–

A munkám tényleg rengeteg anyával kerültem kapcsolatba. Több száz szüléstörténetet hallgattam és olvastam már végig. Se szeri, se száma a cikkeknek és videóknak, amiket megnéztem a témáról, és nem utolsó sorban én magam is érintett vagyok, hiszen az első gyerekem császárral született. 

Muszáj hangsúlyoznom: az, hogy egészséges baba szülessen és az édesanya is épen vészelje át a megpróbáltatásokat, abszolút prioritás, ez nem kérdés. Ám azt is ki kell emeljem, hogy a fizikai épség nem feltétlenül jelenti azt, hogy baba és mama jól van a szülés, születés alatt és után.

Ez abban az esetben, ha életmentő beavatkozás történt, valóban másodlagos, hiszen nem volt más opció. Ám ha lett volna, ha meg lehetett volna úszni a műtéti befejezést, akkor nehezebb a szülés lelki feldolgozása is. Ez pedig kártékony, és nagyon komoly hatással lehet mind a babára, mind az anyára.

Az első feljegyzett császármetszés

Nyilván nem sok lelkizés övezte az első feljegyzett, élő anyán végzett császármetszést. A XII. század elejéről létezik olyan történészek szerint is hitelesnek tűnő forrás, amely szerint a beavatkozást nemcsak a baba, hanem az édesanya is túlélte. (Addig javarészt haldokló vagy már halott várandós nőkön végeztek csak ilyen műtétet.)

Jacob Nufer, svájci miskároló feleségének szülése elakadt, és némi habozás után végül úgy döntött, megpróbálkozik a szinte lehetetlennel. Akkoriban még gyakorlatilag teljesen éber állapotban végezték a kezdetleges műtéteket, ami önmagában is horror, de az igazán döbbenetes az, hogy az asszony végül a sikeres akció után még ötször szült természetes úton (!), egyik alkalommal ráadásul ikreknek adott életet. Vannak homályos részek a feljegyzésekben, így nyilván nem lehet teljesen pontos képet kapni arról, mi hogyan történhetett, de a sztorit nagy vonalakban ismerve is elképesztő.

Az a felfoghatatlan erejű Adametz asszony

Aztán ott van Anna Margaretha Adametz asszony felkavaró története, a XVIII. századból. Akkoriban a császármetszések túlnyomó része fatális kimenetelű volt, így ez a történet nemcsak orvosi, hanem emberi szempontból is rendkívüli.

Akkoriban az angolkór rendkívül elterjedt volt, és a betegség következtében súlyos medencedeformitás alakulhatott ki, ami az érintett anyák esetében gyakorlatilag ellehetetlenítette a hüvelyi szülést.

Anna Margaretha medencedeformitása olyan komoly volt, hogy tizenkét éves koráig járni sem tudott. Harmincévesen várta első gyermekét, természetes szülésre semmi esélye sem volt. Az alkoholos „bódítás” alatt végzett császármetszést sikeresen elvégezték, de a baba így is halva született.

A források szerint a császármetszés után semmi különösebb gyógykezelést nem végeztek el Adametz asszonyon, mindössze egy tapasszal rögzítették a külső sebet.

Belegondolni is iszonyú, ráadásul egy hónap múlva már a háztartással foglalkozott, mosott, takarított. Három év múlva újabb császármetszés várt rá, szekérrel ment a tőle 90 kilométerre élő idős orvoshoz.

A műtétet ez alkalommal sem bonyolították túl, állítólag mindössze öt percig tartott, majd a sebet három öltéssel varrták össze.

Sajnos a tragédia így sem kerülte el az asszonyt, a baba a születés után csak egy hónapig élt. És a harmadik gyermeke sem élt fél évnél tovább. Bő tíz évvel az első tragikusan végződött, hősiesen viselt szülése után végül 41 évesen sikerült nem csak életet adnia, ez a baba végre megérte a felnőttkort is.

