–

A szülés utáni depressziómból kilábalva kezdtem el blogolni az anyaságról, és annak a sötétebb oldaláról. Nemcsak azért, mert számomra is terápiás volt az írás, hanem mert nekem is nagyon sokat segítettek a sorstársak hasonló történetei a közösségi oldalakon, és úgy voltam vele, hogy talán másoknak meg az én élményeim lehetnek tanulságosak. 

Akkoriban indult meg az a hullám, hogy kezdjünk el nyíltan beszélni a mentális betegségekről, a lelki mélyrepülésekről, mindarról, amit nem szokás csak úgy kiteregetni. 

Óriási ereje van annak, ha az ember sorstársakat talál. 

Én is emlékszem, milyen végtelenül hálás voltam, amikor először olvastam traumatikus szülésről, mert így a sajátom miatt kevésbé volt lelkiismeret-furdalásom, hiszen más is érez így, nem én vagyok a hálátlan ufóanya. 

Ezért el is kezdtem követni több olyan influenszert a világ különböző tájairól, akik nyíltan beszéltek a posztpartum depresszióról. Aztán rádöbbentem, hogy többen közülük egyáltalán nem voltak orvosnál, nem látta őket semmilyen szakember, a diagnózist az internet dobta ki. 

Egy amerikai anya sírt a kamerába, hogy másfél hete született a kisbabája, és nem bírja elviselni, hogy nem jut el zuhanyozni és hogy állandóan be van durranva a melle, és neki senki se mondta, hogy ez ilyen nehéz lesz. Konkrétan 

arra alapozva jelentette ki, hogy neki szülés utáni depressziója van, hogy sokat sír (helló, hormonok!) és fáradt (helló, anyaság!). 

Természetesen nem kérdőjelezem meg, hogy épp rémesen érezte magát, hát pontosan tudom, milyen a baby blues, amikor teljesen váratlanul megindul a sírásroham és felismerhetetlenné tompít a túlzás nélkül halálos fáradtság. De aztán azt is mondta a nő, hogy amióta magnéziumot szed, és szoptatás közben elkezdett sorozatokat nézni, azóta már sokkal jobban van, és ezt javasolja minden depresszióval küszködő anyának. Ez viszont már nagyon nem oké. 

Az öndiagnózis nagyon veszélyes műfaj

Szerintem kijelenthetjük, hogy szaktudás nélkül soha nem tudunk elég alaposak lenni. 

Persze jó, ha mi is utánajárunk a dolgoknak, de van az a szint, amikortól segítséget kell kérni. Na mármost, ha egy valóban (akár súlyos) depressziótól szenvedő nő erre az influenszerre alapozva magnéziumot kezd szedni és sorozatokat néz, az szó szerint életveszélyes lehet. Hiszen nem kér igazi segítséget, egy fals diagnózisra építő botcsinálta szakértő tanácsaira hallgat, így a helyzet akár még rosszabbra is fordulhat. 

De vannak persze olyanok is, akik voltak már szakembernél, megvan a diagnózis: pánikbetegség, akut szorongás, depresszió, ADHD stb., tehát nem Doktor Internet mondta meg a tutit. Sokan közülük rámennek az edukációs vonalra, és arra használják a felületeiket, hogy alapos utánajárás és személyes tapasztalatok után osztják meg a követőkkel, mit lehet vagy érdemes tenni, megpróbálni, mit kell tudni az adott betegségről, zavarról. Ezek az oldalak rendkívül népszerűek, és a kommentszekciók is egyértelműen jelzik, hogy óriási az igény arra, hogy ezekről a témákról beszéljünk. 

Ez a fajta tartalomgyártás kifejezetten hasznos és rendkívül népszerű, de máris felvet egy másik problémát. 

Rosszul lenni az új trend

Lassan ott tartunk, mentális, lelki rendellenességek felvállalása trendi, így azok is felülnek a hullámra, akik nem feltétlenül érintettek, és így vissza is kanyarodunk rögtön az öndiagnosztákra, azokra, akik magukra erőltetnek egy diagnózist, és utána azzal hakniznak.

Az Insta-tökéletességnek lett egy ellenpontja, az Insta-tökéletlenség. Én is inkább ezt képviseltem az oldalamon, nem szándékosan, hiszen én, ha akartam volna, se tudtam volna soha tökéletesnek mutatkozni. De sokan már tényleg nem merik megmutatni, amikor boldogok, mintha az nem lenne már elég „izgi”, vagy mintha attól félnének, hogy gyűlöletet váltanak ki azzal, ha jól vannak. 

Olyannyira, hogy 

már létező kifejezés a betegségkisajátítás (illness appropriation), ami annyit tesz, hogy valaki a figyelemért, népszerűségért betegséget színlel. 

Ők azok, akik – mivel valójában fogalmuk nincs az adott betegségről – akár vonzóvá is tudják tenni a különböző rendellenességeket. Videókat készítenek például arról, ahogyan teázgatnak, fürdőznek a kádban, gyertyát gyújtanak, sorozatokat néznek olyan felirattal, hogy „egy depressziós nő egy napja”. Bármilyen nehéz is elhinni, Amerikában a TikTokon a disszociatív személyiségzavar (Dissociative Identity Disorder; DID) lett az új őrület, és több profilról kiderült, hogy kamu volt az egész, ami óriási felháborodást váltott ki a betegséggel küszködők körében. 

Mekkora paradoxon ez?! Őrület, de tényleg vannak, akik a bevállalás zászlaja alatt hazudnak.

Közben a helyzet az, hogy tényleg nem vagyunk jól

A járvány óta egyre bátrabban beszélünk arról, hogy igenis megviselnek minket a történtek. Mindenhonnan halljuk, hogy a pszichológusok, pszichiáterek már képtelenek új klienseket fogadni, a pszichiátriai osztályok tele vannak, mert az utóbbi időszakban ugrásszerűen megnőtt a mentális, pszichés betegségektől szenvedők aránya. Tehát maga a téma nagyon aktuális és életbe vágóan fontos. De nagyon nem mindegy, hogyan tálaljuk. 

Óriási a felelőssége minden mentális egészségről beszélő tartalomgyártónak, mert tömegek támaszkodnak az internetről, közösségi oldalakról szedett információkra. 

Szuper sorstársakra lelni, de nem árt kritikus szemmel nézni: valóban segít-e az adott influenszer vagy oldal. És nem szabad elhinni, hogy a boldogság, az egészség, az elégedettség nem érdekes. Sokan vagyunk, vannak szarul, ez tény. De attól még lehet jól lenni. Sőt, inkább az lenne a cél. 

Szabó Anna Eszter

Forrás: ITT, ITT, ITT és ITT 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / globalmoments