„Leszbikus létedre milyen szép vagy” – A mikroagresszió nem a legnagyobb bántás, de néha az utolsó csepp a pohárban

–

Sajtóhírekből, civil szervezetek beszámolóiból tudjuk, hogy az elmúlt hónapokban megszaporodtak az LMBTQ-emberek elleni gyűlölet-bűncselekmények

Politikusok viselkedésén felbuzdulva egyre többen érzik feljogosítva magukat arra, hogy verbális vagy fizikai agresszióra vetemedjenek. Fel vannak hergelve az emberek, és egy ilyen kontextusban, ahol az érintettek és szeretteik eleve félnek, az előítéletesség burkoltabb formái is sokkal negatívabban hatnak, mint más időszakokban tennék.

Komoly stresszt okozhatnak a sztereotípiákon alapuló kérdések, a pejoratív szóhasználat, a kisebbségi csoporthoz tartozó személy érzéseinek elbagatellizálása vagy az általa megélt valóság megkérdőjelezése. 

Persze időnként mindannyian követünk el ilyesmit. Akár úgy is, hogy nem vagyunk tudatában.

Ebben a cikkben nem arról lesz szó, hogy a „PC-rendőrség” majd elkapja azokat, akik nem kommunikálnak eléggé körültekintően. Nem fogunk senkit hibáztatni, a jó szándékát pedig pláne nem fogjuk kétségbe vonni (ha már idáig jutottál a szövegben, biztosra veszem, hogy megvan benned a nyitottság). Inkább olyan eseteket igyekszem bemutatni, amikor valaki észleli, hogy amit a másik mondott vagy tett, bántó, és mérlegelni kezdi, szóljon-e érte. Csak nincs elég bátorsága, nem tudja, hogyan kéne reagálnia, vagy az ő dolga-e egyáltalán bármit is visszajelezni. Ezekre a kérdésekre ajánlok válaszokat az Amerikai Pszichológiai Társaság friss cikke, valamint Kevin L. Nadal New York-i pszichológiaprofesszor útmutatója alapján.  

Mikroagresszió: fokozatok, példák, célpontok

Derald Wing Sue és kollégái 2010-ben megjelent könyvükben a mikroagresszió három típusát különböztették meg. Mikrotámadásoknak nevezték azt, amikor valaki tudatában van a viselkedésének, de nem akar vele rosszat, vagy tagadja, hogy a cselekedete káros lenne. Például azt mondja valakire, hogy köcsög, de úgy érti, az illető rosszindulatú. Vagy elsüt egy buziviccet, aztán csodálkozik, hogy van, aki nem érti a tréfát. A mikroinzultusok abban különböznek ettől, hogy ilyenkor a személy nincs is tudatában az előítéletes tartalomnak. Sőt, gyakran pont kedveskedni szeretne. Például közli velem, hogy „leszbikus létemre milyen szép vagyok” (hiszen, mint tudjuk, „a leszbikusok rondák”). Vagy megdicsér egy ázsiai fiatalt, akinek már a szülei is Budapesten születtek, hogy milyen jól beszél magyarul (ergo, mégsem tartoznak teljesen közénk, hiába élnek évtizedek óta itt). A harmadik kategória a mikroérvénytelenítés, amikor nem ismerik el a kisebbségi vagy elnyomott csoportok mindennapos tapasztalatait. Például azt mondják egy nőnek, hogy „Magyarországon már megvalósult a nemek közti egyenlőség, ne panaszkodjon”. 

Mikroagresszió természetesen nemcsak LMBTQ-embereket ér, hanem bármilyen marginalizált, kevesebb hatalommal bíró csoportot.

Gyakran előfordul, hogy valakit a bőrszíne miatt helyből bűnözőnek néznek (követi a biztonsági őr a drogériában), egzotikusnak állítanak be („a fekete nők olyan szexik”), alacsonyabb intellektust feltételeznek róla (és meglepődnek, ha mégis okos) vagy devianciaként tüntetik fel a kultúrájához tartozó értékeket (a tarka színek kedvelése „olyan cigányos”).

A nemi alapú mikroagresszió sokunk számára ismerős lehet. Amikor tárgyiasítják a nőket (füttyögnek utánuk, a mellükhöz beszélnek), a hagyományos nemi szerepek követését feltételezik róluk („csak akkor lehetsz boldog, ha férjezett vagy”), vagy gyengének tartják őket (a nő tiltakozása ellenére segítenek neki olyan dolgokban, amikkel maga is boldogul). Vallási alapon, amikor valaki azzal tréfál, hogy „a muszlimok mind terroristák”. Persze az emberek identitása többféle dimenzióból épül fel, és ezeknek a metszetei is fontosak. Azaz kevesebb mikroagresszió ér engem, fővárosi, fehér, többdiplomás, középosztálybeli leszbikust, mint egy faluhelyen élő, roma, közmunkás, nem heteró társamat. 

