–

John Krasinski, az új keletű Jack Ryan hallatlan világvégét festett föl a vászonra, amelyet családi drámába csomagolt. Megtudhattuk belőle, hogy könnyebb egy hang nélkül vajúdva átkelni a tű fokán, mint a férjedet és a lányodat közös hullámhosszra hangolni. Vagy néhány, hangra érzékeny, nemszeretem szomszéd révén felhívni a figyelmet az otthonszülés veszélyeire. Eközben Krasinski le nem vette a kezét – persze csak közvetve – az asszonyról, holmi szörnyekkel fogva be a száját. A színész-író-rendező morbid fantáziája kiapadhatatlan, nem is értjük, miért nem inkább Blunt ütött szöget a férje fejébe.

A Hang nélkül bizony leszedette velünk a moziszék karfájának kárpitját. Horrorfilmen még sosem honolt ilyen feszült csend a nézőtéren.

Egy néma világban a jelnyelv válik a túlélés zálogává, egy cochleáris implantátum pedig egyenesen a Szent Grállá. Vagy inkább frigyládává, amit magunk előtt hordozva a hívatlan vendégeink inkább beadják a kulcsot. Ebből építkezett tovább Krasinski, miután a Hang nélkül megérdemelten aratott zajos sikert az ügyes sztoriépítés, a kiváló feszültségkezelés és a lehengerlő alakítások révén a dráma, a horror és a posztapokaliptikus zsáner aranyháromszögében.

Krasinski nem akart részt venni a folytatásban. De elhívták ötletelni, amelyből aztán persze forgatókönyv született a keze alatt, míg végül megint ott találta magát a rendezői székben. A kamera mögött és előtt. A második etapot pedig pont akkor mutatták volna be tavaly a mozik, amikor a koronavírus-járvány miatt az ember amúgy is világvége-hangulatba került. Az utcák kiürültek, a Covid falánkabb ragadozónak bizonyult, mint bármilyen képzelet szülte lény. A mozgóképes kultúrát kis képernyőre vagy dobozba száműzte egy mikroszkopikus organizmus. Egy hang nélkül követte az emberiség is a négy fal közé.

Van abban valami sorsszerű, hogy a tavaly épp be nem mutatott Hang nélkül 2. nyitja meg az idei nagy nyári moziszezont. 

A film nyitánya is mintha erre rezonálna: magával ragadóan villantja föl az idegen invázió első napját, egy olyan világban, amikor még minden más volt. Minden rendben volt? Korántsem, de a jelen romjain üldögélve a nosztalgia tökéletesre színezi a múltat. A szörnyek sosem az ágyak alól másznak elő, hanem mindig derült égből érkeznek.

A Hang nélkül sikerének titka, hogy egy család szemszögéből láttatja az apokaliptikus eseményeket. Nincs ez másképp a folytatásban sem. 

A jól felépített és szemrevaló látványvilágú kezdés érzelmileg is újra beránt minket az Abbott család kálváriájába. Az invázió megrázó képei után a második rész ott kezdődik, ahol az első etap befejeződött. Az alapfelállás mit sem változott: ha szörnyet hallasz, szörnyethalhatsz! Evelyn, immár egyedülálló anyaként három gyerekkel menekül a hangok és a lények elől. Egy normális világban a szülés után épp a gyermekágyat nyomná, ebben az elnémult változatában azonban anyatigrisként küzd a porontyai életéért. A legkisebb Abbottot a világra jövetele után konzervlevegőt lélegezve kényszeríti sötét dobozba a forgatókönyvíró, amiért már kijárna egy szögbelövés. Abbottékat azonban kemény fából faragták: nem skatulyázhatók be áldozatként dobozon innen és túl. Tesznek róla. Meg tesznek rá.

Az összetartó kis család keresztutakra kényszerül: Evelyn, hogy megmentse a fia életét, bizalmat kell hogy szavazzon a számára, eközben Marcus felelősséget vállalva felnőni kényszerül, a siket Regan pedig a hőssé válás útján az apja nyomdokain jár. Krasinski senkit sem kímél: a mezítlábak most sincsenek biztonságban, csak szög helyett ezúttal medvék veszélyeztetik. Nemcsak embertelen, hanem emberi szörnyek is lesben állnak, mégis bizalmat kell szavazniuk.

Mert egyedül nem megy. Csak közösséget vállalva érdemes túlélni.

Erről Emmett mesélhetne a legtöbbet. A Hang nélkül új szereplőjét Cillian Murphy kelti életre. A családját gyászoló férfi meghasonlott önmagával. Emlékeibe fordulva kizárja a külvilágot. A túlélés önzése azonban felzabálja az embert. Tégy meg mindent valaki másért! Hang nélkül is ilyen egyszerű a hőssé válás receptje.

Bár Krasinski forgatókönyve sablonpanelekből építkezik, rendezőként ismét ügyesen keveri és futtatja tetőpontra a történetszálakat. A feszültséggel pazarul bánik, amiért megbocsáthatóvá válnak az itt-ott elpotyogtatott, olcsó jump scare-ek. Mögöttes dráma – amelynek alapját az első epizódban a feldolgozatlan gyász és a ki nem beszélt apa-lánya kapcsolat szolgáltatta – ezúttal nincs, és ennek hiánya rá is nyomja bélyegét a filmre.

Helyette viszont remekelnek a színészek. Emily Blunt anyafigurája többet is elbírt volna – nem szólva az anyaságról, ami jó kiinduló alap lehetett volna a drámához –, viszont így nagyobb teret enged a gyerekeknek: Noah Jupe Marcusként két vállra fekteti a félelmeit, és végre felelősséget vállal a tetteiért. A siket Millicent Simmonds pedig önigazoló tiniként az önfejűségből szerencsére még nem nőtt ki, az apja árnyékából már igen.

Bár a második rész nem ér fel a Hang nélkül eredeti frissességéhez és drámai koncepciójához, de tisztességesen összerakott folytatás. A nyitójelenet zseniális, és a továbbiaktól is begörbülnek a lábujjaink, és hátrafeszülünk a moziszékben, részévé válva az elveszett Abbott famíliának. Mert a család az család, és a mozivarázsnak köszönhetően legalább a nézőtéren, oldalaktól és kirekesztő törvényektől függetlenül, mind a tagjaivá válhatunk.

Bányász Attila