Pichler Zsófi: „Lehet, hogy már rég az az ember vagy, aki egykor lenni szerettél volna” – WMN-naplók

–

Gyomorgörccsel indultam el a csapatépítőre

Pedig imádom a társaságot, két éve tartozom ebbe az egyetemi diákszervezetbe. Nagyon rég láttam őket, a külföldi félév, előtte pedig a lezárások miatt több mint nyolc hónap telt el a legutóbbi közös program óta – noha korábban minden héten összeültünk. Azóta rengeteg új taggal gyarapodott a szervezet, akiket egyáltalán nem ismertem. Féltem, hogy kellemetlen lesz, és attól is tartottam, a többiek haragudni fognak rám, mert régóta nem néztem feléjük az online programok személytelensége és az egyetem sűrű beosztása miatt. Amúgy sem éreztem magam jól a bőrömben, igaz, hogy szép barnára sülve, de öt kilóval nehezebben jöttem vissza az Erasmusról, ami épp elég volt arra, hogy csorbát ejtsen a magabiztosságomon.

Aztán besétáltam a táborhelyre. Pár percen belül a fél csapat körülvett, többen jól megölelgettek, elárasztottak a kérdéseikkel, és

annyi pozitív energiával, hogy úgy éreztem, mintha nem telt volna el pár napnál több a legutóbbi találka óta.

Az együtt töltött idő alatt rengeteg dicséretet, pozitív visszajelzést és szeretetet kaptam, amire nagy szükségem volt. Néha egészen váratlanul, zavarba ejtően őszintén érkeztek ezek a dicséretek. Teljesen feltöltődve értem haza, a párom nevetett is rajtam, hogy még néhány nap ezekkel az emberekkel, és akkorára nő az egóm, hogy nem fogok beférni az ajtón.

Nemrég megint összejöttünk egy hétvégére, így újra belém hasított, mekkora erővel bír néhány kedves szó, őszinte dicséret, pláne, ha nagyobb dózisban érkezik. 

Amikor bekerültem a társaságba, meglepett, milyen sokszor dicsérik meg egymást

Hangosan és őszintén, a többiek előtt, nemtől, kapcsolati státusztól és ami a legfontosabb: egyéni érdekektől függetlenül. Furcsa volt megtapasztalni, hogy ez a fajta közvetlen pozitív visszajelzés nem csak a szórakozóhelyek lányvécéinek sajátja; a csapatépítőkön is rendszeresen játsszunk „pozitív kört”, ami tovább erősíti ezt a szokást. A lényege annyi, hogy kiválasztunk egy embert a jelenlévőkből, és mindenki mond róla valamit, amit szeret vagy tisztel benne, addig folytatva, amíg be nem zárul a kör.

Elsőre furcsán hangzik, vagy erőltetettnek tűnik, de egészen őszinte beszélgetések és kapcsolódások szoktak kialakulni, amikor azt is bevalljuk, ha nem ismerjük még eléggé az illetőt, így nem tudunk mélyre ható dolgokat mondani róla. Bár baromi kellemetlen, amikor mindenki ránk figyel, én mindig jó élményként emlékszem ezekre a körökre. Pedig pironkodva, szemlesütve szoktam hallgatni azt a sok szépet, amit a többiek mondanak nekem, sosem tudom, mit kéne mondanom, és úgy vettem észre, ezzel nem vagyok egyedül.

Valószínűleg sokáig elemezhetnénk, miért nem tudjuk kezelni, ha megdicsérnek minket, és miért jövünk zavarba az ilyen helyzetektől, de ez az írás most nem erről szól. Párszor már volt részem ilyen körökben, és mindig furcsa volt hallgatni, mennyi kedvességet mondanak rólam a többiek. Ahogy hallgattam őket, arra gondoltam, hogy az az ember, akiről beszélnek, bár nagyon szimpatikusnak, sőt ismerősnek tűnik, de nem én vagyok.

Úgy éreztem, ők arról az emberről beszélnek, aki lenni szeretnék.

Beütött az imposztorszindróma, és a kör végén bevallottam a csapatnak az érzéseimet. Amit egyikük mondott, azóta is velem van: „Lehet, hogy már rég az az ember vagy, aki lenni szerettél volna, csak még nem vetted észre”. Nem tudom biztosan, hogy így van-e, de jólesik erre gondolni, amikor nem érzem jól magam a bőrömben.

A titok nyitja: a kölcsönösség

A dicséretet nemcsak kapni, de adni is jó, és bár kezdetben tartottam a reakcióktól, igyekszem minél több és minél jobb dicséretet kiosztani a hétköznapokban. Szerencsére ösztönzőleg hat a sok kedves, időnként szégyenlős, de őszinte mosoly, amit cserébe kapok. Ez különösen igaz a srácokra, akik kevésbé szoktak hozzá, hogy megdicsérik őket. Persze mindig lesznek, akik többet látnak egy dicséretbe, de ők nincsenek sokan, ezért nem hagyom, hogy eltántorítson ez a szempont.

Nekem mindig bearanyozza a napomat egy kedves dicséret, pláne a hideg, sötét hónapokban, amikor amúgy is hajlamosabb vagyok a negatívabb dolgokra koncentrálni. Szívből ajánlom mindenkinek, hogy próbálja ki. Lehet egészen kicsiben is kezdeni, a hozzátok legközelebbi emberekkel. Ha eleget gyakoroljuk, úgyis ösztönössé fog válni.

Azt pedig csak kívánni tudom, hogy mindenkinek jusson egy olyan közeg, ami építi az önbizalmat és feltölti a lelket, nem pedig lemeríti.

Pichler Zsófi