–

Csodálkozva és csodálattal néztem eddig Csepelyi Adri jártasságát a lakásfelújításokban – de nemcsak a tudományát, hanem a bátorságát is. Soha nem jutott eszembe, hogy én is csinálhatnám, pedig néhány renoválást már magam mögött tudhatok – persze megrendelőként. És azt sem lehet mondani, hogy nem fűlik a fogam a munkához. Egyszerűen csak úgy éreztem, ehhez is érteni kell, meg a fizikai erő sem árt hozzá. Amikor viszont értesítést kaptam a Habitat for Humanity nevű nemzetközi szervezettől (ami 25 éve dolgozik Magyarországon is a lakhatási feltételek javításáért), hogy a nőnapi akciójuk keretében csak lány önkéntesekkel dolgoznak majd egy lerobbant önkormányzati bérlakás rendbehozatalán, rögtön tudtam, hogy ott a helyem.

Újpest központjában, mégis egy csendes utcában találkoztunk egy legalább 70 éves házsornál, ami egy kis kertes udvart ölel körbe. Minden lakásnak megvan a maga parcellája, a kert végében a saját fészere, ahová a nap gyönyörűen süt – az egész olyan, mintha a béke szigetére csöppentünk volna.

Szemben persze már újépítésű lakópark terebélyesedik – állítólag annyi idő alatt húzták fel, amennyibe egy másik kislakás kipofozása került a Habitatnak.

Nem tudom, kik fognak érkezni ebbe a mostaniba (alig több mint 30 négyzetméter: szoba-konyha-fürdőszoba-vécé), de azt éreztem, hogy jó soruk lesz itt, egy burok veszi őket körül. És mi azért jöttünk, hogy ez a burok minél szebb és komfortosabb legyen. Hat önkéntest kell a művezetőnknek, Kukk Lacinak elirányítania – hat lányt, akik életükben nem végeztek ilyen jellegű munkát, és egymást sem ismerik. Pedig ha a végére egy brigád válna belőlünk, az talán nem volna hátrány. 

Motivációnak rózsaszín sisakokat és rózsaszín kesztyűket kapunk, és egy baleset-megelőzési gyorstalpalót: hogyan kell a létrát és az állványt használni, mire kell a legjobban ügyelni, milyen teendők várnak a lakásban, és azon belül mi lesz a feladatunk. Ahogy ott hallgattuk Lacit, én el nem tudtam képzelni, hogy ebből aztán tényleg munka lesz. Pedig ő megmondta, hogy még sosem csalódott a női munkaerőben –

ha nem a nőnapi akció keretében jönnek önkéntesek, akkor is a 80 százalékuk nő. És mindent meg tudnak csinálni, még a víz- és gázszerelést is – bár ezeket azért többnyire szakember végzi.

Ebben az esetben két munkára lesznek (leszünk) befogva: egy álmennyezet építését kell előkészíteni (ami segít megfogni a költségeket a családnak, egyrészt, mert jobban szigetel, másrészt, mert így kisebb lesz a légtér, amit be kell fűteni), és neki kell állni leverni a csempét a konyhában, a fürdőben és a vécében, hogy valamikor majd új bútor és új csempe kerülhessen a falakra. Az álmennyezet számomra ijesztően komplex munkának tűnt, úgyhogy a csempe leverésre jelentkeztem, és velem együtt azok a lányok, akik némi felgyülemlett feszültséget is boldogan levezettek volna. A csempeverés ugyanis – mint kiderült – nehéz fizikai munka. Jópofának tűnik, de órákon keresztül csinálni (és itt volt annyi bőven) azért már nem csak móka.

A többiek lecsaptak az elektromos vésőre, úgyhogy nekem csak egy kalapács és egy oldschool véső maradt, meg az öröm, hogy ez is működik, és képes vagyok használni.

Dumcsizni viszont nem lehet közben, nem teadélutánra jöttünk. A gépek amúgy is próbára tették a dobhártyámat, és szükség volt a koncentrációra is. Addigra megtudtam annyit a társaimról, hogy van, aki szabit vett ki azért, hogy ma itt dolgozhasson, más az irodai ülőmunkát kompenzálja azzal, hogy a két kezét használja, a harmadik meg két állás között, egy négyhónapos tranzitidőszakot tölt ki hasznos tennivalóval: tanulással és önkénteskedéssel.

