Az igazi fúziós konyha, ahol 13 nemzet szülötte főzi a vacsorát – Életem egy diákok lakta kommunában

–

Kezdjük ott, hogy huszonkét emberrel laktam egy fedél alatt

Így persze esélyem sem volt unatkozni. Egy konyhán és néhány fürdőn osztoztunk ennyien, és noha volt saját szobánk, a legtöbb időnket a közös terekben töltöttük. Amennyire nagy előny volt ez a folyamatos nyüzsgés a lezárások alatt, annyira hátráltatta is a mindennapi feladataink gyors és hatékony elvégzését, hiszen valahányszor lementem tanulás közben a konyhába egy pohár vízért vagy gyors uzsonnáért, abból biztos, hogy legalább egy óráig tartó, világmegváltó beszélgetés lett, mindig akadt ugyanis ott valaki, akivel ezt megtehettem.

Egy ősöreg épületben laktunk, és mivel nem volt jó a bejárati ajtónk, így a konyha (szintén utcára nyíló) ajtaján keresztül közlekedtünk, ide érkezett az összes csomag, és a bevásárlásból hazacipelt hatalmas szatyrok is mindig itt landoltak.

Rengeteg vacsorapartit, születésnapot, jelmezbált és vetélkedőt látott a helyiség a szokásos étkezéseken túl, így itt mutatkoztak meg legjobban a kultúrák közötti különbségek is.

Az együtt élő 13 nemzet (magyar, lengyel, brazil, olasz, spanyol, török, belga, német, mexikói, angol, cseh, holland, indiai) számos dologban eltért, a legelső, amivel meg kellett birkóznom, az étkezések időzítése közötti különbség volt.

A problémák az ebéddel kezdődtek, amikor ugyanis megbeszéltük, hogy ebéd után elindulunk valahova, az számomra azt jelentette, hogy egy-kettő körül útra kész vagyok, míg a spanyolok eleve csak háromkor álltak neki főzni. Sokszor mire valakik az ebéd végére jutottak, én már indultam vacsorát csinálni, épp a vacsoraidőben volt a legtöbb eltérés.

Többször főztünk közösen, sőt néha egyetlen nemzet felelt az egész ház aznapi vacsorájáért. Amikor a spanyolok először főztek, naivan nem ettem este hétkor, gondolván, hogy nyolc-kilenc körül eszünk. Ehelyett majdnem éjfél volt, mire leültünk vacsorázni; ezután azonban mindig felkészültem a hasonló helyzetekre.

A másik nagy különbség volt, hogy az alapélelmiszerekről is egészen mást gondoltunk

Természetesen egy olyan országban, ahol van tenger, sokkal több halat, kagylót, rákot és egyéb tengeri herkentyűt fogyasztanak, mint mi, magyarok, mégis csak egy közös főzés alkalmával ébredtem rá erre. Egy lengyel lakótársammal mentünk el bevásárolni az aznapi vacsorához, egy katalán paellához. A többiek szép listát írtak nekünk össze, és a nagy részével meg is birkóztunk, amíg el nem értünk a tintahalig.

Itthon aránylag kicsi halas/tengeri választékkal találkozhatunk, ezzel szemben a portugál közértekben külön pult van dugig angolnákkal, hatalmas tőkehalakkal, kagylókkal és miegymással, illetve a gyorsfagyasztott áruk hűtőinek fele is ilyesmikkel van tele.

Megrökönyödve álltunk a hatalmas választék előtt, hiszen a lengyel konyha is hasonló alapanyagokkal dolgozik, mint a magyar, így nemhogy nem vettünk még tintahalat, de azt sem tudtuk, hogy a polip és a tintahal nem ugyanaz. Végül telefonos segítséggel sikerült megoldanunk a problémát, de elég szürreális élmény volt.

Ezen kívül néhányszor a „kinek mi számít csípősnek” kérdéskörbe is belefutottunk, egyszer indiai lakótársaim a fél házat megríkatták egy szerintük „alig csípős” tofuval.

Rengeteget főztünk együtt vagy egymásnak, de mind közül a legnépszerűbb étel a pizza volt

Egészen különleges élmény egy-egy nemzetiséggel a saját fogásain dolgozni, és látni, mennyire lelkesen készítik el az adott ételt, sokszor családi recepteket elkérve, hogy mi is olyan finomat ehessünk, mintha „a nagymamájuk főzte” volna.

Megtisztelve éreztük magunkat, valahányszor bevonódtunk a török vagy az olasz konyha rejtelmeibe, szorgosan hajtogattuk a pierogit lengyel barátnőnk irányításával, és századszor is meghallgattuk a genovai társunktól, hogy miért nem veszünk bolti pestót.

