Így lettem a vodka-kólás, láncdohányos csajból citromfűteát kortyolgató mamika

–

Most indulsz? Most kellene hazaérned! – mondta apám, én meg behúztam magam mögött az ajtót. Péntek este tíz, indulás. A Bartók Béla úti éjjel-nappaliban megvettem a legolcsóbb kétdecis vodkát, hozzá a fél liter kóla. Kólából leittam, helyére mehet a vodka, mire beértünk a Zöld Pardonba, a hangulat már meg volt alapozva. Más nem is kellett a boldogsághoz, lehetett menni a színpad elé zúzni. Akármire. A maradék pénzből talán futotta még egy körre, a személyit úgysem kérték soha. Illetve egyszer mégis, akkor ki is dobtak minket.

Az ezerforintos zsebpénzből pedig nemcsak a hétvégi bulira, de még a kék Szofira is futotta, amit simán be lehetett szerezni suliba menet az újságosnál. Akkoriban még a dohányboltok sem voltak nemzetik.

Majd jött a fősuli és az ösztöndíj, az olcsó csapolt sör és a szürke Bond, és tényleg miénk volt a pesti éjszaka.

A Határ úti késdobálók és a lakótelepi talponállók, a romkocsmában a kultúrestek, ingyenpezsgő az akármelyik művész kiállításmegnyitóján, random emberek házibulija. Bárhol álomra hajtottuk a fejünket, ha úgy alakult az este, hogy aztán néhány óra alvás után, még mindig kapatosan üljünk be az első órára, majd ott folytassuk az életet, ahol az éjjel abbahagytuk.

És mindezek mellett egy másik sulira, sportra, ilyen-olyan munkákra és a gyakornokoskodásra is futotta. Mármint az energiából. Döbbenet.

Aztán a meló és az úgynevezett felnőtt élet, majd az eszmélés, hogy ez talán még egy kicsit várhat. Menjünk inkább világgá. És mentünk, furgonnal, Európába. Haverok, buli, meggysör és mézbor, meg hozzá a tekert cigi.

Aztán feküdtem a kocsiban egyik éjszaka, forgott velem a világ, én pedig hánytam. Nem az alkoholtól vagy a nikotinmérgezéstől, csak úgy, ettől az egésztől.

Sosem voltam piás, csak egy „átlag magyar”.

Jött fél év alkohol nélkül, mellette azért maradt a láncdohányzás, majd nem sokkal később ezen kaptam magam. Mármint azon, amit már fentebb említettem. Péntek este tízkor már mennék haza, de valahogy csak kihúzom éjfélig, alkoholmentes sör és mellé a fogpiszkáló, mindenféle külső kényszer nélkül, csak úgy, magam miatt. A tudati szabadságomért.

Az egész a forrásvízzel kezdődött – mondanám, ha kérdeznéd. És már látom is magam, ahogy Hófehérkeként ülök a csobogó forrás mellett őzikéket simogatva, miközben madárkák fonogatják rasztatincseim. 

De tényleg a forrásvízzel kezdődött.

Történt ugyanis, hogy elmentünk az egyik barátnőmmel kirándulni, és kitikkadva a szomjunkat jéghideg erdei forrásvízzel csillapítottuk. Másnapra olyan mandulagyulladásom lett, hogy a láztól három napig felkelni sem bírtam. De legalább rágyújtani sem.

Aki volt már dohányos és próbált leszokni, az tudja, hogy az első három nap a legkeményebb. Már pszichésen. No, gondoltam, ha a betegség miatt már úgyis abszolváltam, kár lenne ezt az eredményt veszni hagyni. Úgyis mindig azt terveztem, hogy 35 éves korom előtt leteszem a cigit, a születésnapom pedig vészesen közelgett. Így is 17 év dohányos létet tudhattam már magam mögött.

De egy dohányosnak dohány nélkül az élet üres és sivár és szomorú. Valamit csak jó lenne füstölni, amiben nincs nikotin és nem okoz függőséget!, gondoltam, és kutakodni kezdtem. Így botlottam bele a neten a különféle gyógynövényes cigarettákba (nem, nem abba). Néhány, a témában járatos ismerőstől azt hallottam, hogy ezek a legjobb dohányzásról leszoktató termékek, és éppen ezért, mily meglepő, idehaza nem is kapni már őket. Szívjad csak a dohányt, ami állítólag olyan addiktív, mint a heroin, vagy ragaszd a tapaszt!

Tovább kutattam, és kiderült, hogy Hollandiában és Nagy-Britanniában még léteznek a herbálcigik (nem, ezek nem azok, amiktől idehaza a zombik életre kelnek), és közben észre sem vettem, eltelt egy újabb hét. Márpedig ezt az eredményt már tényleg kár lett volna veszni hagyni!

Időközben rájöttem, hogy a gyógynövényes cigaretták receptje megtalálható a neten, az alapanyagok pedig a bioboltokban néhány száz forintért beszerezhetők.

Azonban mire végre eljutottam egy ilyen bioboltba (merthogy közben vírushelyzet), és beszereztem minden alapanyagot, már nem is akartam rágyújtani.

A nikotinéhség és a cigaretta utáni sóvárgás egyik napról a másikra, észrevétlenül tűnt el,

az ürességérzéssel és a „dohányzás nélkül minden mindegy” érzéssel együtt. Az orális fixáció azonban megmaradt, márpedig a fogpiszkálórágást is meg lehet unni, az pedig hosszú távon nem működik, hogy az ember minden alkalommal, amikor a szájával matatna, felhajt egy újabb adag kávét. Kellett tehát valami alternatíva.

