–

Lassan araszolunk a tömegben, egyetlen lámpánál sem jutunk át a zöldhullámban, minden kereszteződésben megállunk

Autók hosszú sorban, előttem, mögöttem. Mindjárt itt a karácsony, újév és mindjárt itt az újabb lockdown is. Az esetszámok rakétasebességgel nőnek, mostanra már naponta 80–90 ezer új fertőzést regisztrálnak országosan. Az omicron a leggyorsabban terjedő SARS Covid-variáns. Egyetlen fertőzött ember másik ötöt képes beteggé tenni egyetlen találkozás alatt a tömegben. Ezért karácsony után teljes lezárások lesznek megint, home office, és január közepéig tanítási szünet az iskolákban.

Mindenki vásárolni indul tehát, amíg teheti, hogy beszerezze még azt is, amiből talán már rég van otthon.

A mellettem levő sávban egy rozzant Corsa, évtizedes járgány lehet, halkan pöfög. Észrevétlen volna, a színe, a formája, az az ezüstszürke széria, ami tízezrével gördült le a futószalagról egy régmúlt, boldogabb időben. Az ezüstszürke szín nagyon praktikus. Amikor megkopik, szépen beleolvad a ködbe, alkonyatba, senkinek nem tűnik fel, elsimul rajta a por, a szmog, a piszok. Nem tűnne fel nekem sem, ahogy a tulajdonosa sem, ha a letekert ablakból nem áradna a karácsonyi zene – no, semmi Jingle Bells, I’m Dreaming of a White Christmas vagy All I want For Christmas is You, hanem Freddie Mercury Thank God It’s Christmas című szerzeménye. A volán mögött egy hatvanas asszony ül, és csak azért gondolom ennyinek, mert ősz haja egy mikulás sapka alól göndörödik a homlokára. Az asszony dohányzik, lassan fújja ki a füstöt a nyitott ablakon. Vékony arcú, sápadtnak tűnik. A sapkája fehér pomponján egy kitűzőt is visel, fekete macska mászik fel a világító gömbökkel díszített karácsonyfára. Akaratlanul is elmosolyodom.

Thank God, It’s Christmas. Hála istennek karácsony van.

Az ápolási otthonban pedig ahol dolgozom, egy újabb outbreak

A vírusvariáns, amit most már elnevezünk, az omicronnak becézett tüskefehérjés gyilkos. Furcsa, de a deltán kívül már nem is emlékszem másra. Az első két hullám gyilkosának mintha nem adtunk volna nevet. Talán nem volt fontos. Vagy csak nem ezt tartottuk lényegesnek. Akkor még csak túlélni igyekeztünk. Most pedig már tudatosan védekezünk, fegyverkezünk. Fontos, hogy az ellenségeinknek legyen neve. Talán mindennél fontosabb.

Három kolléganőm lett Covid-pozitív és két kisöreg, az egyik közülük kórházba került. A kolléganőimnek három oltása van, ők otthon lábadoznak a kötelező tíznapos karantén alatt. A kiesett műszakokat elosztottuk egymás között. Harminckét óra helyett majd dolgozunk fejenként ötvenet–hatvanat – a kórházakban is egyre kevesebb a munkaképes személyzet.

Audrey nem a Covid miatt készül útnak indulni

Hanem csak mert kilencvenhat éves, és mára eljött az ő ideje is. A törékeny néni csendesen fekszik a paplan alatt. Itt, az otthonban végre paplan van, a kórházi lepedő és kötött takaró kombó helyett. Így Audrey legalább nem fázik, ebben biztos lehetek. Az instrukció a szokásos. Tartsuk őt kényelmesen, ne legyen semmi fájdalma. Átveszem a műszakot, és halkan benyitok a szobába. Az ágy mellett egy magas fiatalember ül a karosszékben. Végtelenül sármos, hétköznapi módon is elegáns: rajta farmer, világos tónusú ing, nyakkendő nélkül, zakóval. Ahogy belépek, a férfi feláll, hogy köszönjön, és már nem nyújtja sután a kezét, ahogy pár hónapja tette volna. Csak biccent egyet, és a tekintetével az enyémet keresi a halványkék sebészeti maszk felett. Két éve már, hogy megtanultunk egymás szemébe nézni.

