–

Az elmúlt években kevés könyv érintett meg annyira – bár nem is olvasok annyit, amennyit kellene, ez is tény –, mint Sally Rooney Normális emberek című regénye. Megosztó könyvről van szó, az olvasók többsége vagy rajongott érte, vagy gyűlölte, és mivel én az előbbi tábort erősítem, remegve vártam, hogy elkészüljön a sorozat adaptációja, ami meg is alapozta a főszereplők, Daisy Edgar Jones és Paul Mescal karrierjét. A brit fiataloknak és az alkotóknak ugyanis sikerült az a bravúr, ami csak nagyon kivételes esetekben: a képernyőre írt verzió még a könyvnél is jobb lett. Nemcsak a szereplők, de a történet is életre kelt, és pasztellszínekben, hús-vér emberekkel láthattuk mindazt, amit a könyvet olvasva elképzeltünk. Sally Rooney a sorozat elkészítésében is közreműködött, nemcsak íróként, de producerként is, valószínűleg ennek is volt köszönhető, hogy átlagon felüli pontossággal sikerült visszaadni a könyvben leírtakat.

A Normális emberek sikere aztán az írónő debütáló regényére, a Baráti beszélgetésekre is ráirányította a reflektorfényt, melyet megjelenéskor mérsékelt siker övezett. Véleményem szerint nem véletlenül, de Filákovity Radojka kolléganőm ezzel például nem ért egyet, a regényről készült ajánlóját ITT olvashatjátok. Emlékeim szerint – bár az agyam a nekem nem tetsző könyveket, filmeket és sorozatokat elég gyorsan a lomtárba hajítja – a Baráti beszélgetések már olvasás közben is irritált. Bármennyire is igyekszik bemutatni, hogy

a húszas éveink elején sok esetben önmagunk legnagyobb ellenségei mi magunk vagyunk, hogy képesek vagyunk olyan kapcsolatokat fenntartani, legyenek azok baráti vagy éppen romantikus viszonyok, amelyekben csak sérülünk, hogy milyen nehezen tudunk megbarátkozni a ténnyel, hogy sokszor olyan dolgokra vágyunk, amelyeket szégyellünk,

mégsem tudott megszólítani. Mindenkit egy seggfejnek tartottam a karakterek közül, akik – ahogy a barátom szokta mondani, ha a semmiről zajlik sokáig a szócséplés – „hámozzák a fingot”. A szereplők végeláthatatlanul fetrengenek a saját nyomorukban, és alkalmanként megpróbálnak kibaszni a másikkal, még ha nem is szándékosan, csak azért, hogy nekik kicsit jobb legyen. Ennek ellenére, vagy éppen ezért, nagyon kíváncsi voltam, hogy vajon a sorozat tud-e rám másképp hatni, és legbelül reménykedtem benne, hogy újra átélhetek valamit abból a gyönyörből, amit a Normális emberek megnézése jelentett.

Az eredmény sajnos negatív lett

A Hulu és a BBC vélhetően úgy gondolta, hogy ha a Normális emberek sorozattal ekkorát lehetett szakítani, és nemcsak a nézők, de a kritikusok szívébe is be tudták lopni magukat – számos BAFTA-, Golden Globe- és egyéb rangos díjra jelölték a szériát –, akkor miért ne lehetne megismételni a bravúrt a Baráti beszélgetésekkel. Bár Rooney neve ezúttal is szerepel íróként és executive producerként a stáblistában, a feladatot mégsem sikerült megugrani, pedig a sorozat minden egyes momentumán látszik, hogy a korábban bevált motívumokat próbálják ismételni – akár egy Rooney-Hulu-BBC-franchise is lehetne. Hasonló színek, kameramozgások, zenei betétek, még a sorozat címének betűtípusa is ugyanolyan.

Csak valahogy a szerethető karakterek hiányoznak.

Legalábbis nekem.

A Baráti beszélgetések alapsztorija: két huszonéves fiatal lány, Frances és Bobbi barátsága Írországban, akik korábban egyébként szerelmesek is voltak egymásba, és akik spoken-word esteken közösen adják elő Frances verseit. Az egyik fellépésükön ismerkednek meg a harmincas Melissával, aki elismert író, és akit annyira megragad a lányok tehetsége, hogy meghívja magukhoz vacsorára, ahol a férjével, Nickkel is megismerkednek. Így alakul ki a szerelmi sokszög, Bobbi ugyanis Melissához kezd vonzódni, míg Frances és Nick viszonyt kezdenek, anélkül, hogy igazából három mondatnál többet váltanának egymással. Pont ennyire lettek a szexjelenetek is a forrók. Semennyire.

A Nicket játszó Joe Alwyn egyébként a valóságban Taylor Swift szerelme, és őszintén mondom, hogy ennél több érdekességet nem fedeztem fel a színészben, de tény és való, hogy az általa megformált karakterrel a világból ki lehet kergetni – vélhetően azért, mert túl sokszor találkoztam vele a való életben is. Mélabús, meg nem értett művész, aki depressziós, ezzel mintegy magyarázva és legitimálva, hogy miért is kúrt tulajdonképpen félre. De nyugalom, nem vagyok én ennyire felszínes, tisztában vagyok vele, hogy a kapcsolatok vakvágányra futásához két ember szükséges, és egy megcsalás története soha nem fekete vagy fehér, de saját tapasztalataim szerint Nick tényleg annak a férfinak az archetípusa, aki áldozatszerepben tetszelegve elhiteti a nőkkel, hogy valójában ő csak rá van kényszerítve a megcsalásra. Ezt egy fiatal huszonéves lány pedig könnyedén bekajálja,

főleg, ha el van veszve, fogalma sincs még, mit akar az élettől valójában, keresi magát és kétségbe esetten vágyik a szeretetre,

ahogy Frances is rebellisként, önmagát marcangoló antihősnőként, aki saját magát sem képes szeretni és elfogadni. Olvasóként és nézőként is nagyon nehéz vele szimpatizálnom, még akkor is, ha úgy gondolom, érteni vélem a küzdelmeit. A sajnálatnál valahogy mégis erősebben dolgozott bennem az ellenszenv.

Aztán ott van Bobbi karaktere, aki szintén fellelhető a legtöbb nagy baráti társaságban. Karakán, magabiztos, nagyszájú, félelem nélkül veti bele magát mindenbe, és feltétlenül szükségesnek érzi, hogy időről időre kioktasson valakit, és mélységesen felháborodjon, ha nem ő van a középpontban. A sorozatban kiemelt fókuszt kap az is, hogy mennyire elavult gondolat, ha valaki kategorizálni és/vagy skálázni akarja a szexualitást, vagy ragaszkodik a monogámiához. Nem gondolom, hogy 2022-ben a bináris gondolkodás kell, hogy az alap legyen, sőt, de azt sem érzem helytállónak, hogy egy biszexuális vagy homoszexuális ember ne akarhatna monogám kapcsolatban élni, mert akkor „már nem elég haladó szellemű”. A sorozat valahogy mégis ezt próbálja sugallni.

Összességében sajnos egy tizenkét részes, hatórás játékidőnyi szenvedésnek éltem meg a Baráti beszélgetéseket, amin csak azért küzdöttem végül át magam, mert már beajánlottam a szerkesztőségi értekezleten, hogy írok a sorozatról. Mindettől függetlenül nagyon kíváncsi vagyok a ti véleményetekre, nektek mit adott a sorozat, milyen más aspektusokat véltek felfedezni, ami engem elkerült – hátha legalább retrospektív újraértékelhetem a látottakat.

Krajnyik Cintia

Képek: Hulu