–

Ha börtönbe zárnak, ha pénzbírságot szabnak ki rám, ha hazugságokkal és csúsztatásokkal érvelve ellenem fordítják a közvéleményt, ha mindent elkövetnek, hogy soha többé ne publikálhassak sehol, ha soha többé nem tehetem be a lábam Magyarországra, akkor is azt mondom, most életemben először ennyire nyíltan és világosan: nem leszek törvénytisztelő állampolgár. 

Pedig alapjában véve egyetértek azzal, hogy bizonyos fokig valamifajta kontrollban kell élnünk – sem a szabályrendszerek, sem a törvények ellen nincs kifogásom általánosságban, azt viszont nem tudom, nem akarom, és nem is fogom elfogadni, hogy a törvényhozók visszaélve a hatalmukkal egyre-másra hozzák az új szabályozásokat, amelyek gyalázatos igazságtalanságokra épülve lerombolják az esélyegyenlőséget Magyarországon. 

Ám még mielőtt bárki elfogadná bármiféle magyarázat nélkül, hogy miért vonom ki magam egy olyan törvény betartása alól, amelynek engedelmeskedni egyet jelentene azzal, hogy önként lebilincselem kezem-lábam-szám, majd bedobom a kulcsot a Dunába, nézzük át kicsit, mi is a gond tulajdonképpen. Miért tüntetünk, miért hallatjuk a hangunkat, és miért állnak mellénk a legnagyobb cégek, szervezetek, nagykövetségek, ismert arcok?

Nos, elsősorban azért, mert 

végre eljutottunk arra a pontra, hogy kollektívan kimondjuk: nem tűrünk tovább. 

Történtek itt szégyenletes dolgok az elmúlt tíz évben, de egészen idáig sokan voltak, akik szerint „nem szabad mindenbe belekeverni a politikát”, és akik egyszerűen féltek tőle, hogy állami támogatásoktól, karrierlehetőségektől esnek el, mostanra viszont erősebbek lettünk, többen lettünk, és hangosabbak lettünk, felismerve: a jövő a mi kezünkben van. 

Azért, mert miközben a kormány tagjai, hangemberei, szószólói csalnak, lopnak, hazudnak, lebuknak, leporolják magukat, majd továbbmennek, az erkölcsre hivatkozva erkölcstelen, diktatórikus törvényeket alkotnak, amelyek egyszerűen elűzik majd az országból azokat, akik nem akarnak elnyomásban élni. És azért, mert túlságosan szeretjük Magyarországot ahhoz, hogy hagyjuk teljességgel tönkretenni. 

Volna nekem egy kérdésem – meddig mondjuk még azt, hogy „oké”? 

Hőbörögtünk, amikor a vezetőink szemében és kommunikációjában a „migráncsok” meg „A Soros” voltak a főmumusok, akiknek fő céljuk az volt, hogy lerombolják a magyar kultúrát, röhögtünk, amikor óriásplakátokon üzent a kormány Brüsszelnek (ékes magyar nyelven), majd összehúzott szemöldökkel néztünk össze, mikor a transz emberek névváltoztatáshoz való joga egyik napról a másikra szűnt meg.

Sem a kereszténység, sem a demokrácia, sem pedig a magyarságtudat nevében nem fair olyan törvényeket bevezetni, amelyek a vallást, a tisztességességet és a hagyományőrzést egyszerű eszközként használják fel. 

Mikor van az a pont, amikor azt mondjuk majd: „Szólhat törvény arról, hogy mindennap délelőtt tíz és délután négy közt fél lábon kell ugrálni, a maradék időben pedig fejen állni, de én ezt nem fogom megtenni, sőt másokat is arra biztatok majd, hogy kérdőjelezzék meg a szabály létjogosultságát”? 

Tizennyolc éven aluliak mostantól egész egyszerűen nem értesülhetnek, hallhatnak, és informálódhatnak a homoszexualitás és az LMBTQ-identitás létezéséről – én nagyjából tizenhárom voltam, amikor világossá vált számomra: sokkal többet bámulom az osztályteremben ülve a kék szemű Bélust, mint a telt ajkú Nórát, majd mire tizenöt lettem, semmi kétségem nem volt arra vonatkozóan, hogy minimum biszexuális vagyok. 

