„Egy tollvonással láthatatlanná tettek minket, úgy, ahogy sokszor a tanítványainkat, az értelmileg akadályozott gyerekeket is”

–

A nyolc gyerek azt jelenti, hogy nyolcféle dologgal készülök egy foglalkozásra, ugyanis minden gyereknek más a képességstruktúrája, nyolcfelé differenciálok (egyéni szintnek megfelelő célokkal és feladatokkal).

A nyolc gyerek azt jelenti, hogy minden étkezéskor ötféle étel van, két gyereket pedig etetni kell.

A nyolc gyerek azt jelenti, hogy minden mosdóhasználatnál ott kell állni mellettük, kitörölni a feneküket, pelenkázni többüket, segíteni kezet mosni, öltöztetni őket.

A nyolc gyerek azt is jelenti, hogy nyolcan mosolyognak rám mindennap, hogy nyolcan integetnek és örülnek, amikor reggel találkozunk.

A nyolc gyerek azt jelenti, hogy ha megbotlom, akkor mindig van valaki, aki megsimogat, és megkérdezi, jól vagyok-e.

A nyolc gyerek azt jelenti, hogy van egy kisfiú, aki mindig észreveszi az új körömlakkomat, és megsimogatja a kezemet, ha tetszik neki.

Ezért vagyok a pályán még mindig… És ezért szeretnék egy év múlva, két év múlva is velük, illetve hasonló gyerekekkel foglalkozni. De hogy fogok-e? Nem tudom.

A tanulóknak az értelmi akadályozottság csak az egyik diagnózisuk, mellette mindenkinek van másféle diagnózisa is, minimum egy, de inkább kettő: ADHD, autizmus spektrumzavar, mozgás- és érzékszervi, illetve különféle egészségi problémák. A gyerekek között van epilepsziás, akinek rendszeresek a nagyrohamai az iskolában, folyamatosan gyógyszert szed, sosem tudjuk előre, mikor jön a következő rohama. Van olyan kisgyerek, aki autoagresszív (üti a saját fejét, harap), folyamatosan figyelni kell, és úgy alakítani a környezetét, hogy ne bántsa magát. Jár az osztályba egy mozgáskorlátozott gyerek, akinek folyamatosan adaptálni kell a környezetét. Néhány gyerek autista is. Jár hiperaktív diák is az osztályba. Minden tanulónak van valamiféle viselkedés- vagy magatartásproblémája, és itt a nem a hétköznapi hisztikre gondolok.

Jár olyan tanuló az osztályba, akinek pszichiátriai betegsége van, de a magyar oktatási rendszerben nincs elegendő megfelelő hely pszichiátriai beteg gyerekeknek, így ők is itt vannak nálunk. A gyerekek iskolakötelesek, tehát valamilyen iskolába kell menniük. A pszichiátriai betegségek ellátása azonban orvosi, és nem gyógypedagógiai kompetencia, azt nem lehet neveléssel-oktatással kezelni, mégis ott vannak az osztályokban. Azok a pszichiátriai betegségek, amikkel a munkám során találkozom, legtöbbször agresszivitással járnak, ezek a gyerekek bántják a társaikat, a felnőtteket és önmagukat. Ezáltal viszont sérül a többi tanuló oktatáshoz való joga, ráadásul félve járnak iskolába.

Mit tud tenni ilyenkor egy gyógypedagógus? Beáll ütközőnek, amíg őt üti a gyerek, addig se a másikat veri…

Még akkor is, ha 60 kilós a gyerek, hiszen a mentális életkoruk lehet, hogy egy kétéves szintjén mozog, de a súlyuk-magasságuk az életkoruknak megfelelő, illetve van köztük túlsúlyos is éppúgy, mint az átlagos gyerekek között. A hormonok pedig tombolnak ennek minden hozadékával. 

