„Itt én vagyok a barbár, mert meg nem értenek” – Szinyei Merse Pál, a koraérett újító

–

Késleltetett reakció

Az ember 2021-ben ahhoz van hozzászokva, hogy ha valamit a nagyközönség elé tár, azonnal kap visszajelzést. Ha kiteszel egy képet arról, hogyan mulatsz a pároddal hétvégén, milyen keményen sportoltál vagy mit főztél vacsorára, nehéz ellenállni a kísértésnek, hogy ne menj fel tízpercenként a közösségi oldalra, hogy megnézd, kik és hányan lájkolták a fotódat. Szomjazzuk a dicséretet, az elismerést, azonnali „eredményt” akarunk még akkor is, ha egyébként tökéletesen elégedettek vagyunk az életünkkel, és csupán egy röptében készült fotóról van szó, mely nem több, mint egy adott pillanat hangulatának lenyomata. Vajon ebből a helyzetünkből egyáltalán képesek vagyunk megérteni és átérezni, min mehetett keresztül a korát idehaza évtizedekkel megelőző művész, Szinyei Merse Pál, aki globalizáció, internet és közösségi oldalak híján legfeljebb csak sejthette, hogy amit alkot, az igenis érvényes, modern, zseniális, és mások, tőlünk nyugatabbra szintén eljutottak a művészetükben oda, ahová ő is?

Sok szempontból megrázó belegondolni, hogyan is érezhette magát a festő, akit élete során számtalan buktató kanyarított el céljától és az önmegvalósítástól, amikor közel ötvenéves korában, egy fiatal festő munkáját elnézve döbbent rá, végre a közönség is megérett az ő víziójára, végre lett létjogosultsága annak a szemléletnek, amit ő már jóval korábban is képviselt.

No de ne szaladjunk ennyire előre a boldog végkifejletig, hiszen addig Szinyeinek még bőven tartogat inspiráló és felemelő, de tragikus és demotiváló eseményeket az élet.

Árral szemben

Ígérem, nem fogok hosszan elidőzni az életrajzban, de pár állomást muszáj érintenünk, hogy érthető legyen, milyen nehézségekkel terhelt kacskaringókon jutott el a művész az általános elismerésig. Visszatekintve borzongató belegondolni, vajon miképp alakult volna a sorsa, a művészete, ha jó pár dolog másképp történik, vagy ő másféle döntéseket hoz.

Szinyei Merse Pál 1845. július 4-én született Szinyeújfaluban, egy olyan településen, ami addigra már jó hatszáz éve volt a családja birtokában. (Később átköltöznek a jernyei kastélyba, amelynek kertje számos képének volt „múzsája”.) Édesapja – a hagyományokat követve – képviselői, majd főispáni feladatokat lát el, édesanyja lelkes zene- és irodalomrajongó. A kis Pál már nyolcévesen ügyesen rajzol, művészi törekvéseiben szülei is támogatják. Tizenkilenc évesen beiratkozik a müncheni Képzőművészeti Akadémiára. Még csak huszonkét éves, amikor elkezd kísérletezni a plein air-képekkel, amely megközelítés szembe megy az akkor elfogadott és általános akadémiai irányokkal. Megismerkedik más fiatal festőkkel, akik nagy hatással vannak rá, emiatt kilép az akadémiáról, és műtermet bérel. 

„Már benne voltam a művészi életben, és hirtelen kipottyantam belőle”

Ám ekkor kapja kézhez a táviratot, mely édesapja súlyos betegségéről ad hírt. Szinyeit hazarendeli a család. Hónapok telnek el, mire újra visszatérhet müncheni közegébe. Nem sokkal később Párizsba invitálják (később látni fogjuk, milyen fontos lett volna ez az út), ám mire összegyűjti az utazáshoz a pénzt, kirobban a francia-német háború, Szinyei pedig újra a családi birtokra kénytelen visszavonulni, ezúttal másfél évre, ami jelentősen megakasztja művészi kiteljesedésében. 1872-ben újra Münchenbe utazhat, ekkor kezdi el festeni a ma talán legismertebb képét, a Majálist, melyet ’73 márciusában fejez be.

A képet a rákövetkező évben elküldi a bécsi világkiállításra, azonban ott nem érvényesül, azon kívül rossz kritikákat is kap rá. Csalódottságában visszavonja a művét, és hazaküldeti a családi birtokra. 

Időközben megházasodik, feleségével Firenzébe akarnak költözni. Már be is csomagolnak, ám végül Szinyeit rossz egészségi állapotban lévő apja maradásra bírja, és bár ezzel újra elszigeteli magát minden művészeti közösségtől, nem ellenkezik az atyai szóval. 