El sem tudom képzelni, hogyan vészeltem volna át az identitáskrízist, ha nincs körülöttem egy támogató közeg, amely arról biztosít: minden rendben velem, nem vagyok sem beteg, sem deviáns, sem undorító. 

Hálás voltam azoknak a rokonaimnak, tanároknak, és barátoknak, akik fogták a kezemet, amíg megérkeztem önmagamhoz, és végérvényesen eldöntöttem: nem fogok szégyenkezni, szégyenkezzen az, akinek baja van velem, amiért történetesen a azonos neműekre bukom. 

A törvény szövegének egy része azonban az alapvető szexuális edukációtól is megfosztja a tiniket, hiszen a szexualitást „öncélúan ábrázoló” publikációk is tiltólistára kerülnek (akármit jelentsen ez). Amikor elolvastam a törvényt, azonnal merengeni kezdtem, mégis mit jelenthet valójában az „öncélú szexualitás”, és mi baj lehet vele – így akadtam rá a definícióra, amely szerint mindenfajta szexuális aktus (beleértve az önkielégítést is) öncélú, amely kizárja a lehetőségét annak, hogy a szeretkezésből gyermek születhessen. 

Apácazárdákon és papneveldéken kívül hol reális az az elképzelés, hogy csak akkor szexeljünk, ha családot szeretnénk alapítani? 

Mert abban bizonyos vagyok, hogy a kormánykatonáink otthonaiban egészen biztosan nem – túl sok titkos orgiáról szóló sztoriról hallunk ahhoz, hogy azt feltételezzük: csupán azért szerelmeskednek olyan sok nénivel és bácsival, mert így nagyobb az esély arra, hogy a lehető legtöbb gyerek szülessen. 

Negyven évvel azután, hogy a szexuális forradalom végre felszabadította az embereket a testiséggel kapcsolatos irreális elvárások alól, és a szexpozitivitás természetessé vált, most újra előkapjuk az elvet, amely szerint a kölcsönös örömszerzésért szexelni bűn?! Egy ilyen fals kép kizárólag traumákat okozhat egy gyermek, sőt egy felnőtt lelkében. 

Vallom, semmiféle kivetnivaló nincs abban, ha egy tizenéves tudja: a világ legnormálisabb dolga, ha tombolnak a hormonjai, és ez nem azt jelenti, hogy ideje elgondolkoznia a házasságon… 

Tilos továbbá a transz identitást „népszerűsíteni” – azaz egyáltalán beszélni róla: „A tanulók részére a szexuális kultúráról, a nemi életről, a nemi irányultságról, valamint a szexuális fejlődésről szóló foglalkozás megtartása során […] e foglalkozások nem irányulhatnak a születési nemnek megfelelő önazonosságtól való eltérésre, a nem megváltoztatására […].”  De egészen pontosan mit jelent az, hogy „születési nemnek megfelelő önazonosság”? 

Aki nem játszik kocsikkal fiú létére, az fekete pontot kap? Aki lány létére bakancsot viselne, rövid hajat hordana, vagy – isten irgalmazzon! – nem kíván gyereket válllani, azt máris megfoszthatjuk attól, hogy önazonos lehessen? 

Önazonos – definíció szerint – az az ember, aki ismeri önmagát, tisztában van az értékeivel és hiányosságaival, és saját belső késztetései, személyisége, véleménye alapján cselekszik, függetlenül mások véleményétől. 

Az UNICEF gyermekjogvédő alapítvány szerint a törvény kirekesztő azoknak a gyermekeknek a jogaival szemben, akiknek családjában akár a szülők, akár saját maguk születési nemtől eltérő önazonossága, identitása a valóságban rendkívül változatos módon előfordul. Valamint kérdezem: mit jelent az, hogy „nemváltoztatás” tulajdonképpen – ha egyszer tény, hogy ember születéskor megállapított neme olykor nincs összhangban az adott személy nemi identitásával?