A rendszerben fölöttünk dolgozók (tankerület, oktatásügyért felelősök) tapasztalataim szerint azt gondolják, hogy a gyerekek tudnak írni-olvasni, legfeljebb csak egy picit nem tudnak viselkedni. A valóságban azonban a legtöbbük nem tud egyáltalán beszélni, soha nem fognak megtanulni írni-olvasni. Az asztalhoz van, akit csak 10 percre lehet leültetni, van, akinek a figyelmét semmilyen módon nem lehet lekötni. De adjak jegyet kommunikációból és énekből a nem beszélő tanulónak, mert a többségi iskolákban is jegyeket adnak? Kicsi viselkedésproblémák? Kicsit üt, kicsit harap, kicsit csíp, kicsit sokat sikít, időnként kicsit (nagyon) dührohama van. Minden második gyereknek.

Vannak hálás szülők, akik látják azt a sok-sok energiát, amit a gyerekük nevelésébe-oktatásába fektetünk, de olyanok is akadnak, akik nem. Ezek a szülők aztán hibáztatják a csúnya pedagógust, az iskolát, hiszen otthon minden a legnagyobb rendben van. Kint van egész nap a gyerek a kertben és nincs vele gond. Szabályrendszer? Otthon az nincs. Másokhoz kell alkalmazkodni? Otthon nem. Otthon az történik, amit a gyerek akar, tehát minden rendben van. Az iskolában pedig, ha nem így van, akkor dührohamot kap. Persze ha megkérdezem az anyukát, vajon otthon is előfordul-e, hogy a gyereknek dührohama van, akkor kiderül, hogy igen, dobálja a fa építőkockát, és próbálja megütni, de olyankor csak beküldik a szobájába, és kész. De az iskolában mégis hova küldjem?!

Minden egyes terem foglalt, amellett nem hagyhatom felügyelet nélkül a gyereket.

Azoknak, akik úgy tudják, hogy délben befejezem a tanítást, üzenem: a színészekről sem gondolja (remélem) senki, hogy csak abban a 45 percben dolgoztak a héten, amíg a heti sorozatrész tart. Én reggel bemegyek az iskolába, ügyeletet biztosítok, utána foglalkozásokat tartok, amikor vége van a tanóráimnak, megyek helyettesíteni, utána a munkahelyemen és otthon tovább dolgozom. Konzultálok a munkatársaimmal, más szakemberekkel. Dokumentálok: írom a tanmenetet, fejlesztési terveket, a Krétában vezetem a naplót, jegyeket adok, szöveges értékeléseket írok, hiányzást dokumentálok, viselkedésnaplót vezetek, igazolásokat keresek a szülőkön, tesztet veszek fel és értékelek ki, szakvéleményeket készítek stb. Beszélek a szülőkkel, van, aki este nyolckor ír. Készülök az óráimra. Fejlesztőeszközt készítek (mivel minden gyereknek speciális eszközökre van szüksége, és sok játékot/eszközt mi, gyógypedagógusok készítünk), feladatlapot készítek és nyomtatok, laminálok és kivágok, hogy ne tudják a gyerekek széttépni, amikor a kezükbe adom. Megveszem a szükséges dolgokat az osztálypénzből, vagy ha az már nincs, akkor a sajátomból. 

Az idén sztrájkoltunk. Két órát. Az intézményben mindenki egyetértett a sztrájkkövetelésekkel, de sokan nem látják értelmét a sztrájknak. Eddig se hallották meg a hangunkat, most miért hallanák?

De sokan sztrájkoltunk. Két órát. Januárban. 

Hogy miért csak ennyit? Azért, mert a sztrájkot meghatározó rendelet szerint (ami a márciusi sztrájk előtt jelent meg) a sajátos nevelési igényű tanulóknak a sztrájk ideje alatt mindent biztosítani kell, ugyanúgy, mintha nem lenne sztrájk. Tehát törvényesen nem szüntethettük be a munkát.

A gyógypedagógus nem sztrájkolhat. Egy tollvonással láthatatlanná tettek minket, úgy, ahogy sokszor a tanítványainkat, az értelmileg akadályozott gyermekeket is láthatatlanná teszik.