Miközben Audrey pulzusát tapintom, a férfi suttogva bemutatkozik. Audrey az édesanyám, az unokája pedig a fiam lehetne, egészen kis eltéréssel, ezt pontosan tudom. – Maradnék, amíg lehet – kéri. – Semmi probléma, felelem. És megígérem, hogy majd benézek többször, félóránként. No meg, hogy szóljon nyugodtan, ha bármire szükség volna.

Audrey békés, nyugodtan szuszog, mintha csak aludna. A szeme csukva. A szívverése lassú, gyenge, alig érezhető; a kicsike asszony valahol már a két világ között várakozik.

Gyógyszerezés, fektetés, a gyengéd mozdulatokkal történő esti rutin. A folyosón leoltom a lámpákat, mielőtt a beléptető-kartonokat a falra szerelt kis rekeszből összeszedném. A ledolgozott órák nyilvántartása ebben az ápolási otthonban egészen régimódi. Semmi elektronikus rendszer, semmi mágneskártya vagy csippel ellátott fityegő, hanem csak egy sípoló nyomtató, ami a sárga kartonpapírt elnyeli, miközben az dátum mellé a pontos időt is rányomtatja. Ki mikor érkezett, meddig maradt. Vasárnap éjszakánként a kartonokat összeszedi az ügyeletes nővér, és kézírással kitölti az újakat. Heti összesítő lapok, havi bérszámfejtés. Régi, jól bevált rutin. Megírom a kartonokat, a gép várja a hétfő reggelt, az új munkahét kezdetét. Utána újra végigjárom a szobákat. Lámpás nincs nálam, a padló felett elég fényt ad a hideg-hófehér neoncsövek fénye.

Cyril álmában összegömbölyödik

A csontos öregember lerúgja magáról a paplant, csak plédhez szokott, mindig melege van. Meztelen, hosszú lábszárát átveti az ágyrácson, és a fejére húzza a lepedőt. De ezen kívül az idős férfi már semmi agressziót nem mutat. Pedig Cyril pár hete még „rosszabb” volt bármelyik gondozottnál. A gyógyszereket rendre kiköpte, a folyadékot összegyűjtötte a szájában, és elefántokat megszégyenítő erővel fröcskölte a nővérek köpenyére. Cyril ütött és rúgott, karmolt és harapott, az ápolókat bitch-nek (ribanc – a szerk.) és fucking cow-nak (kib.szott tehénnek – a szerk.) nevezte, szinte lehetetlenné téve a saját gondozását. Cyril felesége három szobával arrébb lakott, egy külön fürdőszobás lakosztályban. Az ápolási otthonban az a szokás, hogy a szobák ajtaja mellett a gondozottakról egy A4 -es lapot rögzítenek a falra, amin egy róluk készült vagy a család által választott fénykép alatt szerepel az életükről, a legfontosabb pár dolog néhány mondatban összefoglalva. Innen tudom – és nem csak a vezetéknevük azonosságáról sejtem –, hogy Cyril és a nő egy pár voltak. És azt is, hogy egy fogadót vezettek ők ketten, egy közeli tengerparti városkában. Az intézmény nem volt kicsinyke, de ma már csak fogadónak illenék. Cyril és Mary rengeteget dolgoztak. Tevékeny életük mellett nem jutott idő gyerekvállalásra, így kettesben öregedtek meg. Azt lehet még tudni még róluk, hogy szerették a hangversenyeket, aukciókra jártak, műtárgyakat gyűjtöttek. Nyugdíjba soha nem mentek.