Adametz asszony kivételes és rendkívüli bátorságáról, hogy egymás után vállalta a fájdalomcsillapítás nélküli szüléseket, még az unokái is hallottak. Utolsó alkalommal az orvosa biztos volt benne, hogy az asszony nem fogja túlélni a beavatkozást és az, hogy nemcsak ő, hanem a gyerek is túlélte, tényleg igazi csoda.

Az én császármetszésem alatt gond volt az érzéstelenítéssel, és emlékszem a pokolian fájdalmas és ijesztő élményre

De azt elképzelni sem tudom, hogyan lehetett egy ilyen (jó szándékkal is) barbár módon lebonyolított szülést csak egyetlen alkalommal is kibírni, nemhogy többször, és pláne úgy, hogy legtöbbször a babák sem maradtak életben. Anne Margaretha Adametz asszony neve mégsem dereng senkinek, pedig ki a hős, ha nem ő?

Magyarországon 1890-ben Tauffer Vilmos végezte el az első sikeres császárt. A baba és a mama is túlélték, és egészségesek maradtak utána. Ahogy a műtéti feltételek fejlődtek, a körülmények is sterilebbek lettek, a császármetszés pedig életmentő beavatkozássá vált.

Kérdés: mi számít életveszélyes körülménynek?

Mikor indokolt valóban a császár? És mégis mi mindenre hivatkozva végeznek el ilyen sok császármetszést Magyarországon?

Egy 2020-as statisztika szerint itthon 83 750 szülésből 35 431 császármetszéssel végződött, vagyis a szülések 42,3 százalékát műtőben fejezték be. És a számok évről-évre nőnek (a császár javára). Az Európai Unión belül Magyarországon az ötödik legmagasabb az elvégzett császármetszések aránya.

Ehhez képest a kórházak között is hatalmas különbségek vannak, tehát a szülés kimenetelét befolyásolják a kórházi körülmények, a szakértői gárda, sok minden, ami megint csak azt mutatja, nem feltétlenül a szülésekkel van a gond…

Eleve a WHO ajánlásaihoz képest jóval több beavatkozást végeznek el Magyarországon, melyek egy része növeli a komplikációk esélyét, amiktől császármetszésre lesz végül szükség.

A nők nagyobb része egyáltalán nem úgy vág neki a szülésnek, hogy neki észnél kell lennie, és adott esetben nemet kell mondania, vagy kérdeznie kell, ne adj' isten másodvéleményt kérni.

Az orvos és szülésznő „jobban tudja”, pont.

És ez szerencsés esetben így is van, csak hát ott az a fránya kórházi protokoll, a személyzet túlterheltsége, vagy, mondjuk, az orvos kiégettsége, ezek bizony létező jelenségek.

„Ha nincs a doktor úr, meghaltunk volna!”

Saját tapasztalatból tudom, hogy nem szeretjük megkérdőjelezni az orvosunk döntését. Én se szívesen ismertem be magamnak, hogy hagytam, hogy az orvos olyan beavatkozásokat végezzen el rajtam, amit semmi nem indokolt, és elhittem neki mindent, azt is, hogy a császárra szükség van. Utólag derült ki, hogy mindkettőnket csak szisztematikusan „bedaráltak” a rendszerbe. A gondolata annak, hogy nem voltam elég tájékozott, nem voltam elég karakán, hogy akár sokkal szebben és jobban is végződhetett volna a szülés, ha észnél vagyok, hát, ez borzasztó volt. Nem véletlenül voltam depressziós. Jobb volt egy-két hétig abban a hitben élni, hogy megmentették az életünket. Azt mondogatni magamnak, hogy „ha nincs a doktor úr, akkor meghaltunk volna”. Könnyebb volt – legalább látszólag – megbékélni a traumával, mondván: igenis ennek így kellett történnie.

Amikor rájöttem, hogy ez közel sincs így, elkezdődött a valódi traumafeldolgozás. A második terhességemnél pedig a felkészülés a császár utáni hüvelyi, vagy legalábbis minél háborítatlanabb szülésre.

Akárhányszor ezzel a témával foglalkozom, mindig számon kérik, hogy nem vagyok orvos, miért okoskodom… Úgyhogy most megkérdeztem dr. Benkovics Júlia szülész-nőgyógyász szakorvost a témáról, aki az Instagram-oldalán is azon dolgozik, hogy minél tájékozottabbak lehessünk a nőgyógyászati kérdésekben.

