„A fóbiáinkkal nem vagyunk egyedül, és ennek felismerése az első lépés a tőlük való megszabadulás útján” – Isten éltesse Stephen Kinget!
Stephen King, a horror koronázatlan királya ma ünnepli a 74. születésnapját. Ennek kapcsán szerzőnk, Bányász Attila visszaemlékezik arra az évtizedekkel ezelőtti pillanatra, amikor először jutott egy kötethez tőle, és megfejti, mi láncolta hozzá örökre, és mit nyújt neki még ma is, felnőttként. Mert King jóval több, mint egy műfaji szerző, ezért tud minden életkorban elvarázsolni – hiszen az emberi lélek legbensőbb zugaiba világít be a lámpásával. Bányász Attila érzelmektől átitatott írása.
–
„Szörnyek márpedig léteznek”
– mélázom el magamban, miközben meg-megbotlanak lábaim az egyenetlen macskaköveken. A kocsiszínbe vezető síneket felverte a gaz. A kiszáradt ágak csontujjakként markolnak a levegőbe. Hátam mögött a csepeli víztorony irdatlan betontömbje látatlanul is összenyom. Négy darab százforintos bankjegy lapul izzadó tenyeremben, Kossuth Lajos arcképét felismerhetetlenné gyűrik rajtuk az ujjaim. A könyv, amit kinéztem magamnak, felemészti az összes zsebpénzemet, de ezúttal nem vérzik a szívem. Inkább lenyelhetetlenül dobog a torkomban.
1993-at írunk, én pedig kiskamasz fejjel hamarosan a birtokomban tudhatom életem első Stephen King-kötetét!
Késő délután van. Az utam egymásra tornyozott talpfák mellett vezet el, amelyek mögül elővillan egy kibelezett teherautó kasztnija. A törött szélvédők mélyén mintha mozdulna valami. A valóságot rögtön elmossa egy emlék, ahogy szorongva állok otthon a konyhából az előszobába kivetülő fénypászmában. Nagyra nyílt szemmel meredek a sötétség mélyén rejtőző árnyalakra. Apám a konyhából zsémbel, hogy miért nem hozom már a szobából azt az átkozott cigarettát. De én képtelen vagyok megmozdulni, hatéves önérzetemet a lábammal együtt köti gúzsba a félelem. Bezzeg az a valami mozog, nyugtalanul vár reám, és csak a villanyfény kényszeríti meghátrálásra. Mintha soha ott sem lett volna.
Kétszer annyi idősen is hiszem, ott, a csepeli HÉV végállomásánál baktatva, hogy igenis láttam valamit, és megnyugtat a tudat, hogy valahol valaki képes papírra vetni a félelmeimet. Így már rögtön nem is annyira rémisztők.
Nemcsak ez bizonyítja, hogy Stephen King együtt rezonál a gyermeki lélekkel, hanem a magával ragadó képzelete is. Történetei éppúgy építkeznek a valóság köves talajából, mint a fantázia megfoghatatlan (rém)álmaiból. A regényeiben vázolt karakterek lelki mélységeibe bele lehet szédülni, és nála nem csak jópofa aforizma, hogy a mélyből valami visszanéz rád.
Hemingway öreg halásza ő, aki a zavarosban pecázik, és óriási dögöket vonszol partra a tudatalattinkból, hogy megmentsen minket önmagunktól. Kingnél teljesen magától értetődő, hogy a gyerekek többet és mélyebben látnak a dolgok mögé, különösen ott, ahol a képzeletüktől a valóság szövete fölfeslik. Minden figurája átjáró egy bonyolult, végletekig csiszolt, önálló kis univerzumba, amelyet úgy hívnak: én. És ami papíron ilyen jól mutat, ott talán a valóság sem lehet nagyon más, mint az ilyen egoverzumok összessége, a territóriumok territóriuma. Egy magányos kamasz számára ez mindenképp vigasztaló.
Idővel Kinghez is fel lehet nőni
Más és más élményt tartogat minden korosztálynak. Az Állattemetőben a tinédzser még csak a visszatérő holtakat látja, nem a feldolgozatlan gyász allegóriáját, amely képes szétcincálni egy családot. A ragyogás felnőttfejjel válik igazán a szenvedélybetegség és az írói válság kétségbeesett segélykiáltásává, ahol Danny a kéretlen atyai örökségtől szabadulna. Vele szemben az Azban szereplő Vesztesek Klubjának még csak különleges képesség sem adatik: félelmeiktől egyedül képtelenek megszabadulni, Az egyenként felzabálná az életüket, ha össze nem fognak, hiszen együtt bármire képesek. Így van ez az életben is:
igen, szörnyek valóban léteznek, mindenki megteremti a magáét. De a fóbiáinkkal nem vagyunk egyedül, és ennek felismerése az első lépés a tőlük való megszabadulás útján.
A vasútállomás épülete mellett újságos kioszk, az internet előtti kor legfőbb információs forrása
A helyi érdekű vasútra várakozók kezében mobiltelefon helyett zizegő újságpapír. A könyvárus standja maga a Kánaán. Még ma sem tudok úgy elmenni a kipakolt könyvek mellett, hogy gondolatban be ne rendezzek belőlük egy könyvtárszobát. Ott és akkor izgatottan lépek az asztalhoz, szemem kutatva fut át a figyelemfelkeltő címeken és a tekinteteket rabul ejtő borítókon. Szívem nagyot dobban, amikor pillantásom elakad a keresett kötetben. Szinte félve veszem kézbe, tudat alatt a rendreutasításra várva, hiszen mégsem gyerekkönyvet tartok a kezemben.
Korábban már olvastam a fülszöveget a hátlapon, de még egyszer átfutom, újra megborzongva a hatásvadász sorokon, miszerint annyira rémisztő, hogy a szerző vonakodott befejezni a művet. Miközben belelapozok, titkon az orromhoz emelem, élvezve az új könyv semmihez sem fogható illatát. Pénz cserél gazdát (360 forintot fizetek érte), a könyvárusnő pedig mosolyogva nyújtja át a legújabb szerzeményemet. Kótyagosan és elvarázsolva igyekszem hazafelé a sűrűsödő árnyak közepette.
Nem félek többé, mert King velem van: befészkeli magát az agytekervényeimbe, jelenlététől megfutamodik a setét
Korábban csak A tűzgyújtót olvastam a szerzőtől, a szamárfüles könyvtári példány ott árválkodik az asztalomon. Még nem tudhatom, hogy az igazi szerelem csak most kezdődik, a kezemben tartott kötettel, és két tömött könyvespolcban ölt majd testet.
Stephen King közel három évtizede adott könyvet a kezembe, elűzte a magányt és megszabadított a szörnyeimtől.
A népszerű író, aki előszeretettel dobálja a legkisebbeket elméje mángorlójába, és puszta szavakkal képes szétszakítani a valóságot, ma ünnepli a születésnapját. Isten éltesse, Mr. King! Ma végre az olvasóival egyetemben Ön is lebeghet!
Bányász Attila
Kiemelt kép: Getty Images/Brownie Harris/CBS