De alig két évvel ezelőtt Mary ágynak esett, súlyos szívbeteg lett, így nem tudta tovább vállalni az Alzheimer-kórtól szenvedő férje ápolását. A hotelt eladták, minden tartozékával és az összegyűjtött antikvitással együtt, és azután kerültek mindketten az otthonba. Külön szobát kaptak, mert Mary úgy tervezte, hogy majd erőre kap, és akkor talán újra hazamennek a kis garzonba, amit a bevételből vettek maguknak – de az orvos is így látta jónak: ha külön szobában lesznek. Akkor talán Mary tényleg gyorsabban gyógyulhat majd. De a két év rehabilitáció nem volt elég a súlyos szívbetegséget kiheverni, és Mary tíz napja meghalt. Kézen fogta, és magával vitte a tüskefehérjés delta.

Cyril attól a naptól kezdve nem harcolt senkivel. Hangtalanul fekszik az ágyban, a gyógyszert lenyeli szó nélkül, és megeszik, megiszik mindent, amit a gondozók kínálnak neki. Az jár a fejemben, hogy vajon honnan tudja?

Közülünk biztos, hogy soha senki nem mondta meg neki. Nem is látta a feleségét, Maryt már hosszú hónapok óta. És amikor még láthatta, már akkor sem emlékezett rá, hogy az asszony, aki mellette ül a társalgóban, az élete része volt valaha. Honnan tudja mégis? Hogyan érezhette meg, hogy nincs miért harcolnia többé?

Nincs még éjfél, amikor látom, hogy csendesen és nagyon lassan kinyílik Audrey szobájának az ajtaja

A fiatal férfi megáll a küszöbön, de nem lép ki a folyosóra. Amikor észrevesz, felém fordul. Elindulok. Szavak nélkül is tudom, hogy mi történt. – Azt hiszem… azt hiszem, hogy most már elaludt. Igazán, végleg, örökre – sorolja a fiú a szavakat, szinonimákat, mintha úgy könnyebbé tehetné, mintha azzal megmagyarázhatná, megérthetné, mindazt, ami ebben a pillanatban történik vele. – Azt hiszem… megnézné, nővér? – Audrey ágyához lépek. Az kicsi asszony arca viaszfehér. A színekkel együtt távozik a lélek. A színeket is viszi magával az utolsó lélegzet, mindazt, ami szép volt, mindent, ami melegség, lüktető, drága élet. – Igen, így igaz. Audrey elment. Aki valaha ő volt, már nincsen közöttünk – mondom halkan, inkább csak magam elé. – A legjobb nagymama volt! A legjobb a világon! – szakadnak ki hangosan a szavak a levegőbe, erős, mély férfihangon, ahogy a fiú egy pillanatra elfeledkezik a suttogásról. Nem nagyon maradtak szavak. – Maga pedig a legjobb unoka – dadogom – ő biztosan ezt mondaná. – A férfi lehajtja a fejét. – Ma van a születésnapom – teszi hozzá csendesen.

Egy pillanatra még az a kevés szó is elfogy, ami megmaradt. Ő nem is tudja, hogy engem hogyan sodor magával az elhangzott mondat, vissza az időben. Az én nagyapám is a születésnapomon hagyott itt bennünket – átlépjem-e az íratlan nővérszabályt, miszerint nem osztok meg személyes információkat, nem asszociálok? Pedig dehogynem. Mindenről mindig eszembe jut valami, valaki. De tisztelem a szabályokat. A másokét is, a magamét is. A férfi karjára teszem a kezem, és csak annyit mondok halkan neki: – Azt mondják, ha valaki nagyon szeretett valakit, akkor olyan napot választ a lelke a távozásra, amiről örökre megmarad majd az emlékezetünkben…

Az otthon tulajdonosa és egyben vezetője, a menedzserünk két hete tréninget tartott néhányunknak