A beszerzett, de el nem szívott gyógynövények pedig épp kapóra jöttek, csak forró vizet kellett önteni rájuk.

A fitoterápia és a növények jótékony hatása korábban is érdekelt, ezért is írtam többek között a nagymarosi füvesasszonyról is. De az első valódi rácsodálkozás, hogy a tea tulajdonképpen menő is lehet, néhány évvel korábban, Marokkóban esett meg. Ott ugyanis alap a szétcukrozott mentás zöld teával sokkolni a turistákat. Öntögették is nekünk serényen úton-útfélen az italt, amit vendégségben visszautasítani ugyebár illetlenség, étteremben pedig nem pohárkával vagy csészével, hanem egész kannával kapja az ember, ha pedig már megrendelte és kifizette, csak nem hagyja ott, nem igaz?

A gyógynövénytea kortyolgatása egyébként több szempontból is remek alternatíva a dohányzás helyett.

Mint nevéből is adódik a gyógynövénytea számos jótékony hatással bír. Ha akarod, felpörget, ha akarod, lenyugtat, energetizál vagy ellazít. Nyugtathatod vele az idegeidet, ami a nikotinmegvonás időszakában segítségedre lehet abban, hogy ne tegyél vagy mondj olyat, amit később esetleg megbánhatsz. Például ne borítsd rá se kollégára, se családtagra az asztalt (majdnem megtörtént eset alapján).

Az első napok álmatlanságát is enyhítheted vele. Ráadásul szinte nullaklóriás (már ha nem a marokkói változatot tolod), úgyhogy a dohányzásról való leszokás idején valóban remek választás a nagy eséllyel bekövetkező testterebélyesedés elkerülése végett.

Érdekes tapasztalás volt, mennyire ingerültté tesz másokat, ha társaságban nem dohányzik és nem iszik alkoholt az ember. Erről a jelenségről már mesélt nekem korábban az egyik kedves antialkoholista barátnőm (és a WMN-en Csepelyi Adri), akinek, mihelyst megtudják, hogy nem iszik, előszeretettel tolják arcába az italt, hogy „ugyan már, csak egy kortyot”, különböző családi, baráti és munkahelyi rendezvényeken, mintha tényleg elképzelhetetlen volna, hogy valaki önszántából dönt úgy, hogy nem juttat a szervezetébe olyan anyagokat, amelyekre annak (mármint a szervezetének) valójában semmi szüksége nincsen.

Ez akkora baromság! Ezeknek a gyógynövényteáknak semmi ízük nincsen!

– csattan fel egy ismerősöm, amikor kérdésére, hogy mit iszom, őszintén megvallom, hogy gyógynövénytea lötyög a termoszban, mintha bizony fegyvert fogtam volna rá, és kényszerítettem volna, hogy ő is igyon belőle. Tény, hogy akik nap mint nap a Fanta és a kóla között döntenek, azoknak nem feltétlenül szikrázik a gyönyörközpont az agyukban, miközben belekortyolnak egy macskagyökér- vagy egy akácvirágteába. Én sem éreztem különbséget, amikor nonstop dohányfüsttel pácoltam a szájnyálkahártyámat, ma már azonban valódi élvezet beleszippantani egy-egy teakeverékbe. Sőt, mostanában, mint valami habókos öreg nénike, meg-megállok jártamban-keltemben, ha utamba akad egy érdekes növény, csak hogy megszaglásszam.

Tavaly és idén már saját gyógynövényt is szüreteltem, igaz, nem termesztettem, csak hagytam dolgozni a természetet a kertben. Mert az a csodálatos ezekben a növényekben, hogy maguktól megjelennek, növekednek és sokasodnak. Tulajdonképpen kiirtani sem lehet őket. Ilyen ez, a természet, tényleg az arcunkba tolja a kincseit, csak győzzük elfordítani a fejünket!

A gyógynövényes polcomon üvegbe zárva ott csücsül a nyár. Mogyorólevél, citromfű, levendula, málnalevél, akácvirág, macskagyökér, zöld tea, csak hogy néhányat említsek. Kint a teraszon kaspóban a menta. Madzagra felfűzve szárad a szobában a bodzavirág. Micsoda bőség ahhoz képest, hogy korábban csak dohánylevélen és kávébabon éltem!

Ülök az asztalnál. Gépelek a laptopon. Mellettem a szülői ház garázsában megtalált, még nagyanyámtól ránk maradt kanna (igaz, kávés, de én teázáshoz használom), apró csésze és díszes csészealj. Írok. Megállok. Iszom egy korty teát. Újra töltök. Hagyom hűlni. Elmerengek. Tényleg mint valami angol hölgyike.

Eszembe jut egykori tinédzser önmagam. Vajon kitérne a hitéből, ha ezt most látná?

Felkelek az asztaltól, egy kicsit átmozgatni magam. Korábban ilyenkor pihenésképpen rágyújtottam volna. Most kimegyek a teraszra, lecsippentek pár mentalevelet, beviszem a konyhába, és újabb adag teát készítek belőle.

Lassan egy éve, hogy nem dohányzom. 

Szerintem az a tinicsaj, az egykori önmagam, tizenhét év múlva büszke lesz majd rám. Addig viszont még sok dolga van, várnak rá a pesti éjszakák.

 Iliás-Nagy Katalin

A képek a szerző tulajdonában vannak