Mindezek után az sem meglepő, hogy civil szervezetek természetesen mostantól nem vehetnek részt szexuális felvilágosításban, csakis nyilvántartásba vett, „jogszabályban kijelölt szerv”, hiszen „megkérdőjelezhető szakmai hitelességű és több esetben speciális szexuális irányultság képviseletére létrehozott szervezetek a hátrányos megkülönböztetés elleni felvilágosító tevékenység keretében érzékenyítő programnak nevezett tevékenységgel kívánják befolyásolni a gyermekek szexuális fejlődését”.

A képviselők szerint ez a fajta „érzékenyítés” (amelyet én egyszerűen csak látószögtágításnak neveznék, amely megmutatja a világunk sokszínűségét) súlyos károkat okozhat a gyermekek fizikai, szellemi és erkölcsi fejlődésében – ám egyetlen szó sem esik azokról a súlyos károkról, amelyeket az okoz majd, hogy az LMBTQ-identitás ismeretlen, tabu marad a gyerekek előtt, így aztán azok a tinédzserek, akiknek hajlamuk van a homoszexualitásra, támogatás nélkül, példák, ideálok nélkül maradnak majd. És nem csak az iskolában… 

A televízióban, magazinokban, újságokban, utcai plakátokon és reklámokban megjelenő „homoszexuális propaganda” is vörös posztó: „tilos lesz olyan reklámot tizennyolc éven aluliak számára elérhetővé tenni, amely […] a születési nemnek megfelelő önazonosságtól való eltérést, a nem megváltoztatását, valamint a homoszexualitást népszerűsíti, jeleníti meg. Így leszünk szépen lassan Csecsenföld, Észak-Korea, vagy Irán. 

Így lesz keretek közé szorítva mindaz, amit jogunkban áll ismerni. 

Így dönthetnek mások a gyerekeink jövőjéről, olyan helyzetbe hozva szülőket, nagyszülőket, nagynéniket és nagybácsikat, tanítókat és nevelőket, hogy ha bátorkodnak olvasásra méltónak nevezni Virginia Wolf Orlando című kötetét, vagy egy családi mozidélutánon előkerül a Mamma Mia!, akkor abszurd módon bűnözőkké válnak.

Megállok a piros lámpánál, de ha fél órán át nem vált zöldre, a józan eszemre hallgatok, és óvatosan átszelem az utat. Befizetem az adómat, de ha az adóhatóság hirtelenjében a profitom 99 százalékra hajtana, és egy százalék maradna nekem, megköszönném a lehetőséget és természetesen nem gürcölném halálba magam, hogy a hatalmasokat még hatalmasabbá tegyem a pénzemmel. Betartom a Covid-korlátozásokat, de ha épp megfulladni készülök, ha nem tolom félre a maszkomat tíz másodpercre, vagy ha egy forgalmi dugó miatt nem értem haza a kijárási tilalom kezdetéig, természetesen veszek egy mély, maszkmentes lélegzetet, és naná, hogy hazavezetek. 

A törvénykezés nem arra való, hogy korlátozza az egyén szabadságát – épp ellenkezőleg: minket, polgárokat kellene szolgálnia. 

Mindennek szellemében és tudatában bátran és büszkén mondom, hogy ez a törvény rám, a barátaimra, és arra a generációra, amelynek a kezébe mernénk adni az ország irányítását, bizonyosan nem vonatkozik. Rám az vonatkozik, hogy vállalom a döntésem következményeit, és felemelem a hangom azokért, akik nem merik megtenni. 

Aki egyetért velem, írjon, beszéljen, kommunikáljon minderről – mindenhol, ahol csak teheti. Mindannyiunknak van hangunk, amelyet hallathatunk, mindannyiunknak van hatalmunk, amelyet gyakorolhatunk, és mindannyiunknak van felelősségünk, amellyel ha nem élünk, örökre elbúcsúzhatunk a szabadságunktól.

#NemVagyEgyedül  #ACsaládAzCsalád #LoveIsLove 

Steiner Kristóf

Képek: Czabán Máté