Self centered care – ez volt a címe. A téma pedig, hogyan tekintsünk az emberre mint személyre, nem pedig egy számra – ketteskére, tizennégyesre – vagy csupán egy névre – Michaelre vagy Kate-re – , amit bármikor elfelejtünk. A cél az, – mondta a főnök –, hogy a gondozottjainkat minél jobban megismerjük. Hogy ameddig velünk vannak, ameddig ránk vannak bízva, úgy bánhassunk velük, mintha csak a családtagjaik lennénk. Ez volna az ápolás és gondozás létező legmagasabb foka. Tudnunk kell(ene), hogy mit szerettek, mivel foglalkoztak, miről álmodtak, milyen terveik voltak, még akkor is, ha ők azt már elfelejtették valamiért.

Ha a munkánkat igazán jól akarjuk végezni, akkor az embereknek nemcsak a testi szükségleteikről gondoskodunk, hanem a lelküknek is megadunk mindent – ez persze alap – de a gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy mi vagyunk az ő élő emlékezetük is.

Igen, ez volna az egymásról való gondoskodás legmagasabb foka. A tréning egy szemelvénnyel zárult – a kulturális antropológiát is érintve. A menedzser elmesélte nekünk, hogy a diplomamunkája befejezéséhez ő Ghánába utazott, hogy ott az afrikai temetkezési szertartásokat tanulmányozza. Ghánában a temetésre hosszasan készülnek az ott élő emberek, és a halottjaikat nem siratóénekekkel búcsúztatják, hanem az életüknek szentelnek ünnepséget. Ehhez az is hozzátartozik, hogy a halott számára az ő életének legjellemzőbb motívumát formálják meg abban a koporsóban, amiben majd a földbe helyezik a testi maradványait. Így például, ha az elhunyt családtag szeretett horgászni, akkor hal formájú lesz a koporsója. Ha kertészkedett, akkor pedig egy virág alakú koporsót faragnak neki. Bánt a gondolat, hogy Audrey-t nem sikerült megismernem egészen. Csak pár napja került hozzánk, nem volt, nem jutott elég időnk.

Hajnal lesz, lassan világosodik

Elhagyjuk az esztendő legsötétebb napját, mögöttünk lesz sok minden, ami fájt, és fáj. Hamarosan. Erre kell gondolnom, erre kell emlékeztetnem magam a téli félhomályban.

A takarítók és a konyhások jönnek leghamarabb munkába, ők érkeznek elsőként. A séf neve Sonka Gergely – legalábbis így hangozhatna magyar fordításban. Még jól emlékszem rá, pár órája írtam az ő nevét is, szálkás, magas, jól olvasható kézírással az egyik sárga kartonlapra. A séf magas, erős, izmos férfi, rettenetes humora van, szarkasztikus, és ha bal lábbal kel fel, akkor olyan undok tud lenni, mintha nem is férfi, hanem egy zsémbes, megkeseredett öregasszony volna. Craig most nem érti, miért mosolygok olyan szélesen a maszkom mögött.

Thank God It’s Christmas, dúdolom hazafelé az autóban, és kicsit felengedem a féket, hogy közvetlenül a Corsa mellé kerüljek. Hála istennek, karácsony van. Legalább erre a pár napra elfelejtjük majd a nyomorúságos múltat és az aggodalmakat, amit a jövő miatt érzünk. A lockdown után pedig majd újra várjuk a tavaszt. Együtt. Én már csak ennyit szeretnék. Illetve még azt, hogy majd az én ágyam mellett is üljön egy sármos, fiatal férfi, egy fiatal lány – vagy akár többen –, és amikor eljön az én időm, akkor a könnyes szavak ott lebegjenek majd az én szobám levegőjében is: „Ő volt a legjobb nagymama. A világon a legjobb!” De efelett, hogy így lesz-e, vagy sem, már tudom, nincs hatalmam. Átmosolygok a sápadt asszonyra, és ő visszamosolyog rám.

Molnár Lamos Krisztina

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/KatarzynaBialasiewicz