A semmi csinálása – Dr. Gyurkó Szilvi visszatér!

–

„Akkor mit csinálsz?”

A leggyakoribb kérdés, amit az elmúlt évben, a pihenőévem alatt kaptam. Teljesen logikus. Vajon mit kezdhet az idejével az, aki köztudottan munkamániás, mindig legalább három-négy dologgal foglalkozik párhuzamosan, és úgy definiálja magát, mint akit az éltet, hogy alkot, teremt, létrehoz. 

Zavarba ejtő kérdés. Egy év alatt sem tanultam meg jól válaszolni rá.

Az elején bűntudatot éreztem, hogy más dolgozik, nekem meg most nem kell. Azután picit dühös lettem: miért kellene számot adnom bárkinek is az időmről?! Végül megértettem, hogy nincs válasz.

Sok minden történt, és miközben nem csináltam semmit, több minden történt bennem, mint az elmúlt négy évben összesen.

Amikor egy éve, szinte egyik pillanatról a másikra úgy döntöttem, hogy pihenőévre megyek, még csak homályos elképzeléseim voltak arról, hogyan is néz ki egy 365 napig tartó hosszú hétvége.  

Nem voltak nagy terveim

Azon túl, hogy arra vágytam, senki ne írjon be a naptáramba semmilyen megbeszélést, ne más rendelkezzen az időmmel, ne kelljen napi tíz-tizenkét órát a számítógép előtt ülnöm, múljon el a fájdalom a vállamból, hátamból, tölthessek több időt a családommal, és ne kelljen folyton készenlétben lennem aktuális gyermekvédelmi ügyekre reagálva. 

Jó terv volt.

Aztán a pihenőév elején jött az élet, mélyen a szemembe nézett, majd egy laza mozdulattal belelökött egy sötét, nyirkos és félelmetes nyúlüregbe. Hónapokon keresztül zuhantam, és voltak napok, hetek, amikor azt hittem, sosem jövök ki belőle.

Egy pillanat alatt szakadt rám minden, amit az elmúlt években nem vettem észre (vagy nem akartam észrevenni). Mindannak a súlya, amikor nem voltam jelen, nem figyeltem, nem szerettem jól.

Hiába mondtam januárban széles mosollyal az arcomon, hogy „itt vagyok!”. Az első válasz, amit kaptam, az volt, hogy „mennyi ideig nem voltál”. 

Szerettem volna látványosan új életet kezdeni, de nem ment. Sok-sok évnyi terápia után igazán tudhattam volna, hogy nem lehet újat kezdeni, amíg a „régi” helyére nem kerül. 

Úgyhogy év elején jött a zuhanás. Érkezés a mélységbe. Negyvennégy éves vagyok, és megint újra kellett tanulnom magamat, a kapcsolataimat, az anyaságomat, azt, hogy mi fontos, és miért. És mondhatom, ott, a nyúlüreg alján, összetörve a zuhanástól, rettegve a rám boruló sötétségtől, hitetlenül és kétségbeesve, egy másodpercig sem jutott eszembe a munka.

Semmi más nem volt fontos, csak hogy akit a világon a legjobban szeretek, újra elkezdjen bízni bennem és önmagában. Hogy a bűntudatomat le tudjam vetkőzni, hogy a félelem és a féltés helyét át tudja venni a bizalom, a hit és a remény. 

Nem tudom megmondani, mennyi ideig tartott ez a sötétség és a visszacsúszásokkal teli kapaszkodás. Mind a tíz körmöm kellett, és azt éreztem, hogy az összes csontom megtört, szakadt a húsom és a vérem. Ha nem lettek volna mellettem a barátok, a testvérem, az ő hite és családja, pszichológusok, akkor nem tudom, képes lettem volna-e kivakarni magamat a napra. Ha nem lenne ilyen iszonyat jó munkahelyem, ahol összezártak velem, ahol viszik helyettem a lángot olyan magától értetődő természetességgel, mintha mindennap előfordulna, hogy aki korábban mindenhol ott volt, egyszer csak sehol sincs – szóval, nélkülük nem ment volna. Egyedül nem ment volna. De nem is kellett. Mert egy pillanatig sem voltam egyedül. 

Végül megtaláltam a helyemet: azt éreztem, hogy újra megérkeztem az életbe. Jelen vagyok, elérhető vagyok, nem túl sok, nem túl kevés, igazi.  

Eltörés és áttörés

Nyár elejére kezdtem el hinni benne, hogy tartósan jobb lett a helyzet. Lett egy újfajta teljesség – más szinten, más arányokkal, másféle jelenléttel, új érzésekkel. Azt éreztem, hogy túl vagyunk a nehezén. Aztán július 9-én, egy meleg nyári nap éjszakáján, miután a gyereket elvittem egy ottalvós buliba, Zserbó kutya, aki tíz éve a családom, az életem, a munkám nagyon-nagyon fontos része, egyszer csak rosszul lett, és meghalt. Zserbó bejárt velem az irodába, részt vett a gyermekjogi tréningeken, sétált a barátaimmal, vigasztalt, amikor szomorúak voltunk, szeretett, amikor reményt vesztettünk, bújt, ölelt, felvidított, rosszalkodott, megsétáltatott akkor is, ha semmi kedvem nem volt útra kelni. Ott volt mindenhol és mindenben. 

