„Nem magyarázkodtam. Csak némán bólintottam mindenre. Ahogyan most is” – Abortusz után, a háromágyas kórteremben

–

Az okkersárga ablakkeretről pattogzik a festék, mögüle pedig a nap pont a szemembe süt. Hunyorgok. Már épp a bal oldalamra fordulnék, de a mozdulattól elakad a lélegzetem. Éles fájdalom hasít a hasamba. Próbálom lassan kifújni a levegőt, és lazítani a megfeszült gerincemen, hogy hanyatt fekve, fejem a kórházi párnába fúrva, újra öntudatlanságba zuhanjak.

– Hogy vagy? – lép be anyám a kórterembe. – Hoztam egy kis gyümölcslevet, innod kéne.

Óvatosan felé fordítom a fejem. Amikor közelebb lép, meglátom a karikákat a szeme alatt. A vastag keretes szemüvege sem tudja eltakarni. Legszívesebben átölelném, megnyugtatnám, de nem érzem magamban az erőt hozzá. Sőt, minden porcikám babusgatásért kiált, újra kisgyerekké akarok változni, akinek nem kell szembenéznie a gonosz, felnőtt világgal.

– Jól vagyok, csak kicsit még kába.

Anyu a gyümölcslevet az ágy melletti fém éjjeliszekrényre teszi, az üveg élesen koppan rajta. Majd a csaphoz sétál, és megtölti a műanyag kancsót vízzel.

– A kábaság hamar elmúlik – hajol felém, miután a vizet is gondosan elhelyezte az asztalkán, és megigazítja a párnám –, de sok folyadékot kell innod, hogy kimossa a gyógyszereket.

Bólintok. Közben arra gondolok, nem akarom, hogy elmúljon a zsibbadtság, félek, hogy mi marad utána.

Anyu óvatosan felültet, és a kezembe adja a furcsa sárga színű löttyöt. Nagyot kortyolok belőle. Furcsa, sárga íze van.

– Bocs, más nem volt a büfében – húz egy széket az ágy mellé. Azután nagy egyetértésben hallgatunk. Csend van, a háromágyas szobában csak mi ketten vagyunk.

Pár perccel később nyílik az ajtó, és egy fehér köpeny libben be, rajta kis táblával: Dr. Kiss Aladár.

– Hogy vagyunk? Látom, már teljesen éberen – igazítja meg a nyakában lógó sztetoszkópját a doki. – Minden rendben ment, de szeretném megvizsgálni.

Kiszakad belőlem egy sóhaj. Anyu jelentőségteljesen rám néz, én pedig az orvos szemébe nézek. Hátha kiolvassa belőle, hogy most jobb lenne, ha békén hagyna.

– Na, semmi komoly vizsgálat – köszörüli meg a torkát. – De ellenőrzöm, hogy nincs-e a vártnál több vérzés, és hogy rendben van-e a vérnyomása. Aztán megbeszéljük az otthoni protokollt a következő pár hétre. – A hangja most kedvesen cseng.

Pedig amikor először kerestem fel, durva volt, és nyers. Kioktatott, hogy miért ilyen későn jöttem, mire a műtétre kerül sor, már tizenkét hetes terhes leszek. Igen. Így volt. De nem magyarázkodtam. Csak némán bólintottam mindenre. Ahogyan most is.

– Rendben – és már lassan bújok is ki a takaró alól.

– Csak óvatosan. Ha készen van, jöjjön a kórteremmel szemben lévő vizsgálóba. 305-ös. – Azzal a fehér köpeny már el is tűnik a folyosón.

Anyu vállára támaszkodva felállok. Meglepően könnyűnek tűnik a testem. A mozgás sem esik nehezemre. Belebújok a sárga, virágos papucsomba, és bekopogok a 305-ösbe. 

– Jöjjön, üljön fel ide – mutat Kiss doktor a mellette álló ágy szélére. Ekkor észreveszem a nővért a sarokban álló asztal mögött. Felhúzom a súlytalannak tűnő testem az ágyra. Amíg a vizsgálat tart, az ablakot nézem.
A keret itt fehérre van festve, újnak tűnik. 

– Minden rendben, felülhet – néz rám, és egy pillanattal később mellettem terem. – Jól van? – hallom még, azután elsötétül minden. – Ez gyakran előfordul altatás után. Nincs hozzászokva a szervezete. Ne is legyen, még nagyon fiatal.

– És meddig lehet még mellékhatása? – hallom anyám és az orvos suttogását. Nem nyitom ki a szemem.

– Ki kell aludnia, holnapra már szédülni sem fog, azután… – de a többit már nem fogom fel, mély álomba zuhanok.

Este térek magamhoz. A szám teljesen kiszáradt, az éjjeliszekrényen lévő vizeskancsóból töltök magamnak egy pohárral. Azután még eggyel. Kösz, anyu.

– Te aztán jó szomjas vagy.

A hang irányába fordulok. A mellettem lévő ágyról egy csinos, hullámos barna hajú, fiatal lány mosolyog rám.

– Szia, Mariann vagyok – integet. – Nemrég feküdtem be, itt kell töltenem az éjszakát mielőtt… tudod – néz rám nagy őzikeszemével.

– Szia, Kitti vagyok. – Nem tudom, miért mondtam más nevet. – Igen, tudom.

– Á, akkor jó. Bocs, hogy megkérdezem… te már túl vagy rajta? – ül fel teljesen. – Fájni fog? 

Erre most mit mondjak? Nyugtassam meg, és akkor nem tud felkészülni, vagy mondjam el részletesen, mit fognak csinálni, hátha jobb, ha tudja.

– Ez szerintem mindenkinél más. De igen, lehet, kellemetlen lesz egy picit – mosolygok rá. Na, kurva diplomatikus tudok lenni, ha akarok.

– Te miért vetetted el? 

A gyomrom görcsbe rándul. Nem válaszolok, csak fürkészem a csinos arcát.

– Bocs, nem kell elmondanod – még mindig mosolyog. – Én nem is akartam megtartani. Nem volt kérdés. A pasim idősebb, és nős. Már van két gyereke. Képzelheted.

Ömlik belőle a szó. Hogy az istenbe nem fogy ki belőle a szufla?! Már nem figyelek, csak néha bólintok, hátha megnyugtatja egy kicsit. Botondra gondolok. Amikor betoltak a műtőbe, a folyosón állt. Nem nézett rám. Azóta egy sms-t kaptam tőle. „Minden oké? Később majd benézek. Csók.”

Nem tudom, mennyi lehet az idő, de szerintem már vége a látogatásnak. Az okkersárga ablakkeretet bámulom. A széle megrepedt, és pattogzik róla a festék.

Zsanett

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Portra Images