–

Kezdhetném azzal, hogy ez egy jó film. Nem csupán valósághű, de pontos, és minden részletében kordokumentumként is értékelhető, felhasználható. De nem ezzel kezdem. Mégsem. Inkább kérdésekkel kezdeném:

Azt mondod, hogy egy jó filmet akarsz, ami nem fikció, de dráma?

Azt mondod, hogy egy olyan filmet akarsz, amiben nem kezdesz kötődni a szereplőkhöz, és nem fenyeget a veszély, hogy idealizálod őket, de mégis érted mindegyiküket, mintha magadban olvasnál, annyira?

Azt mondod, hogy egy olyan filmet akarsz, ami nem teremt benned sem hiányérzetet, sem hamis illúziókat?  

Hát akkor itt ez a film.

De egyvalamit el kell döntened, mielőtt beülsz a moziba: leveszed-e a kendőt a szemed elől, ami mögé olyan jól elbújtál, mint egy kisgyerek, aki azt is hiszi, hogy ezáltal láthatatlanná vált. Mert nem vagy láthatatlan. Ebben a filmben te és én vagyunk benne.

Akarsz tükörbe nézni? Készen állsz meglátni a valóságot? Mert akkor ez a film neked való.

Kim nővér a sürgősségi osztályon. Az ő személye köré épül a film, de az Intenzív találkozások egy sokszereplős történet, amelyben messze nem mindenki kórházi dolgozó. Szerepel még benne többek közt rendőr, kamionsofőr, grafikus és egyetemista.

Csak az a közös bennük és bennünk is, hogy többnyire mindnyájan ismerjük Kimet.

Ismeri a leszbikus pár, ismerik a kollégái, ismeri a lázas gyerekkel otthon pánikoló férje, ismeri a haldokló és a pszichiátriai beteg is. És az asszony, aki éppen szül, és a folyosón várakozó emberek és a tüntetők. Mind ismerjük. Kimet és az ő csendes, letisztult világát.

Ebben a világban nincsen smink. Semennyi smink. Ebben a világban egyetlen dolog számít: a belső csend és a szívverés. Az élet. Hogy legyen.

Élet, ami méltósággal teli, még a végén is. Egy olyan élet, amelyben az a törekvés, hogy sem könny, sem gyász, sem fájdalom ne legyen. Kim, az asszony a kék uniformisban a sürgősségi osztályon ezen dolgozik. Minden, ami ezen túl van, kívül esik az ő fókuszán.

Fontos jelenet: egy gyógyszer nélkül maradt pszichiátriai beteg kést szorít a nyakához és majdnem halálosan megsebesíti. Amikor elviszik, ugyanazt a nővért hívja segítségül, akire rátámadt. És Kim nem tesz feljelentést ellene. Mert Kim az egyetlen, aki tudja, hogy nem a beteg hibájából történt mindaz, ami történt, hanem a rendszeréből.

Kim, a nővér a fókuszát egy percre sem veszíti el. A hatodik műszakban sem. Soha. Az ápoló ilyen. Az ember, ha ápoló, akkor ez nem működik másként. A nagy kérdés az, hogy ezt a fókuszt vajon más is, máskor és máshol is tartani tudja-e? Lehetséges-e? Ha igen, akkor hogyan? Ha nem, akkor miért nem? Van-e erre indíttatása bárkinek? A filmben van egy nagyon gyengéd, nagyon finom és nagyon szép utalás erre. Amikor az egyik hozzátartozó hozzájut a szemcsepphez, és elkezdi azt csepegtetni a folyosón várakozó könnygáztól félvak tüntetők szemébe…

Függetlenül attól, hogy ápolónő vagyok, ebben a filmben én szinte mindenkivel azonosulni tudtam. Én magam voltam a tüntető, akivel nem folytat párbeszédet a kormány, pedig a kamionsofőr csak annyit várna, hogy leereszkedjenek hozzá az országa választott vezetői és meghallgassák.

Én magam voltam a tüntetők között sebesült lány is, aki nem futott el, mert nem hitte, hogy a rendőrök bántani fogják, hiszen ő nem tett semmi rosszat.

Én magam voltam a rendőr, aki már 15 órája az utcán volt szolgálatban és megpróbált rendet teremteni, de miután késlekedtek a felettesei, ehhez már embereket kellett ütnie… és a közterületen végzi a szükségét, mert már nem bírja tovább.

Én magam voltam a párkapcsolatában vergődő asszony, aki nem akarja, hogy a kapcsolata véget érjen.