Az állatkórházban derült ki, hogy a szíve egy daganat miatt kétszeresére nőtt, belső vérzése van, menthetetlen. A mi édes, drága, jólelkű kutyánkat, aki minden embert imádott, megannyi gyereket és felnőttet vigasztalt, akinek akkora szíve volt, mint a nap, el kell altatni, mert szenved, és mert nincs remény.

Július 10-én, hajnal háromkor azzal az aggodalommal érkeztünk az állatkórházba, hogy valami durva gyomorrontása van, azért hány és szédeleg. Aztán másfél órával később nélküle léptem ki a kórház ajtaján – a nyakörvével és a pórázával. Napokig nem volt erőm kiüríteni a vizes tálját, vagy elpakolni a dolgait. Szagolgattam a nyakörvét, miközben fényévnyi távolság nőtt a szívem és az agyam közé.

Felfoghatatlan volt a tény, hogy Zserbó nincs többé. Megszakadt a szívem, miközben tudtam, hogy nem hagyott volna itt minket, ha nem lennénk már jól.

Annyira a család része volt, annyira szeretett minket, hogy bírta, ameddig csak bírhatta alázattal, csendben (nem is sejtettük, hogy rákos), és amikor már érezte, hogy boldogulunk nélküle is, akkor elment. 

Hát, így. Aki lakott, élt együtt szeretetteljes kapcsolatban egy kutyával, tudja, miről beszélek. A kutya nem úgy családtag, mint egy ember. Máshogy kapcsolódik és máshogy van jelen. De az a kitartó, megingathatatlan, makacs szeretet, amivel a kutya az emberét körülveszi, azt nagyon meg kell gyászolni, ha elvész, mert piszkosul hiányzik. 

Nyáron tehát a falkánk kisebb lett. Zserbó meghalt. Új egyensúlyt kellett találni megint. Elmélyíteni mindazt a jót, amit újra megtaláltunk, és elviselni azt, ami elveszett. Újfajta teljesség kezdett kialakulni, amiben már máshogyan volt szükség rám, mint korábban, és amibe megérkezett az érzés, hogy vannak az életben olyan időszakok, amik, ha elmúltak, nem lehet őket bepótolni. 

És így tovább…

Egy nő életében különösképpen fontosak a ciklusok, az élet körforgása, és ebben vannak egyszeri és megismételhetetlen pillanatok. Ilyen a gyerek érkezése, meg az is, amikor a kisgyerekből nagy gyerek lesz, aztán a kamaszból fiatal felnőtt, aki arra készül, hogy elkezdje a saját útját járni. Egyszeri és megismételhetetlen pillanat, amihez most nagyon közel kerültem, úgyhogy egy merész lépéssel úgy döntöttem, minden percet ki akarok élvezni addig, amíg ténylegesen el nem jön ez a pillanat, hogy a gyerek elköltözzön. Maradok ott, azon a helyen, amit egy év alatt újra megtaláltam, ahol jelen vagyok, elérhető vagyok, nem túl sok, nem túl kevés, igazi. A helyen, ahol nem a munka viszi el a legtöbb időt, és figyelmet. 

Megbeszéltem a munkahelyemmel, és rábólintottak, hogy még egy fél évet rátehessek a pihenőévre. Picit már fogok dolgozni (például ide, a WMN-re is), de tényleg csak nagyon könnyedén és a háttérből.

Most elsősorban anya szeretnék még lenni, örülni annak, hogy a gyerek itthon lakik, figyelni, ahogy van, merengeni az idő múlásán, és hogy milyen piszok szerencsém van, hogy ő meg én, ebben a kozmikus lutriban egymásra találtunk, és összekapcsolódhattunk. 

A munka továbbra sem hiányzik, de a kollégáim, a szakmai beszélgetések már igen. Vannak mindenféle terveim, jó sokat olvastam az elmúlt egy évben (és még fogok is, a következő fél évben). Igazából mindig többet kellene olvasni, mint írni – azt hiszem, ezt megtartom a pihenőév után is. Ahogy vigyázni fogok önmagam erősebb, teljesebb formájára is. A hálával, reménnyel és büszkeséggel teli önmagamra, mert megcsináltam, amiről egy éve még azt hittem, belepusztulok. 

Egy évig „nem csináltam semmit”, és ez hozzásegített egy újfajta teljességhez, amit korábban nem ismertem. Majd biztos hoz az élet még ezt-azt (mindig hoz), és lesznek újabb teljességek, amikért küzdeni kell majd.

De amire most rájöttem, az az, hogy az ember igazi ereje nem a fejében van, hanem a szívében.

Ennyi – és ez nem semmi. 

Dr. Gyurkó Szilvi

A kiemelt képet készítette: Csibi Szilvia