Arra voltam kíváncsi, mik a leggyakoribb okok, amik miatt ma Magyarországon a műtőbe kerülhetünk.
Ezekkel a válaszokkal találkoztam az általam megkérdezett császármetszéssel szülő anyák esetében:
(Ezek az esetek természetesen relatívak, minden szülés más, semmi nem fekete-fehér.)

•             terminustúllépés

•             téraránytalanság (ez már a szülés előtt ki kell derüljön)

•             túlsúly

•             császárelőzmény

•             cukorbetegség

•             farfekvés (ez helyzettől függ, mérlegelhető)

•             ikerterhesség

•             szemészeti indikáció

„Ez mind LEHET császárindikáció” – mondja dr. Benkovics Júlia. „De ilyenkor érdemes alaposan átbeszélni a lehetőségeket, az egyes beavatkozások várható előnyeit, vagy az elmaradás kockázatait, és közösen dönteni az ellátó orvossal. Nem a császár elkerülése, hanem a jó szülés a célunk.”

Ám azt is mondja, hogy egyes esetekben a császármetszés várható előnye egyértelműen meghaladja a kockázatokat, erre néhány példa:

•             Bizonyos fekvési és illeszkedési rendellenességek (harántfekvés, farfekvés bizonyos helyzetekben)

•             Nem megnyugtató, súlyos magzati veszélyállapot (például tartós magzati oxigénhiány)

•             Abnormális placentáció (például elöl fekvő lepény)

•             Bizonyos anyai, magzati fertőzés (például aktív herpeszfertőzés)

•             Súlyos magzati vérszegénység

•             Köldökzsinór-rendellenességek (például előreesés)

•             Makroszómia (túlnövekedés, öt kg feletti baba)

•             Hüvelyi szülés mechanikai akadálya (például mióma a méhszájban, vagy súlyos anyai medencedeformitás)

•             Méhrepedés

•             Teljes lepényleválás

•             Bizonyos méhen végzett előzetes műtétek

Dr. Benkovics Júlia szerint „a szüléseknek mindössze tíz–húsz százaléka végződne normális esetben császármetszéssel, ehhez képest nálunk bőven a duplája az arány, ami semmiképpen sem jó. Nem lehet hibássá tenni ezért csak az egészségügyet, csak az orvosokat, komplex a probléma, de mindenképpen jó, ha az anyák előzetesen hiteles forrásból tájékozódnak.”

Mindennek megvan a maga helye és ideje, a császárnak is

Nem győzöm hangsúlyozni, mennyire csodálom a császármetszést mint beavatkozást. Igenis katartikus, ahogy nemcsak egy életet segítenek a világra, de (minimum) kettőt meg is mentenek. Létezik „gyengéd” császármetszés, és egyáltalán nem törvényszerű, hogy automatikusan kötődési zavart jelent, ha egy baba a műtőben születik meg.

De az emberi szervezet „jól ki lett találva”. Nem igaz, hogy évről-évre egyre kevésbé lennénk képesek normál úton szülni, még ha a számok ezt is sugallják. A rendszer rossz, és a szemlélet is. A társadalmi keretek pedig változnak. Fontos, hogy tisztában legyünk azzal, mikor van szükség ténylegesen arra, hogy egy nagyon komoly hasi műtétet végezzenek el rajtunk.

Ugyanakkor el kell felejteni a lélekölő lelkiismeret-furdalást, önmagunk marcangolását is, ha császárral szültünk, mert a lényeg végső soron az, hogy így vagy úgy, de életet adtunk.

És talán (legközelebb) elkerülhetjük a műtőt. A császármetszés ugyanis nem a könnyebbik út, az egy nagyon komoly, sok esetben ijesztő, és utána akár hetekig igen fájdalmas műtéti beavatkozás. Ha lehet, el kell kerülni.

Szabó Anna Eszter

Források: ITT, ITT és ITT 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Petri Oeschger