De én magam voltam a másik fél is, aki már halálosan fáradt az állandó vitáktól, és inkább szakítani szeretne.

Én magam voltam a munkásember, aki retteg a kórházi számláktól, és attól is, hogy ha másnap nem megy be dolgozni, akkor elveszítheti az állását.

Én magam voltam a szülő, a lázas gyereke mellett, akit légzési nehézséggel nem mernek otthon tartani. Még az a kamasz is én voltam, aki nem hívta fel az anyját, mert nem akarta azt hallani, hogy menjen haza…

A tüntetések, a politikai hangulat, a párkapcsolati válságok, a közkórházak alulfinanszírozottsága, az egészségügyi dolgozók túlterheltsége határtalan és közös kortünet.

Nem kell erőfeszítés ahhoz, hogy belehelyezkedjünk ebbe a történetbe, már benne vagyunk mindannyian. Ismerősek a viták, az aggodalmak. Ismerős a kétségbeesésben megfogant humor, amikor bohóckodunk önmagunk vigasztalására. Ismerős, hogy a szavakkal úgy játszik az emberi elme, hogy a legnehezebb szituációkban is harmóniát teremthessen. Ismerős a sorsközösség keresése, és ismerősek az egymás megértésére irányuló párbeszédek, amikor ketten maradunk valakivel egy szobában, egy olyan helyzetben, amiben egyikünk sem akart volna lenni.

A kórházakban ott az egész világ. A kórház maga a társadalom kicsiben, a valódi társadalom miniatűrje, lenyomata – ezt mint nővér mindig is láttam, és így is éreztem. Egy sürgősségi osztály viszont a társadalom aktuális, napi állapotának a lenyomata, egy cizellált kép, sokkal elevenebb, olyan, mint egy megtisztított tükör, amiben még jobban látszanak a részletek, a ráncok, a pörsenések.

Ha valaki tudni akarja, milyen állapotban van egy társadalom, semmi egyebet nem kell tennie, csak besétálni egy közkórház sürgősségi osztályára, és ott jól körülnézni. Megnézni nemcsak a falakat, a felszereltséget, de leülni, elvegyülni, egy műszakra vagy kettőre.

Az Intenzív találkozások azért is zseniális film, mert nagyon gyengéden közelít a nézőjéhez. A történet véletlenül sem kórházi környezetben kezdődik, hanem sokkal távolabbról indul, és lassan visz be arra a helyszínre, ahol a fókusz rákerülhet a pontokra, amelyekre figyelnünk kellene. Nem kórházi film, nem a kórház a lényege.

A cím tökéletes, bár megtévesztően hangzik elsőre. Később válik csak érthetővé.

Kim keze… Számomra a film legerősebb pillanataihoz tartoztak azok a képsorok, amikor Kim kezét láttam. A saját csecsemője fejét tartva, és a haldokló asszony kezét simogatva. A kéz, ami vigasztalást ad. A kéz, ami gyógyít. A kéz, ami a társ vállába kétségbeesetten kapaszkodik.

Gyönyörű operatőri munka, fantasztikus képek és képsorok jellemzik a filmet.

A tömegjelenetekben tökéletesen jelenik meg az ember törékenysége, parányi volta. Az érzés pedig, hogy mennyire sokan, és soha, de soha nem egyedül vagyunk egy helyzetben, megteremtődik és végig fennmarad. A saját jelentéktelenségünk és egyedi, kicsiny mivoltunk mégis mindennél fontosabb volta egyszerre van benne. Ez egyszerre megnyugtató és sokkoló, – de ez az élet maga, úgy hiszem.

Lezárhatnám annyival, hogy igen, ez egy jó film, és igen, érdemes megnézni. De nem ezt mondom. Mégsem. Mert ez a film több. Ez a mi életünk 2022-ben.

Ez a film egy olyan anyag, amit a jó ügyvédek az asztalra szoktak levágni az ügyész vagy éppen a bíró elé. Ez a film olyan, mint egy felmondás a főnöködnek, amikor végképp betelt a pohár. Ez a film olyan, mint egy fényképsorozat az áldozatról, amit a gyanúsított elé tesznek a rendőrségi kihallgatás során, bűncselekmény esetén. Nem kevesebb ennél.

Molnár Lamos Krisztina

A cannes-i filmfesztivál után, a Kreatív Európa Media alprogram támogatásával március 31-től a Cirko Film itthon is bemutatja a filmet.