„Én azért nem ezt vállaltam: hogy az életem árán is megvédjem ezeket a gyerekeket” – Mit tehet a hivatásos nevelőszülő, ha menekülni kénytelen?

–

„A nevelőszülőség szerintem a világ legnehezebb vállalása”

Nem én mondom, hanem egy, a Kőbölcső című könyvemet (a kötetről korábban ITT írtunk – a szerk.) értékelő olvasó a Moly.hu-n, aki ráadásul még nem is hallotta Olga történetét. Ő a férjével éppen a házukat festette, amikor a padlót védő újságpapíron felfigyelt egy hirdetésre, amiben egy kárpátaljai alapítvány nevelőszülőket toborzott, „családi típusú gyermekotthon” üzemeltetéséhez.

Ez a magyar viszonylatokban leginkább a lakásotthonoknak felel meg azzal a különbséggel, hogy itt

a 10-12 gyermek ellátásáról egyetlen házaspár gondoskodik az év minden napján, 24 órában.

(Én, aki gyakorló nevelőszülőként egyetlen gyerekkel is vért izzadok, már itt sokkot kaptam.)

Olga korábban dolgozott gyárban, tolmácsolt, sőt külföldön is szerencsét próbált: egy szegedi ikerpárra is vigyázott, míg a férje kamionozott, illetve alkalmi munkákból jutott jövedelemhez. Mindkettőjük álma az volt, hogy biztos megélhetést nyújtó hivatást találjanak maguknak; olyat, ami nem szakítja szét őket, és ami által önállók lehetnek.

Az újságcikk nyomán nem gondolkodtak sokat. „Bejelentkeztünk a kötelező, háromhetes tanfolyamra, amit szociális munkások és pszichológusok tartottak. Ha jól emlékszem, volt valami pszichológiai teszt is. Nem voltunk túl magabiztosak annak ellenére, hogy vannak saját gyerekeink, így kikötöttük, hogy csak kicsi gyerekeket akarunk fogadni” – meséli Olga.

Ukrajnában sok az árva vagy elhagyott gyerek

A kicsiket hároméves korukig a kórház, illetve az ápolók látják el, egy erre a célra létesített külön szárnyban. Azokat a csecsemőket is ide hozzák, akiket elvesznek valami okból a szüleiktől. A tanfolyam után Olga is elment meglátogatni egy ilyen részleget a lányával, ahonnan sírva mentek haza mindketten. „Nem volt kérdés, hogy komolyan gondoljuk, ami eddig csak tervként fogalmazódott meg bennünk” – mondja.

Az első két „kapott” gyermekük egy talált újszülött, illetve egy két és fél éves kisfiú volt, akit elvettek az édesanyjától.

Olgáéknak nehéz dolguk volt, mert Ukrajnában a nevelőszülők nem kapnak információt a gyerekek előéletéről, egészségi állapotáról, az esetleges rendellenességekről. „Ezt nem tartják fontosnak, pedig nekünk nagy segítség lett volna” – emeli ki. Kezdetben tehát két kicsivel indultak, aztán szépen megszaporodtak: tízgyerekes család vált belőlük pár hónapon belül.

Elmondása szerint azonban sosem volt lehetőségük, beleszólásuk abba, hogy kit fogadnak be a családjukba. „Folyamatosan jöttek a gyerekek. Úgy alakult, hogy az első »turnusban«, akik nálunk nőttek fel, azok között minden gyerek magyar ajkú volt, és árva. Az első kisfiút – a talált gyermeket – aztán négyévesen örökbe is fogadtuk. Annyira hozzánk nőtt, hogy nem akartuk, hogy más tegye meg” – mondja. 

Tíz különböző gyereket összefogni, koordinálni és talpon maradni

Olgáék elmondása szerint úgy éltek, mint egy igazi nagycsalád. Az, hogy a gyerekeknek nem voltak vér szerinti rokonaik, egyéb családi kapcsolataik – azaz csak ők voltak nekik –, sokat segített az összecsiszolódásban. „Ahogy a gyerekek cseperedtek, nekiálltunk fóliázni, és a munkába mindenkit bevontunk. Ez nagyon jól működött, senki nem ért rá unatkozni és hülyeségeket csinálni. A nevelőszülőséggel Ukrajnában sem lehet meggazdagodni. Szűkösen éltünk; ahogy cseperedtek a gyerekek, nagyobbak lettek az igények, de összefogtunk: nagyban kertészkedtünk, és ebből az extra bevételből mindenki megkapta, amire vágyott: tanulhatott, lett esküvő, keresztelő, mindenki elindult az életben. Csupán az állami finanszírozás ezt nem tette volna lehetővé” – meséli.

