Al Ghaoui Hesna: „Az emberiség nem tanul a hibáiból, akármekkora árat kellett már fizetnie a történelem során”

–

„Miért hagyta a világ, hogy ez történjen velünk?”

Két állig felfegyverzett, marcona katona áll az út mentén, egyikük arcát fekete maszk fedi. Sárgás por kavarog a levegőben, a kilátástalansággal átitatott feszültség szinte kézzel fogható. Ezzel a 12 évvel ezelőtt készült, iraki „emlékfotóval” lep meg a Facebook február 24-e reggelén. Amikor néhány perc múlva dermedten olvasom, hogy Oroszország megtámadta Ukrajnát.

A sokk hatása alatt szkennelem a sajtót, pedig a gyerekeket kéne ébresztenem. Ervinnel, a férjemmel csak nézünk egymásra, és nem hisszük el, hogy tényleg ez történik. Két napja beszélgetünk arról, hová eszkalálódhat ez az egész konfliktus, ha ez a támadás megtörténik. És tessék, megtörtént.

Az emberiség nem tanul a hibáiból, akármekkora árat kellett már fizetnie a történelem során.

Olvasom az elemzéseket és a helyszíni riportokat, menekülő, rettegő emberekről. Alattomosan kúsznak vissza a lelkembe annak az észak-iraki forgatásnak a képei, amire a hírfalam oly kedvesen emlékeztetett.

Azokon a kurd településeken forgattunk, ahol Szaddám Huszein 1987 áprilisában, még a hírhedt halabjai támadás előtt bevetette a vegyi fegyvereit, hogy „tesztelje” azok pontos hatását. Csaknem negyed évszázaddal a történtek után akármerre mentünk a faluban, a múlt sebei mindenhonnan visszaköszöntek. Nem sokan élték túl a támadást, aki mégis, az többnyire életre szóló hegeket viselt a testén és a lelkén. Tompa, üres tekintetük rémisztőbb volt, mintha rettegést vagy dühöt láttunk volna.

Nahdziba asszony, aki kísért minket, tanúként is részt vett a Szaddám Huszein elleni perben. De a diktátor halála sem hozott számára megbékélést. Az egész családját elveszítette a támadásban, amely során különböző vegyi fegyverek egész sorát dobták vadászgépekről a hegyoldalban fekvő falura. „Miért hagyta a világ, hogy ez történjen velünk? És miért nem segít senki legalább most?” – nézett rám, még mindig üres tekintettel.

Az én tekintetemben azonban lángolt a szégyen és a tehetetlenség érzése. Mert ez volt az a kérdés, amit országról országra, háborúról háborúra járva újra és újra megkaptam, és ami lassan, de biztosan erodálni kezdte a lelkem.

„Nem hiányzik, hogy te is menj tudósítani?”

– kapom egymás után az üzeneteket a következő napokban, miközben egyre szívszaggatóbb hírek érkeznek Ukrajnából. Erről eszembe jutnak azok az évek a Híradónál, amikor az iraki háború legvéresebb szakaszában átlagosan száz ember halt meg naponta a támadásokban, a többségük civil. Emlékszem, döbbenten figyeltem, idővel hogyan vált mindez a hétköznapok részévé a nézők számára – míg a hírekbe már be sem került olyan bagdadi robbantás, ahol a halottak száma száz alatt maradt. 

Mivel „a nézők kímélése” okán kicsit is sokkoló felvételeket nem mutathattunk a híradóban, az áldozatok szép lassan számokká degradálódtak, a vértől megtisztított, arc és történet nélküli statisztikák pedig idővel teljesen leperegtek az emberekről.

Ezért amikor kijutottam tudósítani egy-egy helyszínre, megszállottan kerestem a történeteket a hátországból. Sorsokat, arcokat, amelyekkel azonosulni tudnak azok is, akik teljesen távolinak és érdektelennek érezték a Közel-Keleten vagy épp Afrikában zajló fegyveres konfliktust.

„Könnyű neked, egy ilyen helyen bárhová leszúrod a kamerát, egyből ott egy Pulitzer-díjas riport” – vágta egyszer a fejemhez egy „jóindulatú” kolléga. Ebből is látszott, hogy soha nem dolgozott háborús terepen.

