Szabó Anna Eszter: Nem emlékszem, mikor jött el a pont, hogy elengedtük egymás kezét – WMN-naplók

–

Lassan két éve, hogy a különböző szerepek (lány, feleség, anya, újságíró) mellett kénytelen vagyok alkalmi orvos-virológus, pedagógus-, szociológus-, politológusbőrbe is bújni. Mint ahogy mindannyian tesszük.

Nem elég már a hétköznapokat lebonyolítani, nem elég felkelni, elvinni a gyereket az iskolába, dolgozni menni, elhozni a gyereket a suliból, hazafelé boltba menni, főzni, pakolni, takarítani, és még megértő társnak, egészséges nőnek, lelkes anyának is lenni. Nem elég matekozni hó végén, osztani-szorozni, mit ne vegyünk meg, nem elég kimerülni estére, megpusztulni péntekre.

A döntések legtöbbször kicsik voltak: mi legyen ebédre, mit kapjon a gyerek karácsonyra, merre csavarogjunk hétvégén, csomagolásmentes biót, vagy olcsó, csomagolt, nem biót vegyünk.

Mit nem adnék ezért. 
A régi megszokottért.
Az új „normális” nyomását már nem lehet bírni. 
Pedig milyen gyorsan megszoktuk. 

Egyik nap még alkudoztunk, a következőn már karácsonykor sem mentünk át a szüleinkhez. A saját anyukánk megölelése potenciálisan halálos fegyverré vált, a játszótérre kijárás hazárdjáték.

Nincs már puszi, kézfogás, úgy ütjük össze a kezünket, mintha mindig is így üdvözöltük volna egymást. 

Maszk nélkül már ki se lépünk a lakásból, már ha egyáltalán kilépünk. Pedig nemrég még folyton otthon felejtettük.
A gyerekek nyafogás nélkül maguktól felveszik, még az ovis is, amikor buszra szállunk, már ha egyáltalán merünk buszozni. 
Merhetünk?
Kimozdulhatunk?
Mit tehetünk? Mit nem? 
Kire hallgathatunk? Kire nem?

Kialakult egy helyzet, amikor már senki nem bízik senkiben, közben várjuk, sőt sóvárogjuk az útmutatást, még ha nincs is kitől.

Tapogatózunk a sötétben.

Mára mindenkinek igaza van, és senkinek nincs.

Hiszen maszkot hordani tényleg szar. De hordani kell, nemcsak mert ez a szabály, hanem mert ez a helyes.
Oltatni, vagy nem oltatni, ez itt a nagy kérdés, miközben nincs kérdés, oltatni kell, jobbal eddig még senki nem állt elő. 
Ha itthon tartjuk a gyerekeket, elszigetelődnek, kikészülnek ők is, mi is, de ha mennek mindenhova, veszélynek tesszük ki őket és másokat is. 
Amíg nem zárnak be a helyek, a vírus boldogan terjed, de ha bezárnak, mindenki tönkremegy. 
Híreket olvasni lélekölő, nem olvasni felelőtlenség. 
Sziklaszilárdan hinni a hírekben naivitás, minden hírt kamunak titulálni veszélyes sarkítás. 

Nincs betonbiztos jó irány, csak irányok vannak. Szép fokozatosan együtt változtunk a helyzettel mi is, és az ingerküszöbünk is.

Két éve még mindenből csomagolásmenteset vettünk, ez volt az elsődleges szempont a boltban.

Mára a maszkból kilógó orrok alatt szabadon kirakott kiflik helyett marad a csomagolt szeletelt kenyér. 

Tavaly még megsütöttem a házi kovászból készült kiflit, mára a túlélés, a kényelem illúziója felülírta a tudatosságot. 

Korábban rettegtem a klímaváltozás következményeitől, ma már nyakig benne vagyunk.

Nincs értelme rettegni már. Sose volt. 

Eddig vártam, hogy minden újra a régi legyen. Mára leesett, többé sose lesz semmi ugyanolyan. Nem is baj ez, tudjuk, hiszen eddig se volt ez jó. Máshogy volt rossz, máshogy volt élhetetlen.

Most szó szerint áldozatokat hozunk, ki milyet. 
Van, aki az életével fizet. Van, aki az állásával, van, aki a mentális egészségével, a párkapcsolatával, a gyerekkorával, ki mivel. 

Talán ez egy vizsga. Vagy egy társasjáték, aztán majd a végén kiderül, jól lépkedtünk-e. 

A vírus sunyin csap le, de ugyanúgy nem látjuk, csak érezzük a gyomrunk szorítását, a szívünk szapora verését, a pánikot, azt, ahogy mentálisan szép lassan elfonnyadunk, mint az alma, amit azért vettünk, hogy mostantól egészségesen éljünk, de helyette inkább végignézzük, ahogy ráncosan, foltosan tönkremegy. Hol van már a tavalyi össznépi tudatosság, a közösségi jóga, kovászolás, a karantén újdonsága!

Nem emlékszem, mikor jött el a pont, hogy elengedtük egymás kezét, és mind magunkra maradtunk. Mindenki a maga küzdelmével. A hétköznapi terhekkel, és mindazzal, amit a járvány extrán a vállunkra pakol. 

Nincs már sok tartalékunk. Nem látszik a történet vége, fogy a hit, fogy a türelem. 

Könnyű a jó és a rossz között dönteni, de mi van, ha már nincs jó választás?! Melyik kezünkbe harapjunk? Valamelyikbe muszáj. És már annyit harapdáltuk a kezeinket, hogy lassan nem marad rajtuk hús.

Lassan finisbe jut az év, jönnek az ünnepek. Újabb nagy döntések sora vár ránk, kivel találkozzunk, kivel ne, hol és hogy biztonságos. Majd jön az újabb év. Tavaly még vártuk a következőt, ami biztosan jobb lesz, mint az előző.
Mára már ebben is lemondóbbak lettünk. Én is. Nem csoda.

De az idén tanultam valamit, aminek a jelentőségéről eddig nem is tudtam és ez nem más, mint az elengedés.
El kell engedni, hogy milyen volt azelőtt. Nem várni vissza.
Elengedni a kényszert, hogy meghozzuk az egyetlen helyes döntést, mert olyan nincs.
Elengedni a fojtogató szorongást, hiszen az úgyse segít semmin.
Amit elengedünk, annak szabad mozgást adunk, hisz végre nem szorongatjuk tovább. Így lehetőséget adhatunk annak, hogy magától megtalálja az útját hozzánk.

Ez tud segíteni. Talán. 

Szabó Anna Eszter