–

Fogadjuk el, hogy Woody Allennel kapcsolatban sosem fogjuk megtudni az igazságot – tudniillik, hogy molesztálta-e az ötéves nevelt lányát, vagy sem. Új infó az ügyben már bajosan lát napvilágot, az eddigi tudásunk meg finoman szólva ellentmondásos ahhoz, hogy egyértelmű ítéletet hozhassunk. És azért azt se felejtsük el, hogy a bíróság viszont meghozta a magáét: nem ítélte bűnösnek. Vagyis ártatlannak tartotta. Ennek ellenére került újra terítékre az eset húsz évvel később (a #metoo nyomán), és tette Woody Allent öregségére egyfajta szoftfeketelistára, ugyanis dolgozni még tud, valahonnan mindig akad finanszírozója, de – mint az ábra mutatja – munkatársakat már nem olyan könnyen toboroz hozzá.

Óhatatlanul eszembe jut – bár nem teljesen hasonló az eset – Roman Polański, aki nem gyerekeket, hanem tinédzser lányokat molesztált és erőszakolt meg több áldozat szerint, de mivel ezek a hetvenes években történtek, mára elévült ügyeknek számítanak, már nem lehet miattuk bíróság elé állítani. Ám mivel egy hasonló ügye miatt (amelyben született ítélet) nem teheti be a lábát az Egyesült Államokba, és most is több áldozat emelt szót ellene, ez mégis csak valószínűbbé teszi, hogy igazat mondanak, mint Woody Allen esetében, akit „csak” a nevelt lánya vádol. (Mivel ezekben az esetekben bizonyítékot nagyon nehéz találni – pláne több évtized távlatából –, a folytatólagos elkövetés, a viselkedési mintázat közvetve annak számíthat.) Polański is dolgozik ennek ellenére, sőt (véleményem szerint) nem is akármilyen színvonalon. Ha nem piszkítana bele a botrány, azt mondhatnánk: élete egyik legjobb filmjét tette le az asztalra két éve, szintén 86 évesen.

Érdekes, hogy Polański és Woody Allen legutóbbi filmjében is ugyanaz a francia színész vállalt fontos szerepet: Louis Garrel – neki tehát nincs erkölcsi problémája azzal, hogy olyan rendezővel dolgozzon, akinek a múltja „nem épp patyolattiszta”, és ezzel legitimálja a tevékenységüket.

Woody Allen esetében ezzel ki is merült azoknak a sztárstátuszban lévő, kimagasló minőséget képviselő színészeknek a listája, akik még hajlandók vele dolgozni. (Polańskinak ebben nagyobb szerencséje volt – talán azért, mert Franciaországban nem terjedt még el a „cancel culture”, vagy azért, mert az ő filmjében annyival kecsegtetőbb és komolyabb színészi feladatok várták azokat, akiket felkért.) Pedig Woody Allen ilyen szempontból mindig el volt kényeztetve: az aktuális A listás csillagok mind boldogan játszottak nála, még a legfiatalabb generáció is – gondoljunk csak bele: két éve még Timothée Chalamet, Selena Gomez és Elle Fanning játszottak nála főszerepet, na, meg Jude Law az Egy esős nap New Yorkban című filmben, igaz, ennek a premierje már a botrányok miatt csúszott egy évvel, és Chalamet utólag a teljes gázsiját felajánlotta a Times Up mozgalomnak és egy szexuális erőszak ellen küzdő szervezetnek.

Jelenet az Egy esős nap New Yorkban című filmből

De lám, 2021-ben újra van Woody Allen-film, én pedig beleuntam a vívódásba (amiről pár éve ITT írtam), és megnéztem – már csak azért is, mert hamisítatlan Woody Allen-i szórakozást ígért: egy kis neurózist, egy kis szerelmi kavalkádot, és feltétlen filmrajongást egy patinás fesztiválvárosban (San Sebastiánban), ezekkel pedig remekül tudok azonosulni.

A Rifkin fesztiválja esetében azonban kiderült: mindez csak egy kecsegtető előzetesre volt elég, egy teljes filmre nem. 

Persze az utóbbi években már amúgy sem vár sokat az ember Woody Allentől, csak valami habkönnyű szórakozást, hiszen évek óta önmagát ismétli és variálja, de van, hogy még ennyi is jólesik az embernek – az előbb említett Egy esős nap New Yorkban például a bájosabb darabok közül való (ezt is csak utólag láttam egy streamingcsatornán), most viszont nemhogy meglepetésre nem futotta, de már a saját kliséibe is belefásulhatott. És ami a fő: erre az évre már nem akadt egyetlen igazán fajsúlyos színész sem, aki szerepet vállalt volna nála, márpedig, ha a forgatókönyv harmatos, és a rendezés sem ambiciózus (véletlenül sem keresgél új kifejezési formákat), akkor az egyetlen, ami még mentené a menthetőt, ha izgalmas karakterek bukdácsolnának a cselekmény hálójában. Csakhogy ezúttal erről is le kellett mondanunk.