A pizza azonban kicsit más volt, hiszen annyira népszerű étel, hogy sokan elkészítették a saját verziójukat. Így kerülhetett rá körte, méz, dió, brokkoli vagy garnéla a megszokott feltétek mellé, de a legvadabb verziókat csak akkor mertük elkészíteni, amikor olasz társaink nem voltak otthon.

Én is igyekeztem hazai ízeket varázsolni az asztalra, ami nehezebb volt, mint gondoltam

A magyar konyhát (legalábbis azokat az ételeket, amiket az én családom készít, és hagyományosnak gondoltam) annyira érintik a sváb és különféle szláv befolyások, hogy több ételt a német vagy a lengyel lakótársaim is sajátjukként említettek.

Amivel tényleg nagy sikert arattam, az a lángos volt. Ehhez a Portóban lévő többi magyar cserediákra is szükségem volt, mivel azon a hétvégén több látogatónk is akadt a házban, így a szokásos huszonkettő helyett majdnem negyven emberre főztünk.

Ezért sok vendéget is bevontunk a munkába, hogy gyorsabban menjen a dagasztás, hárman sütöttük, és egészen vásári hangulat lett, ahogy sorra falták a társaink a frissen készült sajtos-tejfölös-fokhagymás lángost.

Hatalmas volt a siker, amit abból tudtam leginkább leszűrni, hogy megjegyezték a nevét (pedig a magyar nevek senkinek sem voltak könnyűek), sőt később Budapestre látogató lakótársaim lángost ebédeltek az első pesti napjukon.

Persze itt is voltak, akik korábban már találkoztak az étellel, és elkészítették a saját, nemzeti verziójukat: a németek bőszen állították, hogy a karácsonyi vásáraikban tejföllel és cukorral, néhány helyen pedig fahéjjal eszik a sós lángosokat, és ezt – nem kis megrökönyödésünkre – be is mutatták. Nem fogok hazudni, én azért maradok a fokhagymásnál.

Sok más vacsorapartit is adtunk

Volt szerencsém igazi házi készítésű mexikói tacót, lengyel pierogit, török lahmacunt és olasz pestót enni. Vicces volt felfedezni, milyen hasonlóság van a konyháink között, végigvezetni a lehetséges történelmi okokat, vagy versengeni, hogy „kié volt az eredeti”. Sok kultúrában megvan a rengeteg apró részletből, több fogásból, előételekből álló étkezések hagyománya, míg máshol az egyszerűen, három alapanyagból elkészíthető, „jóllakatjuk az egész falut” típusú menükre épül a tradicionális konyha.

Azt már történelemórákon megtanultam, hogy „lengyel–magyar két jó barát”, de hogy ez mennyire látszik az ételeinken is, eddig nem sejtettem.

Több lengyellel is szoros barátságot kötöttem, és biztos vagyok benne, hogy ebben a kovászos uborka és a tejföl iránti közös rajongásunk, és mivel ezeket csak egyetlen boltban lehetett beszerezni az egész városban, a hazai ízek utáni vágyódásunk is közrejátszott.

A különbözőségeink ellenére az alapok nagyon hasonlók voltak az egész társaságnál

A közös főzés és étkezés öröme, a hangulat, ahogyan összegyűltünk a nap végén az asztal körül, gyertyákkal vagy kis lámpásokkal hangulatossá téve a megszokott konyhát, minden alkalommal nagy örömmel töltött el mindannyiunkat. 

Időnként az utcára nyíló ajtónkat is kitártuk, az arra járók közül pedig sokan azt hitték, hogy egy kis étterem előtt sétálnak el éppen. Persze más volt latin ritmusokra vagy török zenére főzni, de az élvezet, a hedonizmus mindegyik alkalommal jelen volt. Az étel megosztásának öröme, és az, hogy mindegy, hány éhes ember ül még az asztal köré, a végén valahogy mindannyian jól fogunk lakni.

Természetesen nem mindig ilyen grandiózus eseményeken élveztük az ételek adta örömöket; a hétköznapokban csak a konyhaasztalon hagyott sütemények tartották bennünk a lelket, amit valamelyik konyhatündér (tanulás vagy szakdolgozatírás helyett) készített.

Ezek a kis meglepetések, és a mellettük hagyott kedves üzenetek segítettek kibírni a tanulós hétköznapokat a következő hangos, tele szájjal nevetős estéig.

Megszámlálhatatlan sajttortát, banánkenyeret és „coca de trampót” faltunk be, rengeteg emberi történettel és barátsággal lettem gazdagabb az asztal mellett, és biztosan lesznek receptek, amiket itthon is kipróbálok. Nem múlik el nyomtalanul ez a fél év, és nem csak a felszedett kilóink miatt.

Pichler Zsófi

A képek a szerző tulajdonában vannak