Nagyon elfáradtunk, szükségünk van rád

Bár a fenti példák között vannak olyanok, amelyek elsőre ártatlannak tűnnek, számos tanulmány megállapította, hogy jelentős negatív hatással vannak az emberek testi-lelki jóllétére. Minél több mikroagressziót tapasztal valaki, annál több depressziós tünetről számol be és annál sötétebben látja a világot. Sokan szoronganak, olyan traumákat élnek újra, amelyeket nem tudtak még feldolgozni. Mások egészségkárosító viselkedésekbe menekülnek, alkoholhoz, cigarettához, tudatmódosító szerekhez nyúlnak, hogy oldják a stresszt. A különböző függőségek komoly problémát jelentenek az LMBTQ-közösségen belül. 

Szóval nem a mikroagresszió a legnagyobb bántás, de van, hogy az utolsó csepp a pohárban. Ha csak egy-egy ilyen beszólás érne valakit életében, valószínűleg fel sem venné – de képzeld el azt, amikor majdnem mindennap van ilyen interakciód, akár évtizedeken keresztül. Bár én és az ismeretségi köröm jelentős része a privilegizáltabbak közé tartozunk, szinte így sincs olyan barátom, aki ne égett volna már ki ebben.

Sokan azért sem nyilvánulnak meg ilyen helyzetekben, mert attól tartanak, ha visszaszólnak, még erősebb erőszaknak lesznek kitéve. 

Ezért is lenne fontos, ha olyan többségi emberek, akik elkötelezettek a sokszínűség és az elfogadás mellett, át tudnának vállalni valamennyit ezekből az érzelmi terhekből. Egyedül már rég kevesek vagyunk, hogy kiálljunk magunkért. A ti támogatásotokra is szükség van. Kutatások ráadásul azt is kimutatták, hogy az emberek meggyőzőbbnek, hozzáértőbbnek, kevésbé elfogultnak látnak egy olyan valakit, aki velük azonos identitáskategóriákba tartozik. Tehát még hatékonyabb is lesz, ha ciszheteró (azaz nem LMBTQ)-emberek beszélgetnek ciszheteró emberekkel, mint ha én tenném.  

Ezt a három kérdést tedd fel magadnak       

A mikroagresszióra adott válaszok kapcsán minden szakirodalom kiemeli, hogy némi gyakorlást igényel a dolog. Szuper, ha legalább egyszer végigviszed a folyamatot, átgondolod a lépéseket. Ezt tesszük most. Az általam leghasznosabbnak tartott modellben Kevin Nadal három fő kérdést emel ki, amit végig kéne zongorázni. 

1. Valóban mikroagresszió történt?

Gyakran a mikroagresszió meglehetősen egyértelmű. Például amikor valaki homofób nyelvezetet használ, összemossa a melegséget és a pedofíliát, vagy buzivicceket mesél. Más esetek azonban kevésbé nyilvánvalóak, és néha nehéz eldönteni, miért reagál valaki negatívan. Nemrég cipőt vásároltam az egyik bevásárlóközpontban. Az eladó, középkorú nő, gúnyosan, túlartikulálva, többször is hölgyemnek szólított, amikor a fizetésnél sorra kerültem, majd csúnyán kioktatott a bőrápoló szerekkel kapcsolatban. Rossz napja volt? Nem voltam neki szimpatikus? Nem volt megelégedve a nemi önkifejezésemmel? Transzként vagy leszbikusként azonosított? Bár hatásában meglehetősen előítéletes volt a viselkedése, nehéz eldönteni, mi zajlott le benne. Gondolatolvasás helyett érdemes pontosító kérdéseket feltenni (mit ért ezalatt?; tisztában van vele, hogy ezt így is lehet értelmezni?). Az ön- és rendszerismereten túl olyan emberek véleménye is segíthet a helyzet megértésében, akikben megbízol. Meséld el nekik az élményedet, vagy posztolj róla a megfelelő körültekintés mellett. 

