–

Az emberek hol megvetést, hol pedig szánalmat éreznek a tanárok iránt, tudom jól… Három egyetemi félévet magam mögött hagyva látom már a pedagógustársadalom azon láthatatlanul, napról napra történő küzdelmeit, amik apránként tántorítják el az embert céljaitól.

Két éve vettek fel az ELTE nappali tagozatos, osztatlan tanári képzésére, magyar–történelem szakon. Naiv, felhőtlen örömöt éreztem, ami a hónapok múltával egyre sötétebb színekbe öltözött. És mi leszel, ha nagy leszel? – hangzik el a kérdés oly gyakran. Eleinte mit sem sejtve feleltem könnyedén, hogy tanár leszek. Ma már tudom, hogy milyen következményekkel jár ez a kijelentés. Az emberek nem tudják leplezni a döbbenetet, a sajnálatot, vagy éppen a megvetést, amit éreznek. Az ambícióimat általában kérdések halmaza próbálta letörni.

„Jól átgondoltad?” „Na de miből fogsz megélni?” „Jó gazdag férjet kell fognod magadnak, ugye tudod?” „Biztos, hogy csak (!) tanár akarsz lenni?” – hangzott el egyszer a család berkein belül, emlékszem.

Hozzá kell tenni, akad olyan vélemény is, ami szerint a tanároknál jobb dolga a világon senkinek sincsen. Tavaly nyáron egy panzióban dolgoztam. Amikor a tulaj megtudta, hogy mit tanulok, kifakadt. Az egész tanári társadalmat egyfajta mételyként írta le, ami „az állampolgárok pénzén élősködik”. Véleménye szerint ostobák vagyunk, elvetemültek, és egyáltalán nem is értünk semmihez. 

„Az éjszaka közepén egy elgyötört arcú nő állt az ajtónk előtt” – Egy fedél alatt a menekültekkel

VIM – 2022. március 5. – WMN

 

Ez a gondolat nem egyedi, kommentek ezrei tanúsítják, akár a Facebookon is. Egy percig sem volt kétségem afelől, hogy nehéz hivatást választottam. Viszont meglepetésként ért az az előítélet és rosszindulat, ami nagy eséllyel gátat szab majd az én munkámnak is. Kérdezhetik sokan, hogy a nehézségek ellenére miért választottam mégis ezt az utat. Nos, íme, a válaszom: 
abban a hitben élem az életem, hogy a tudás megerősít minket. Az irodalom megtanít bennünket őszintén sírni, nevetni, szeretni, és soha, de soha fel nem adni. Egy magyarórának nem az a lényege, hogy mire gondolt a költő, hanem az, hogy az általa leírt sorok mit jelenthetnek számunkra. 
„Ezért minden: önkínzás, ének: / Szeretném, hogyha szeretnének, / S lennék valakié, / Lennék valakié” – írta Ady Endre több mint száz éve, és más-más okokból, de e sorok hallatán a teremben mindenkinek egyszerre dobban a szíve. Az irodalom egy csodálatos eszköze lehet az önmegvalósításnak, az érzéseink kifejezésének, a jogaink megvédésének. Szükségünk van az olvasásra, hogy ki tudjunk bújni a minket takaró kék fény mögül, vállalva ezzel érzéseinket – ezúttal filterek nélkül. 

Tömegével akadnak emberek, akik nem értenek engem.

Egy hatéves egyetemi képzésen veszek részt, hogy egy nap majd tanár válhasson belőlem, mégis senkivé válok a társadalom számára, amint mérnökökkel, orvosokkal vagy jogászokkal találom szemben magam.

Hülyének néznek, mert hajlandó vagyok ennyi áldozatot hozni egy olyan szakmáért, ami idehaza ma már szinte halott. Bevallom, néha én is elvesztem a hitem abban, amit csinálok… 

Ám időről időre új erőre kapok. A jelenkori háborús konfliktus is tanúsíthatja, hogy a történelem tanítása hatványozottan javára válhatna a társadalmunknak, hiszen úgy látszik, még mindig nem tanultunk a múlt hibáiból. De nem is szükséges ilyen monumentális dolgokkal példálózni, amikor a lakosság jelentős része szavazni sem jár el, mondván: őket nem érdekli a politika. Ez azt súgja nekem, hogy igenis szükség van a munkámra. Tanárként az lesz a célom, hogy egy olyan diák se kerüljön ki a szárnyaim alól, akinek ne lenne elég háttértudása ahhoz, hogy véleményt alkothasson, és kifejezhesse a szavai által önmagát. Tulajdonképpen ebben rejlik a magyar és a történelem ereje: teremthetünk általuk a semmiből világokat. Talán ezzel, a Csokonaitól kölcsönzött idézettel tudom a leginkább szemléltetni, hogy mire vállalkoznak azok a huszonéves emberek, akik velem karöltve próbálják átküzdeni magukat az akadályokon, amik egy egész tanári nemzedéket véreztettek már ki.

Kevesen vagyunk ugyan, és a helyzetünk kilátástalan, de én azt mondom, ha egyszer sikerrel járunk, az minden könnycseppet megér majd.

Amikor pedig úgy érzem, minden elveszett, gyakran ismétlem magamban Petri György sorait:
„Vállat vontam […] és botorkáltam fel a lépcsőn. / Hogy elérjek a napsütötte sávig, / hol drapp ruhám, fehér ingem világít, /csorba lépcsőkön föl a tisztaságig, / oda, hol szél zúg, fehér tajték sistereg, / komoran feloldoz, közömbösen fenyeget, / émelygés lépcsei, fogyni nem akaró mínusz-emeletek, / nyári hajnal, kilencszázhatvanegy.”

Összegzésként azt mondanám, hogy az irodalom és a történelem tanítása elengedhetetlen ahhoz, hogy éljünk is, ne csupán létezzünk. Megtisztelő feladatnak érzem, hogy ezt közvetítsem az eljövendő generációk számára. Erősen remélem, hiszem, hogy a társadalom és a politika teret enged nekünk, fiataloknak a hazai oktatás felvirágoztatására.

Málics Viktória

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / skynesher