együtt Karig is a Generalisszimusz halála utáni enyhülésnek köszönhette szabadulását. A túlsúlyosnak már korábban sem mondható nő huszonöt kilót fogyott, mire elhagyta a tábort. Csak a fejben megalkotott, memóriájában megőrzött verseit vitte magával haza. Több mint hat évig volt távol, ezalatt az idő alatt összesen két levelet sikerült küldenie az otthoniaknak. Mire hazajutott 1954-ben, édesapja meghalt, ő pedig kezdhette elölről az életét. 

A szerencse lánya, aki mégiscsak hős volt

Amikor újra el tudta kezdeni a munkát, Karig Sára a nyelvtudására, kitűnő kapcsolatteremtő készségére támaszkodhatott. A folyamat azonban nem ment könnyen: Karig évekig klausztrofóbiától szenvedett, a családja pedig jól emlékezett arra is, hogy szinte betegesen ragaszkodott minden tárgyhoz, nagyon nem szívesen dobott el semmit, úgy érezte, szinte minden jó lehet még valamire.

Bármennyire sújtotta is testileg-lelkileg a vorkutai időszak, tevékeny és eredményes életet tudott élni ezután is. Éles feketehumorát megőrizte, emlékeit viszont sokáig magába zárta, elsősorban pont a szerettei elől. A családtagjai valószínűleg nem akarták feltépni a sebeit, azért nem faggatták, ő pedig sosem szeretett panaszkodni, dicsekedni meg főleg nem. Kitartását, túlélését valószínűleg a legkevésbé sem gondolta hősiesnek. Többször hangoztatta, hogy ő valójában „a szerencse lányának tartja magát” – nem véletlenül lett ez a címe a Magvető Tények és tanúk sorozatában róla megjelent könyvnek. 

Az interjú készítőjének megnyílt, és elmondta:

bármilyen nehéz is volt a Szibériában töltött időszak, még él, ám ha azzal a gondolkodásmóddal és mentalitással, amivel rendelkezett, Magyarországon maradt volna, valószínűleg nem éli túl a Rákosi-korszakot.

Így viszont hasznosítani kezdte azt, amit tanult és tapasztalt. Dolgozott műfordítóként, szerkesztette a száz (!) kötetből álló, azóta is elképesztő kultúrkincsnek számító Népek meséi sorozatot, aktív motorjává vált a nemzetiségi irodalom felvirágoztatásának, majd, miután megismerkedett a „vörös gróf” feleségével, Károlyi Katinkával, a Károlyi Mihály-hagyaték gondozója lett.

Hetvenegy éves volt, amikor megkereste a Yad Vashem szervezet, hogy kitüntessék a „Világ Igaza” plakettel. Izraelben fát is ültettek a tiszteletére, amellyel azokat ismerték el, akik nem zsidóként zsidó emberek életét mentették meg. Ezt a fát Karig Luca Sára is meglátogatta testvérével.

„Karig Sára a nagyapám testvére volt. Minket unokáiként, az apukámat és két testvérét pedig gyermekeiként szerette és kezelte. Neki sosem volt férje, saját gyermeke, de mi mint a családja nagyon fontosak voltunk a számára. A szüleimet (az unokaöccsét és feleségét) a születésemkor arra kérte, hogy engem Karig Sárának nevezzenek el. Végül csak a második nevemben őrzöm az emlékét, de ennek kifejezetten örülök is. Karig Sárából csak egy van! 

Gyerek voltam, amikor meghalt 1999-ben, és természetesen akkor még fogalmam sem volt arról, hogy mi minden történt vele. Volt azonban egy alkalom, amikor már nagyon idős volt, nehezen mozgott, a lépcsőn segítette le a nagynéném az emeletről, amikor látogatóba érkeztünk hozzájuk.

De hiába volt gyenge és öreg, ahogy akkor belépett a szobába, mintha megállt volna az idő

– valami olyan különleges erő sugárzott belőle, vagy ki tudja, talán abból is, ahogy a körülöttem lévő felnőttek reagáltak rá, hogy kisgyerekként is a hatása alá kerültem, és máig rendkívül élénk emlékként él bennem.

Azóta sokat kutatok az életéről, és rendszeresen találkozom, beszélgetek emberekkel, akik még személyesen ismerték, hogy még közelebb kerüljek ahhoz, milyen is volt ő valójában. Évek óta dolgozom az életéről szóló regényen.”

Az én személyes, legerősebb emlékem az, ami Lucával egy üzenetváltás során, szinte mellékesen, mindenféle patetikus kinyilatkoztatási szándék nélkül hangzott el tőle, reagálva valamelyik megjegyzésemre: „Az ő élete jó erkölcsi iránytű”.

Én ezzel csak egyetérteni tudok.

Források: ITT, ITT és ITT 

Kiemelt kép: Facebook/Magvető

H. Fekete Bernadett