Persze nehézségek is akadtak. Annak ellenére ugyanis, hogy Olga mindig is tudta, hogy szereti a nevelt gyerekeit, azért kétely is volt benne. „Elvileg mi nem fogadhattunk volna be sérült gyereket, de volt egy fiunk, akinél az évek múlásával komoly pszichés és magatartásbeli problémák adódtak. Nagyon felbolygatta mindannyiunk életét, de közénk tartozott. Végigküzdöttük vele is az éveket valahogy. De bevallom, hogy abban az időben sokat imádkoztam. Más lehetőségem nem is nagyon volt; az elején ugyan még a fenntartó foglalkozott a mi lelki világunkkal is, de aztán ez később már elmaradt” – fejti ki Olga. Majd hozzáteszi, hogy

van ugyan pár évente kurzus, de ott fiatal, gyerektelen pszichológusok könyvekből próbálják meg elmagyarázni nekik, mit hogyan kellene csinálniuk – ezzel pedig nincsenek nagyon kisegítve.

Aztán elérkezett 2022. február 24.

„A háború kitörése után először kivártunk, de mivel több hadköteles korú gyerekünk van, végül a menekülés mellett döntöttünk” – mondja Olga, aki a férjével kettős ukrán–magyar állampolgár, a vér szerinti fiuk, valamint az egyik nevelt fiuk pedig 18 év körüli.

„A saját fiam és a férjem miatt döntöttünk végül a menekülés mellett. És adta magát a kérdés, hogy akkor mi lesz a nevelt gyerekekkel.

Számtalanszor próbáltam elérni a gyámhivatalt és a fenntartót, eredménytelenül. A döntés a mi kezünkben volt, és mi döntöttünk: az életünket tartottuk a legfontosabbnak. Mindent magunk mögött hagytunk: a házat, a fóliát, az idén már pénzt hozó fűzfákat, az egész életünket” – meséli. 

Olgának és családjának attól a naptól kezdve a civilek segítenek mindenben, és ők is próbálnak talpon maradni: „A férjem kamionozni indult, hogy ne szoruljunk adományokra, én pedig az iskolában tanítok és tolmácsolok, ahová a gyerekek ideiglenesen felvételt nyertek.” Azt mondja, nincs idő összeomlani, így az ember inkább bele se gondol a helyzetébe, csak teszi a dolgát.

Magukra hagyva

Bár itt, Magyarországon rengeteg segítséget kapnak a mai napig, a gyerekek dolgában magukra maradtak. Az állam, amely végső soron felelős értük, a régi formájában megszűnt létezni; új rend, új prioritások léptek életbe.

Az ukrán törvények szerint ők a gyerekek gyámjai, viszont nem biztos, hogy ez a státusz elég jogalap arra, hogy hosszabb távon külföldön is elláthassák a gyerekek gyámságát – főleg menekültként.

„Mióta Magyarországon vagyunk, egyetlenegyszer tudtam kapcsolatba lépni a hivatallal, amelytől csupán azt kaptam, hogy ha visszamegyünk, baj lesz. Minden a mi felelősségünk, hiszen a gyerekek után járó pénzhez és a saját fizetésünkhöz nem jutunk hozzá. A gazdaság összeomlóban, megszűnt a finanszírozás, viszont a gyerekek nem. Ha maradtunk volna, se lett volna más a helyzet, csupán még életveszélyben is lettünk volna. És most, hogy így beszélgetünk, megfogalmazódott bennem, hogy én azért nem ezt vállaltam: hogy az életem árán is megvédjem ezeket a gyerekeket. Persze sosem volt kérdés, hogy mi összetartozunk, de csak azért, hogy én betartsam a munkaszerződésben foglaltakat, és ott maradjak, nem vagyok hajlandó feláldozni sem magamat, sem bárkit a családomból.”

Sokkal több mint hivatás – vállalás

Azzal, hogy az ország működése összeomlott, az ő munkájuk nem szűnt meg létezni, hiszen ezeknek a gyerekeknek a feje fölé tető kell, étel, ruha, iskola. És biztonság.

E tekintetben az a bizonyos, cikk elején említett olvasó tökéletesen megragadta a lényeget: ez sokkal több mint hivatás – ez vállalás. A szerződés a nevelőszülő és az állam között egy előre meghatározott, ideális pályára van kalibrálva, de amint a történet kisiklik, vagy egyéb okból letér a kijelölt nyomvonalról, a nevelőcsalád magára marad a terhekkel, a felelősséggel és a következményekkel egyaránt.

Ezt a helyzetet pedig bármelyik rendszernek csupán egyetlen, apró eleme tudja csak orvosolni: az emberi tényező. A rendszer pontosan tisztában van ennek az elemi paránynak az erejével, és válsághelyzetben szinte csak erre alapoz… Magyarországon speciel már több mint húsz éve. És a lelkiismeret, a szeretet, az elhivatottság (fedőneve: az ember) – bár már nagyon a végét járja – még mindig kitart.

Stájn Emma

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Motortion