A legtöbb Woody Allen-filmben pontosan meg lehet mondani, melyik szerepet írta (volna) saját magának – ha még játszana, de itt ezzel végképp nem kell sokat bíbelődni: magát a főhőst, Mortot,

aki egykor filmesztétikát tanított az egyetemen (és mellette filmkritikákat írt jeles lapokba), most pedig az első regénye megírására készül. Csak kísérőként van jelen a San Sebastián-i filmfesztiválon, ugyanis a felesége (Gina Gershon) PR-osként dolgozik egy felkapott francia rendező mellett (ez lenne Louis Garrel). És míg az asszony a férje szeme láttára habarodik bele a kliensébe, addig neki is van hol vigasztalódnia: egy helyi doktornőt szemel ki magának, aki a léha művész férje elől menekülne a karjába…

De tényleg csak menekülne, abban az esetben, ha Mortot férfinak lehetne tekinteni. Vagy ha, mondjuk, Woody Allen játszotta volna húsz-harminc évvel ezelőtt, aki, ha a férfiasságával nem is, de az intellektusával még tudott hódítani. De el tudom képzelni, hogy ha nincs a Woody Allen-botrány, ez a szerep simán landolhatott volna Kevin Kline-nál vagy, mondjuk, Bradley Whitfordnál, hogy csak két random ötletet bedobjak – mindenesetre semmiképp sem kaphatta volna meg Wallace Shawn, akinél alkalmatlanabb aligha akadhatott volna a feladatra.

Shawn hosszú évek óta emblematikus epizodistája ugyan több Woody Allen-filmnek, és az évek alatt szinte New York-i szimbólummá nőtte ki magát, de hogy miért nem vált belőle soha főszereplő, azt szerintem eddig sem volt nehéz kitalálni: mert nem annak született, nem arra való. És most, 78 évesen sem válik hirtelen hősalkattá, legyen szó akár egy igazi Woody Allen-i, csetlő-botló, önmagában kételkedő hősről, mert már két perc után leveti magáról a figurát, öt perc után pedig elviselhetetlenül unalmassá válik.

Ahhoz ugyanis, hogy valaki Woody Allen-i hőssé váljon, egyvalamire mégis csak szükség volna: intellektusra. Valamiféle szellemi kisugárzásra, és nem árt némi humorérzék sem – nos, Wallace Shawnból mindkettő ordítóan hiányzik.

Miután ezt hamar felfedeztem, azzal szórakoztattam magam, hogy kitalálgattam, kik játszották volna a film főbb szerepeit, ha nincs a botrány és a cancel culture: ebben az esetben Gina Gershon (aki egyébként nem vall kudarcot) helyett Mort felesége Julia Roberts vagy Naomi Watts lehetett volna, a spanyol doktornőt egyértelműen Penélope Cruz alakította volna, a szenvedélyes férjét pedig nyilván Javier Bardem. (Ehelyett most két olyan spanyol sztár vállalta a szerepet, akik a saját hazájukban sikeresek: Elena Anaya és Sergi López.) Valószínűleg a kisebb szerepekben is ismertebb arcok tűntek volna fel, de az már kevésbé alakított volna a film színvonalán.

Mivel azonban maradt a B opció – és a már említett egyéb hiányosságok: a közhelyes rendezés és a tét nélküli cselekmény –, így az egész film végül ideges vakarózást vált ki, és az ember már csak a végét várja. Pedig el tudom képzelni, hogy Woody Allen ezt már afféle búcsúnak szánta (ha nem is az utolsó filmjének), amiben ki akarta fejezni a XX. századi filmművészet (vagyis a filmtörténet klasszikusai) iránti hódolatát, ezért idézget húszpercenként a hatvanas évek legendás műveiből, Truffaut-tól kezdve Godard-on és Bergmanon át Buñuelig. Csak sajnos ezek az idézetek is fantáziátlanok és dögunalmasak – nem beszélve arról, hányan tudják őket ma még dekódolni.

És hogy mekkora mentőkötelet dobtak volna a sztárok neki, azt épp az utolsó idézet mutatja meg, amiben Christoph Waltz teszi tiszteletét – lám, mégiscsak van egy igazi nagyágyú a filmben, aki nem fél a megbélyegzéstől –, jóformán egyedül itt érzi az ember, hogy végre történik valami a vásznon, és lehet rajta nevetni. Kár, hogy mindössze öt perc.

Végül az az érzésem alakul ki, hogy Woody Allen számára a filmkészítés mostanra olyan játékszer lett, amivel ő maga elbíbelődik, mert ez tartja életben, és ez az, ami még szórakoztatja, de sok mondanivalója már nincs a világ számára.

Visszafelé tekinget, párás szemmel emlékszik „a nagyokra”, akiknek a munkáiból valaha ő is nézni, látni és mesélni tanult, de a mai világhoz már nincs köze, nincs is véleménye róla. Nem egy dicső befejezés, sajnos, nem egy kivételes pálya méltó lezárása. Ha már Polańskival vetettem össze: neki ellenben még most is komoly és megfontolandó üzenete van az emberiség számára, és a filmkészítést is az utolsó percig művészetnek tekinti, amit halálosan komolyan kell venni – ezért lehetett a Tiszt és kém az egyik legjobb munkája.

Woody Allen meg valószínűleg beletörődött a sorsába, és nem lázad többé ellene. Partvonalra állították, megtagadták, de nem tudják elhallgattatni. Amíg él, a maga könnyed módján elheherészik az élet furcsa fordulatain.

Gyárfás Dorka

Képek: Cinetel Kft.