Szentesi Éva: Ezeregyszáztizenhat kilométer

–

Megyünk anyával Olaszországba, Olaszország közepére, hosszú az út, de anya jól vezet, és majd váltogatjuk egymást a volánnál. 

Jól vezetek én is, ezt a képességemet is tőle örököltem, de egyedül nem mernék amúgy vezetni ezeregyszáztizenhat kilométert – kiszámoltam, pont olyan messze van Umbria, ahova megyünk, anyával, együtt. 

Útközben nevetgélünk, anya mesél, milyen voltam gyereknek, ezek a kedvenc történetei, imádja őket elmondani ezerszer, én meg hallgatom őt ezerszer, de lehet ezeregyszáztizenhatszor is meghallgattam már, pont amilyen messze van Umbria. 

Nyargalunk negyven fokban felhevült aszfaltokon át, Velencénél nagy a dugó, anya mondja a magáét, mondom én is, „húzz már el a belső sávból, haver”, aztán összenevetünk, ugyanazokat mondjuk, ugyanolyan hirtelen leszünk idegesek, pillanatok alatt felforr az agyvizünk. Anya így mondja, tőle tanultam: „Felforr az agyvizem.”

Aztán jönnek a kanyargós alagutak, és anya meg én rosszul látunk a sötétben, azért nem vágtunk neki éjszaka, majd amikor már csak pirkadt, és akkor ezeken a részeken lassan megyünk, nehogy ránk húzza egy kamion a kormányt. De anya meg én mindent legyűrünk, legyűrjük ezt az utat is, ezeregyszáztizenhat kilométer, nem is olyan sok az, pláne, ha cserélgetjük a helyet a volánnál.

Eltervezzük, hogy egy hétig csak olívát eszünk, meg házi pastát, és veszünk paradicsomot, meg kenyeret jóféle olasz lisztből, és reggelire csak vajas kenyér lesz parival (anya így hívja), mint régen, gyerekkorunkban, Tiszalökön, amikor kint ültünk az árokparton, és csak akkor szaladtunk be a nyárikonyhába, amikor anya kent nekünk kenyeret. Szerintem én soha nem ettem még olyan finomat életemben, pedig ettem már néhány Michelin-csillagos helyen.

Majd nosztalgiázunk a gyerekkorról, amikor az egész család boldog volt (szerintem egyedül anya nem volt boldog teljesen, csak miattunk legfeljebb), és ezek az emlékek örökre megmaradnak, az, hogy boldogok voltunk, és amikor még nem is haragudtunk egymásra egyáltalán. 

Ez a nyaralás olyan lesz, mint az az egy hét Hajdúnánáson, amikor egész nap a strandon feküdtünk, anya kiolvasta a Jöttem, hadd lássalakot, és végig arról beszélt, hogy „milyen piszok jó ez a könyv”. (Így mondta, ha valami nagyon tetszett neki.) Csokira sültünk, anya amúgy is mindig csoki volt nyáron, én meg az ő bőrét örököltem: sima, nincs rajta göröngy, nagyon szőr se, és olyan selymes, mintha nem is igazi lenne. És most, ezen a héten, Olaszországban is ugyanolyan csokoládék leszünk, mint a régi nyarakon, Hajdúnánáson meg Miskolctapolcán. 

(Amúgy anya kedvenc sztorija Tapolcáról az, amikor odamentem egy teljesen ismeretlen nénihez cukrot kérni a parkban, nem győzött elnézést kérni, de a néni csak nevetett, még akkor is, amikor újra visszamentem, mert az ajándékcukorka kevésnek bizonyult.)

Nekem meg anya a kedvencem, együtt legyőzünk mindent, legyűrjük ezt az utat is…
felváltva vezetnénk, ha itt lehetne, és csak mondaná, én meg nem félnék a dudáló kamionoktól,
és tutira tudná, hol kell pályamatricát venni,
és hol kell lemenni a pályáról,
és én se fáradnék el, mert szóval tartana,
és ő se fáradna el, mert sose fáradt el,
csak már a végén,
de az is olyan gyorsan történt, hogy el se hittem, ő véget ér egyszer,
hamarabb, mint én.

Szentesi Éva

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/Lorenzo Antonucci