„Hazagondozás? Ezúttal sajnos nem sikerült…” – Misi története

–

Az egyik hideg, októberi napon külső programra készültünk a délelőtti órákban. Ilyenkor általában ketten mentünk 10 gyerekkel. De gyakran előfordult, hogy egyedül kellett elindulni velük. Az elindulás, mondhatni, sosem volt egyszerű, hiszen volt, hogy fél, esetleg egy órát is várni kellett, mire elkészültek.

A nyolcéves Misi mindig menetkész volt, már a csoportunkba belépve jelezte, őfelőle mehetünk is. Misi a másik csoport lakója volt három testvérével együtt. Nagyon szeretett velünk jönni, szinte minden programba bevonható volt. Testvéreivel egy éve került be az otthonba, mivel az édesanyjuk egyedül nem tudta nevelni őket azután, hogy az apjuk börtönbe került. Misi volt a második legidősebb a testvérek között, a húgai négy- és hatévesek voltak, bátyja pedig tizenöt.

Misi tisztelettudó volt a felnőttekkel, a társaival viszont gyakran volt konfliktusa. Tanulmányaiban nagy elmaradás mutatkozott, nehezen tudott odafigyelni az órákon. Az evőeszközöket bizonytalanul használta, a személyes higiéniájával is gondok voltak. Nagyon szeretett focizni, amikor pedig úgy érezte, beszélgetni szeretne egy felnőttel, rendszerint megkért, hogy menjünk le a tornaterembe vagy az udvaron lévő focipályára, és kicsit rúgjuk a bőrt.

Egy ilyen alkalommal mesélt először magáról és a családjáról. A telepen éltek nagy szegénységben, angolvécét az óvodában látott először, de nálunk tanulta meg használni. Nem járt rendszeresen óvodába. Volt egy nagyon kopott és szakadt kis labdája, azzal ment ki mindig az udvarra játszani. Ott látta mindig, hogy idegen emberek járnak az apjához, és előfordult, hogy a szeme láttára ütötték meg. Sokat veszekedtek a szülei is, általában mindig a pénz volt a vita oka.

Voltak különösen nehéz napok is, amikor nem volt mit enni. Ilyenkor gyakran azt csinálta, hogy annyi vizet ivott, amennyi csak beléfért. Fájt ugyan a hasa, de legalább nem érezte annyira az éhséget.

És voltak olyan napok is, amikor az apjuk sok pénzhez jutott, és akkor azt kérhettek, amit csak akartak.

Tudta, hogy az apja valami olyan dolgot csinál, amit nem lenne szabad. Emlékezett arra is, amikor a rendőrség megérkezett egy reggel a házukba, és elvitték az apukáját. Pár nappal később kerültek be az otthonba, de az anyjuk megígérte nekik, amint csak lehet, kiveszi őket, és együtt lesznek újra.

Arra is kért, higgyem el, egy napon híres focista lesz. Ha szomorú, ha boldog, ő mindig focizni szeretne. Nincs olyan, amikor nincs kedve.

Misi egyre többször járt hozzánk, a szabad idejének java részét nálunk töltötte. Beírattuk a helyi labdarúgóklub csapatába focizni, rövid idő elteltével le is igazolták. Hamar megtalálta a közös hangot a csapattársaival és az edzőivel is. 

Amikor megkapta az első focicipőjét, rohant fel hozzánk megmutatni. Büszkén viselte a mezeket is, amiket a klubtól kapott. Az iskolai jegyei is egyre jobbak lettek, saját magára is jobban odafigyelt, láthatóan fejlődni kezdett minden téren.

Egyik nap megérkezett az édesanyja a határozattal a kezében: hazamehetnek vele. Misi gyorsan összepakolt, segített a kisebb testvéreinek is, aztán átrohant elköszönni. Örült neki, hogy az anyja betartotta az ígéretét, de, mint mondta, hiányozni fogunk neki. És amit nagyon bán még, az a foci. Édesanyja másik településen élt, így a focicsapatot is ott kellett hagynia.

Eltelt nagyjából két év.

Egyik délután, amikor a nagyobb gyerekekkel pakolásztunk a csoportban, megcsörrent a telefon: egy óra múlva érkeznek vissza Misiék.

Amikor megérkeztek, az arcukra volt írva a csalódottság és szomorúság. Segédkeztem nekik a ruháik kipakolásában. Amikor Misi ledobta a táskáját, rám nézett, és megkérdezte, van-e kedvem kimenni kicsit passzolgatni.

Odakint aztán elmesélte, mi történt otthon, amiért újra itt vannak. Az édesanyjuk egyre többször magukra hagyta őket otthon, és volt, amikor két napig nem tudtak felőle. Ez ugyanolyan érzés volt neki, mint annak idején, amikor idegen emberek jártak hozzájuk. Érezte, hogy az anyja valami olyasmit csinálhat, amit nem lenne szabad.

Az iskolába se jártak be, így hamar kiderült, hogy egyedül vannak otthon. Igaz, sajnálja nagyon, hogy megint bekerültek, de annak mindenképp örül, hogy én még itt dolgozom. 

Teltek a hónapok, Misi újra focizni kezdett a korábbi csapatában. Eredményes volt a sportban és a tanulásban is. Egy év elteltével végül az édesanyja újra hazavihette őket. Az otthon bejáratánál Misi elköszönt.

Azóta eltelt pár év. Időközben az anyától újfent elvették a gyerekeket, de már nevelőszülőkhöz helyezték őket egy távoli kis faluban. Az apjuk ismét börtönbe került azóta a bátyjával együtt, kábítószer-kereskedelem miatt. A hazagondozás ebben az esetben nem volt sikeres, többszöri próbálkozás ellenére sem.

A tapasztalataim azt mutatják, hogy ha egy gyereket kiemelnek a családból, azután csak nagyon nehezen adják vissza, még abban az esetben is, ha a szülőnek sikerül rendeznie az életét.

De ha mégis sikerül a hazagondozás, előfordul, hogy újfent bekerülnek a gyerekek. Sokat gondolkodtam ezen az eseten. Ha valódi segítséget kapott volna az anya, miután a hazagondozás megtörtént, vajon elkerülhető lett volna mindez? Hiszen az alap mindig a család marad, annak jólléte pedig a gyermek boldogulását jelentheti a jövőben.

Kovács Krisztián

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Marta Nardini