Kevés a fizetés. Nekem is, a kollégáknak is. Az osztályokban egy gyógypedagógiai asszisztenssel dolgozunk együtt, ők olyan fantasztikus munkatársak, akik nélkül megállna az élet. Ha nincsenek, akkor a fejlesztésekre nem jut idő, nem tudunk úgy differenciálni, ahogy kell és ahogy szeretnénk. Régen olyan gyógypedagógiai asszisztenssel dolgoztunk, aki elvégzett egy kétéves OKJ-s képzést. Ma már nem kell végzettség, 8 általánossal is felveszünk jelentkezőt (már ha van, persze). De nem maradnak. Ennyi pénzért? 

Nyolc órában pelenkáznak, etetnek, dührohamokat kezelnek, folyamatosan sasszemmel nézik, hogy történik-e valamilyen baleset, és segítenek a gyógypedagógusoknak. Mármint persze ha éppen van asszisztens az osztályban. Az idei tanévben öt asszisztens jött, és négy el is ment. Csak a mi osztályunkban. Többük életében nem dolgozott még gyerekekkel, nemhogy értelmileg akadályozott gyerekekkel. Volt, aki két napot volt, aztán azt mondta, nem erre gondolt, és felmondott. Volt, aki egy hónapig maradt, és egy hónap után jutott a felismerésre, hogy ez nem neki való… Ez azt jelentette, hogy egy hónapig nem mentem mosdóba, egyáltalában a teremből nem tettem ki a lábamat, mert a kollégára – bármilyen kedves és jó szándékú volt – nem bízhattam rá nyolc értelmileg akadályozott gyereket.

A többi osztályban sem jobb a helyzet, betöltetlen álláshelyek vannak, de nincs jelentkező. Se olyan, aki jó lenne, elbír egy osztállyal, se olyan, akire legalább egy gyereket lehet bízni, de olyan se, akire semmit nem bíznék.

Már a feladat betöltésére alkalmatlan emberek sem jelentkeznek.

A tanév közben nemcsak az asszisztensek mondanak fel, de sok gyógypedagógus is. Egy éve, amikor jöttek közénk az új kollégák nyári szünet végén, hogy szeptembertől a tantestületben kezdik a munkát, ültem az értekezleten, néztem őket, és próbáltam megtippelni, kinek a nevét érdemes megtanulni, és kiét nem. Ki lesz itt pár hónap múlva? Ki mond fel? Néztem, ahogy fiatalon, lelkesen ülnek az értekezleten, és azon gondolkoztam, hogy ők még nem tudják, amit rajtuk kívül mindenki más igen: év végére feleannyian lesznek itt. Fel is mondtak, mert pályakezdőként a fizetés éppen ahhoz volt elég, hogy az éhenhalást elkerüljék. Vagy mert nem bírták a mentális és érzelmi stresszt. Nemsokára év vége, jön a nyár, augusztusban újabb pedagógusok jönnek. Ha jönnek. De nem jönnek, mert nem éri meg.

Ennyi pénzért, egyetemi végzettséggel ilyen munkát végezni egyszerűen nem éri meg.

És aki marad? Az ezért a kevés pénzért elvégzi a másik munkáját is, hiszen vagy nincs munkatárs, vagy alig ért hozzá…

Aki marad, az reménykedik, hogy most nem történik baleset, mert kevesen vagyunk felnőttek.

Aki marad, az reménykedik benne, hogy holnap esetleg nemcsak az etetés–mosdóztatás–dührohamkezelés körforgásából áll a nap, hanem lehet valamiféle gyógypedagógiai munkát is végezni.

Aki marad, mindezek miatt szélsebesen száguld a kiégés felé…

Aki marad az iskolában, az oktatásban, az reménykedik benne, hogy ott felül, legfelül végre valaki észreveszi, hogy baj van. Nagyon-nagyon nagy baj. És végre tesz valamit.

Tesz valamit, hogy az iskolánkba járó értelmileg akadályozott gyerekek megkaphassák valóban azt a jó minőségű fejlesztést, amire szükségük van, amit a gyógypedagógiai asszisztensek és mi, gyógypedagógusok nyújtani szeretnénk. Hiszen ezért tanultuk a szakmánkat, ezért dolgozunk ott, ahol. 

Aki marad, az reménykedik és közben azon gondolkodik: ki lesz a holnap gyógypedagógusa?

Zoé

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / zoranm