Kezdő lévén fogalmam sem volt, hogy ezt a munkát igazából tizenöt-húszpercenként percenként abba kell hagyni, mert kipurcan az ember. Legalábbis, ha olyan váll- és karizmokkal érkezik, mint én, aki életében nem tudott egy húzódzkodást megcsinálni. A szünetekben kiálltunk az arcunkat süttetni, és hallgattuk Chripkó Lili sztorijait az észak-keleti határvidékről, ahonnan pár napja jött haza az önkéntes munkából. (Erről ITT olvashattok bővebben.) Mi másról beszélhettünk volna, mint a háborúról? És mégis, most egy magyar családnak jöttünk segíteni, mert nekik sincs hol lakniuk – ha nem lenne egy olyan alapítvány, mint a Habitat, ami azt tűzte ki célul, hogy a lakhatás alapjog legyen. 

Az USA-ban alapított szervezet 25 év alatt 150 házat épített Magyarországon, közel 800 lakást újított fel, 700 családnak adott műszaki tanácsadást a lakhatása jobbá tételéhez, és összesen 2150 családnak segített eddig.

Mostanában elsősorban azzal, hogy budapesti kerületi önkormányzatokkal működik együtt, amik üresen álló, rossz állapotú bérlakásokat adnak át nekik, és ezeket aztán hozzánk hasonló önkéntesek segítségével – és sokszor a leendő bérlők közreműködésével is – felújítanak. Vagyis nem ingyen fognak lakni az ideérkezők, csak jóval alacsonyabb bérleti díj fejében, mint amennyi a lakáspiacon várná őket. A beköltözőket pedig a szervezet választja ki partnerei segítségével családok átmeneti otthonából. Emellett most az ukrán menekültek segítéséből is kiveszik a részüket, nekik is szállást és matracot szereznek.  

Azon gondolkoztam munka közben, vajon miért egyértelműbb, hogy más otthonának a megteremtéséhez olyan feladatot vállalok, amit azelőtt sosem. És vajon miért van, hogy a saját lakásom felújításában sosem akartam részt venni? Miért gondoltam, hogy azt szakemberre kell bízni, amikor legalább a bontásból kivehettem volna a részem? Miért nem koszoltam be magam?! Nem is tudom elmondani, milyen jólesett a fizikai megerőltetés, amit kicsit talán túlzásba is vittem – végül remegő kézzel-lábbal indultam haza.

Mennyivel egészségesebb élet volna felváltva terhelni a szellemi és a fizikai képeségeinket!

Mennyire jólesik az olyan segítés, amiből az ember maga is profitál, akár azt, hogy tanul magáról valamit, hogy tágítja a horizontját és a határait. Ez talán így nem igazi segítség, hiszen önzés is van benne? De kinek ártunk vele? Én azzal a biztos tudattal hagytam el a helyszínt, hogy vissza kell még jönnöm. Ott kell lennem a csempék felhelyezésénél is, ha már a leverésben jeleskedtem. Szerencsére egy ekkora lakás rendbehozatala legalább négy-öt hónapot vesz igénybe (hiszen amatőrök végzik), és a Habitatnál hetente egy-két napon fogadják az önkénteseket (van, hogy az egyik hétvégére esik).

Igaza van azoknak, akik ezért szabadságot vesznek ki: jobban feltölt, mint egy láblógatással töltött nap, ami után az ember úgy érzi, hogy nem történt vele semmi.

És igaza van annak a szakitársamnak is, aki azt mondta: azért jött, mert meg akarja élni, hogy ennek a munkának rögtön van kézzelfogható eredménye. Még a március 8-ai működésünknek is: a bejárat mellett sorakozó sittes zsákok. Azokat mi termeltük, és mi hordtuk ki. 

Ahogy elbúcsúztam a csapattól, és elindultam haza fehér porrétegbe burkolózva (a hajamtól a csukámig), arra gondoltam, ma visszaigazolást kaptam az élettől egy csomó mindenre. Arra, hogy bármit meg lehet tanulni, csak bele kell vágni; arra, hogy a munka tényleg nemesít, és munkásnak lenni büszkeség; és arra, hogy a segítéshez nem kell mást adni, csak az idődet és magadat. És ezt az érzést még sokszor szeretném átélni.

Gyárfás Dorka


Ha te is szeretnél részt venni a Habitat munkájában önkéntesként, ITT találod a módját.  

Képek: Chripkó Lili/WMN