Tragédiák sorozata

Az elkövetkező évek sem segítenek művészi kiteljesedésében. Apja hosszú betegeskedése is rányomja a bélyegét a mindennapokra, de a szűkebb családi élete sem mentes a tragédiáktól: több gyermekét is elveszíti a tomboló diftériajárványban (hat gyermeke közül összesen kettő, Félix és Rózsi éri meg a felnőttkort – fontos adalék, hogy később mindketten festenek, de csak miután apjuk művészi sorsa is jobbra fordul). Amellett modellt is nehezen talál magának, a babonás falusiaknak bátorsága, a feleségének gyakran türelme nincs hozzá. Közben azért kikerülnek a keze alól olyan mellbevágóan szép alkotások, mint a Léghajó vagy a Pacsirta. Ma már egyáltalán nem tűnik extravagánsnak e két alkotás, ám akkoriban a tájképfestészetben még igen rendhagyónak számított az olyan képi megközelítés, ahol a kompozíció szinte egészét az égbolt tölti ki. Szinyei a Pacsirtát a Majálissal együtt 1883-ban elküldi egy müncheni nemzetközi kiállításra, ám sajnos ismét kiderül: még mindig túlságosan újítónak számít a historizáló akadémiai felfogás uralta közegben. Csalódottságát újabb családi tragédiák tetőzik, amik ismét hosszú évekre elidegenítik a festéstől. Nem akar újabb kudarcokat átélni.

Üdítő vizit

Ezt a keserű, évtizednyi visszavonulást töri meg egy fiatal festő, Zemplényi Tivadar látogatása, akivel kölcsönösen rácsodálkoznak egymás művészetére. Fiatal kollégájának képeit látva Szinyei rádöbben: a világ végre valahára megérett arra a látásmódra, amit ő már évtizedekkel korábban megálmodott. Az idős festő műtermében Zemplényi pedig elámul Szinyei régóta porosodó képeinek elképesztő modernitásán. Kollégája biztatására Szinyei újra festeni kezd, a régóta szomjazott siker és elismerés pedig végre nem várat többé magára.

Szinyei Merse Pált a művészközeg bátor újítóként üdvözli, amiért korábban elmarasztalták, azért most már vállukra emelik.

Az éppen alakuló nagybányai művésztelep mesterükként tiszteleg Szinyei előtt, több másik képével együtt a Majális is elkel (23 évvel az elkészülte után!) – pár évvel később pedig a müncheni Glaspalast nemzetközi kiállításán aranyérmet nyer.

Végre Párizsban!

1908-ban jut el életében először a francia fővárosba, ahol a Louvre-ban tett látogatása során számos rokonlélek művével találkozhat, akik hasonló időben hasonló műalkotásokat festettek, ilyen többek között Monet Pipacsok című alkotása is. Szinyei csak úgy habzsolja a kulturális benyomásokat.  

Érdekes összehasonlítani a Majálishoz hasonló műveket. Cézanne, Manet, Boudin és Claude Monet is festett Reggeli a szabadban címmel képeket. Fontos hangsúlyozni, hogy ezen műveket – bár a Majális előtt készültek – Szinyei nem láthatta, hiszen nem járt Párizsban, és a művek sem szerepeltek külföldi tárlatokon. A francia szerzők esetében egészen más volt a táptalaj, a befogadói környezet, ami viszont sok mindent megváltoztatott. Talán ekkor lesz számára nyilvánvaló, hogy ő maga a francia impresszionistáktól abszolút függetlenül hozta létre ezt az idehaza teljesen új, modern megközelítésű művészetet, méghozzá nemcsak mindentől elszigetelve, de támogatás híján is, gyakran ellenszélben, amivel kapcsolatban így vallott annak idején:

„Hic ego barbarus sum, quina non intelligor illis. Itt én vagyok a barbár, mert meg nem értenek.”

Párizs vs. München

Párizs az 1870-es évektől kezdve vált Európa megkerülhetetlen kulturális központjává, ahová minden valamire való művésznek illett és ajánlott volt elzarándokolni, melynek Szalonjában muszáj volt bemutatkozni. Igen ám, de a fiatal magyar (és közép-európai) művészek hagyományosan a müncheni akadémián próbáltak érvényesülni az 1850-es évektől kezdve még több évtizedig, és csak páran voltak (például Munkácsy Mihály), akik szerencsét próbáltak Párizsban. Szinyei azonban neveltetése, társadalmi háttere, anyagi lehetősége miatt nem ment Párizsba, és a jernyei birtok is inkább a német nyelvterület, illetve a közelebbi Németország felé irányította. A párizsi Szalon kiállításainak művészi munkáiról így legfeljebb csak mások elbeszélése alapján hallhatott. Bár e beszámolók felébresztették benne az eltökéltséget, hogy maga is Párizsba utazzon, ahogy láttuk, a sors ezt a lehetőséget jó darabig megvonta tőle.

Szakmai életútját az 1896-os millenniumi kiállítástól fogva már nem árnyékolják be olyan nagy tragédiák és fordulatok, mint amik addig pályáját jellemezték. Munkásságát nagy figyelem kíséri, elismert művész lett.

1919-ben birtokára, mely több száz éve a család tulajdonában volt, már csak útlevéllel tud hazamenni, a trianoni békeszerződés miatt a jernyei otthon a határon túlra kerül. E tragikus fordulat is sietteti halálát, mely 1920. február 2-án következik be.

Mindez csupán csak egy szelete és egyetlen megközelítése ennek az izgalmas életműnek és művésznek. Ha sikerült felkeltenem az érdeklődésedet, mindenképpen ajánlom a kiállítás megtekintését is!

Fiala Borcsa

Felhasznált irodalom: Szinyei Merse Anna: Szinyei Merse Pál – évről évre

Krasznai Réka: Ab invisis – Látatlanban Szinyei Merse Pál és Franciaország (az MNG és a Szépművészeti Múzeum Kép és kultusz, Szinyei Merse Pál művészete című kiadványából)