2. Reagáljak-e valamit? 

Ha megbizonyosodtál arról, hogy mikroagresszió történt, elkezdheted mérlegelni, milyen következményekkel jár a válaszadás vagy a válaszadás elmaradása. Veszélybe kerülhet a fizikai biztonságod? Mi történik, ha az illető defenzívvé válik, és vitatkozni kezdtek? Hogyan befolyásolja a reakciód a személlyel való kapcsolatodat? Megbánod majd, hogy nem mondtál semmit? Azzal, hogy csendben maradtál, jóváhagytad a viselkedését? A cipővásárlós példánál maradva, én valószínűleg nem döntöttem jól. A fizikai biztonságom nem került volna veszélybe, semmilyen érzelmi kapcsolat nem fűzött az eladóhoz, amit kockára tettem volna (talán pont ezért nem számított, mit gondol). A pár másodperces helyzetértékelés során arra jutottam, hogy egyszerűen nincs kapacitásom vele vitatkozni. Helyette viszont órákon keresztül arról fantáziáltam, mi lett volna a helyes reakció részemről. 

3. Mit válaszoljak?  

Ha úgy döntesz, hogy cselekszel és visszajelzést adsz a környezetednek, érdemes a helyzethez illő megközelítést alkalmaznod. Nem mindegy, kiről van szó (egy idegenről, a családtagodról, a munkatársadról) és mi a célod a közbeavatkozással (benne változást elérni, vagy neki, másoknak, önmagadnak megmutatni a kiállásodat). Sokan válaszul maguk is passzív-agresszívek lesznek, hangosan sóhajtoznak, viszonozzák a gúnyos megjegyzéseket, humorizálnak. Teljesen érthető, de nem feltétlenül optimális megoldás. Az is előfordulhat, hogy hirtelen elárasztanak az indulataid, vagy pont ellenkezőleg, totál lefagysz. Abszolút rendben van, ha időt hagysz magadnak, beszélgetsz a barátaiddal, és egy másik alkalommal térsz vissza a kérdésre, amikor átgondoltabb visszajelzést tudsz adni. Ha tényleg az a célod, hogy a másikban változást érj el (mert fontos neked, vagy gyakran találkoztok), akkor sokszor célravezetőbb is, ha több teret hagytok a beszélgetésre. 

A viselkedést célozd, ne az embert

Senki sem szereti, ha rasszistának, nőgyűlölőnek, homofóbnak vagy transzfóbnak minősítik. Ezek a kategóriák, ha személyekre használjuk őket, meglehetősen kontraproduktívak, nehéz nem támadásnak venni őket. Lényeges, hogy magáról a viselkedésről beszélj.

Ha hallasz egy rasszista viccet, mondhatod például, hogy neked ez nem oké, vagy nem értesz egyet azzal, ami elhangzott. Finoman felhívhatod a másik figyelmét arra, hogy a megjegyzése mögött milyen előfeltevés húzódik meg. Kifejezheted: tudod, hogy jót akart, de ez a sztereotípia akkor is bántó. Meg is kérdezheted, hogy milyen bizonyítékai vannak az állítása alátámasztására. Vagy miért tartja relevánsnak, hogy egy téma kapcsán szóba hozza a közös ismerősötök szexuális irányultságát, nemi identitását. 

Sokszor nem is az a lényeg, hogy ott helyben meggyőzd az illetőt valamilyen pazar érvvel – lássuk be, ez aligha valószínű. Hanem az, hogy jelzést kapjon a problémáról, egyáltalán felfigyeljen arra, hogy neki ezzel dolga lenne. Ezt úgy érheted el leginkább, ha a saját érzéseidről beszélsz. Oszd meg vele, hogyan hat rád a közlése, miért érzed magad kényelmetlenül tőle domináns csoportokhoz tartozó emberként is. Ha a mikroagresszió mögött inkább tudáshiány van, mint rossz szándék, jó esély nyílhat a viselkedésmódosításra. 

Még egy dologra figyelned kell: magadra

Bárhogy is reagálj a mikroagresszióra, a róla való gondolkodás, maga a cselekvés vagy annak elmaradása, stresszel jár (ciszheteró támogatóként is). Amikor az interakciónak vége, fontos, hogy ezt figyelembe vedd. Ne légy szigorú magadhoz, rendben van, ha zaklatott, feldúlt vagy. Beszélgess a barátaiddal, olyan emberekkel, akik hasonló értékeket vallanak, mint te. Fordulj civil szervezetekhez, kérd a segítségüket, ha eszköztelennek érezted magad. Menj el sportolni, vegyél forró fürdőt, sétálj, pihenj! Csinálj valamit, ami feltölt, ami lehetővé teszi, hogy levezesd a stresszt. Pörgesd ki a szervezetedből, hogy el tudd engedni a konfrontációból származó feszültséget.

Minél jobban vigyázol magadra, annál többet tehetsz másokért is.  

Milanovich Domi

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/beavera