A menekülttáborokban számtalanszor csapták ránk az ajtót, zavartak vagy kergettek el minket egy-egy válság forgatagában. Hiszen ki szereti közzétenni, megmutatni a kiszolgáltatottságát, a veszteségét, a fájdalmát? Sok ember számára eleve egy hajszálon múlt, hogy eljuthatott a táborokba, a „kvázi-biztonságba”, elképesztő áldozatok árán. Mert adott esetben egy-egy falu összes autójából ki kellett szivattyúzni a benzint, hogy legalább egy család útra kelhessen és megmenekülhessen egy autóval… A vonat és buszjegyek ára pedig napról napra emelkedett. Ha egyáltalán még működött ezek közül bármelyik – hiszen egy háborúban nemcsak a menekülés a luxus, hanem az is, ha valaki folytatja a munkát. Amit mi is pontosan éreztünk, hiszen az árak elképesztő emelkedése és az infrastruktúra omladozása miatt, logisztikai és biztonsági szempontból minden egyes nappal nekünk is sokszor egyre nagyobb kihívás volt folytatni a munkát. Miközben a lakosság gyakran bennünk is veszélyforrást látott, ezért a bizalmatlanságot csak sok-sok türelemmel, alázattal és empátiával lehetett leküzdeni.

Vajon most ugyanezeken mennek át a tudósítók Ukrajnában?

– teszem fel magamnak a kérdést, amikor a háború harmadik napján Földes András és a többi elszánt magyar újságíró anyagait nézem.

A gyerekekről készült felvételek viselnek meg a legjobban.

Amióta anya vagyok, sokkal érzékenyebben reagálok minden gyerekekkel kapcsolatos negatív hírre. Bizton állíthatom, hogy ma már képtelen lennék végigcsinálni sok korábbi forgatást, ahol napi szinten tanúja voltam gyerekek kiszolgáltatottságának.

Hogy az empátia milyen elemi erővel tud bennünk dolgozni, és milyen energiákat tud megmozdítani, azt pedig elérzékenyülve látom a közösségi oldalaimon, ahol egymást érik a különböző civil összefogások. Meghat, ahogy százezrek mozdulnak meg Magyarországon, hogy a pénzükkel, az idejükkel, az energiájukkal, a lehetőségeikkel segítsék a menekülteket, akár a határon, akár a többi településen.

Közben itt, Berkeley-ben és a környező amerikai városokban is megindulnak a gyűjtések. Hiába vagyunk jóval távolabb az ukrán határról, az elmúlt héten itt is beleitták az események magukat az emberek agyába, lelkébe. Az egyetem e-mailben és tanácsadókon keresztül ajánl segítséget bárkinek, aki érintett a háborúban. Aki tudja, hogy én Magyarországról érkeztem, engem is faggat, hogy nálunk mi a helyzet, és én hogyan élem meg az eseményeket. Hát, nehezen. Féltem az ártatlan embereket, akiknek az egész élete ripityára hullott, féltem a családomat és a barátaimat az esetlegesen eszkalálódó háborútól, és féltem az emberiséget, a jövőnket is.

De az első napokban érzett félelmet és feszültséget egyre tudatosabban próbálom átalakítani. Nem elnyomni vagy kisöpörni, hanem észrevenni, elfogadni, és reményteli gondolatokká, erővé konvertálni.

Tettekbe és tervezésbe önteni, hogy én hogyan tudok segíteni. Ha félelembe dermedünk, az senkinek nem segít. Mindig mosolygok, amikor magamat kezdem el traktálni azokkal az elméletekkel, gyakorlatokkal, amiket másoknak foglaltam össze a Félj bátran! című könyvemben. De a félelemkezelés bizony egy életen át tartó munka. Nekem is.

„Oh, ettől nem kell félni!” De.

És akkor még nem is beszéltünk arról, mekkora kihívás a gyerekeink félelmeit kezelni, egyáltalán szóba hozni a háborút… Mert ha azt hisszük, hogy hozzájuk nem érnek el a hírek, és ezért inkább messziről hallgatunk az egészről, szerintem rossz úton járunk. Hiszen elég egyetlen gyerek a csoportban, egyetlen hírfoszlány a rádióban két zeneszám között, egyetlen elejtett mondat, amit egy telefonbeszélgetésből meghall… és lehet, hogy eközben akár szóvá sem teszi mindezt, mert olyan mértékben fagy le az ismeretlen veszély rémképétől. 

Konfliktus sújtotta terepeken, sok humanitárius szervezettel együtt dolgozva visszatérő téma volt, hogyan lehet a háborúról a gyerekeknek beszélni, akkor is, ha közvetlenül nem érintettek abban. És részükről a legfontosabb tanácsok egyike az volt, hogy ilyenkor fokozottan figyeljünk a gyerekek metakommunikációjára, elejtett mondataira, vagy akár arra, hogy a kisebbek szerepjáték közben miről beszéltetik a babáikat. Mert, ha bármilyen utalást hallunk a konfliktusra, nagyon fontos ezt szóba hozni, és a beszélgetés közben felderíteni, mit hallott, mit gondol, mit érez az adott eseményről. Iskolások esetén pedig jobb eleve nekünk kezdeményezni ezt a beszélgetést, hogy a gyerekünk ne mástól halljon először a háborúról, esetleg olyan módon, ami hirtelen sokkolja őt. És eközben ne feledjük, hogy a félelmet egyformán kiválthatja az információhiány, és az is, ha valakire feldolgozhatatlan mértékű vagy tartalmú információ árad.

Ezért mindenképpen érdemes a gyerek korának megfelelően, előre végig gondolt mondatokkal elmagyarázni, mi is az a háború, és nagy vonalakban mi az a konfliktus, amiről most ennyi helyen hallani lehet.

Nem árt, ha még a beszélgetés előtt a saját érzéseinket is végiggondoljuk, és kicsit külső perspektívából nézünk rá a helyzetünkre. Ez segít abban is, hogy nyugodtan, higgadtan beszéljük a gyerekekkel a témáról, hiszen hiába szajkózunk nyugtató gondolatokat, ha a testbeszédünk, a gesztusaink az ellenkezőjéről árulkodnak.

És szerintem ne aggódjunk akkor sem, ha nem tudunk minden kérdésükre válaszolni. Önmagában támogató az, ha egy ilyen témáról közösen gondolkodunk velük. A lényeg, hogy semmiképpen ne bagatellizáljuk a félelmeiket.

Sajnos hétköznapi helyzetekben is sokszor hallom szülőktől a játszótéren, hogy: „Oh, ettől nem kell félni!” De az érzések nem gombnyomásra működnek. Ha mi sem vagyunk képesek lekapcsolni a félelemeinket, hogyan várhatnánk el ezt egy gyerektől?

Ezért érdemes arra törekedni, hogy az érzelmeik tiszteletben tartása mellett erősítsük bennük a biztonság érzését. Ami sokszor a kontroll megtapasztalásához köthető.

Ha például bevonjuk őket egy adománygyűjtésbe, vagy felvetjük nekik, hogy rajzoljanak vagy írjanak levelet azoknak, akiket érint a konfliktus, máris úgy érzik, hogy ők is tettek valamit, amivel egy kicsit hatással lehetnek az eseményekre. Az empátia és az együttérzés építőkockái ráadásul épp az ilyen cselekedetekből épülnek fel. És abból, hogy odafigyelünk: akármiről is szól az adott politikai, fegyveres konfliktus, semmiképpen ne alakítsunk ki sztereotípiákat bennük nemzetekről és úgymond gonosz emberekről.

Előítéletekből, gyűlöletből már így is van a világban épp elég.

 Al Ghaoui Hesna

ITT olvashatod el Hesna korábbi naplóit

Kövessétek Hesna és Ervin amerikai kalandjait a Facebookon ITT, valamint az Instagramon ITT és ITT!

ITT olvashatod Hesna Holli, a hős című mesekönyvéről szóló írásunkat

A kiemelt fotó és a cikkben szereplő kép a szerző sajátja