Nosztalgiacirkusz, giccs és könnyek 17 év után – Megnéztük a Jóbarátok „osztálytalálkozót”

–

Hónapok óta, sőt, gyakorlatilag évek óta készültünk erre a pillanatra. Mind tudtuk, hogy egyszer eljön ilyen vagy olyan formában: egyesül a legendás csapat, és egy kis időre megint gondtalan fiataloknak érezhetjük magunkat Monica lakásában vagy a Central Perkben.

Ahogy a producerek (Kevin S. Bright, Marta Kauffman, és David Crane) összefoglalták: »a „Jóbarátok” azt a korszakot öleli fel, amikor a barátaink válnak a családunkká«.

Életünknek ez az a szakasza, amire amúgy is a legtöbb esetben szívesen emlékszünk vissza, ha szerettük a sorozatot, ha nem. Ez a várva-várt „epizód” pontosan erről szól, nem többről. Hogy emlékezünk.

Én valahol örültem, hogy nem egy különálló Jóbarátok részt kaptunk, mert – ahogy mondták is az alkotók – a 17 évvel ezelőtti befejezés tökéletes lett. Mégis mit adott volna, ha látjuk, hány gyereke született még Rossnak és Rachelnek? Jólesett volna látni, hogy Joey esetleg szintén családot alapított, vagy ellenkezőleg, ha magányosan él? A kertvárosi Monica és Chandler családi élete sem olyasmi, amit feltétlenül látni akartam volna. Phoebe és Mike nyilván sikeresen összehozták a tucatnyi gyereket és a világ legfurább családját, de ha belegondolunk, fejben bőven elég ezekkel a fantáziákkal eljátszadozni.

Anno úgy ért véget a sorozat, hogy minden kerek volt. Időnként el-elfantáziálhattunk azon, hogy valahol messze-messze, a boldog befejezések univerzumában hogyan zajlik tovább a Jóbarátok élete.

Semmi szükség folytatásra – ahogy a „Jóbarátok” is felnőttek, nekünk is felnőttként kell ezt a tényt elfogadni.

Legendák osztálytalálkozója némi giccsparádéval

Szóval a Jóbarátok – Újra együtt egy dokumentumfilm, ami show-műsornak képzeli magát és elejétől végéig tele van esetlen és gátlástalanul giccses momentumokkal, nekem mégis igazán különleges élmény volt. Már mindjárt a kezdés, ahogy a színészek egyesével érkeznek az újra felállított díszletek közé. Látszik rajtuk, ahogy elérzékenyülnek, és ahogy az ismerős helyszíneken egyesül a csapat, majd mindenki szépen visszalényegül a maga karakterévé. Világsztárokról beszélünk, és mégis, ebben a másfél órában hat barátot láttunk. Embereket, akikre az agyonturbózott nosztalgiatornádó legalább annyira hatott, mint ránk. 

Persze megjelent már rengeteg kritika, amik számonkérték a giccset, a kiszámíthatóságot, az indokolatlannak tűnő sztárparádét (többek között Lady Gaga, Justin Bieber, imádatom örök tárgya, Tom Selleck, Kit Harington, Malala Juszufzai, Cindy Crawford is feltűntek pár perc erejéig), James Corden szokásos, masszív rajongással társított műsorvezetési stílusát, és a kiábrándítóan ijesztőre sikerült plasztikai beavatkozásokat, de őszintén mondom, hogy mindez engem egy pillanatig sem érdekelt.

A Jóbarátok vészkijárat

Az elmúlt 27 évben rengeteg minden történt, a világunk számtalanszor fordult már 180 fokot a tengelye körül (Pivot!) és most a pandémia miatt meg aztán főleg: a visszavágyódás erősebb, mint valaha. És a Jóbarátok mi más, ha nem 100 százalék nosztalgia?! Az a helyzet, hogy azok, akik ezt a visszatérő epizódot összerakták, nem tudták leválasztani a rajongást a szakmaiságtól, és ebben az esetben ezt én maximálisan megbocsáthatónak tartom, sőt, még kedvesebbé tette az élményt, hogy láttuk, a készítők számára ez ugyanolyan nagy pillanat, mint nekünk.

Látni, ahogy az a rengeteg világsztár (és hétköznapi ember a világ különböző tájairól) lelkesen meséli, kinek melyik a kedvenc része, nekem megrázó volt és felemelő. Jó, ha valami kellemes köt össze minket ismeretlen emberekkel.

A „Jóbarátok” menekülő útvonal, vészkijárat, pihenő, a béke szigete, a „pause” gomb emberek millióinak mindenütt a világon.

Mindenkinek megvannak a maga meghatározó, kedvenc epizódjai vagy évadai, nekem is.

Emlékszem, az egyik osztálytársam felvette videóra a Brad Pittes részt, és azt néztük rongyosra, majd amikor az első gyerekem vártam, folyton azt az évadot néztem elalvás előtt, amikor Rachel babát vár. Ha a gyerekek nézni akarnak valamit, de nekem elegem van a mesékből, a Jóbarátok ma is olyan alternatíva, amit ők is imádnak. A minap a nagyobbik legalább tíz percig a hasát fogva nevetett azon, hogy „Láttad azt a gyereket azon az orron?”, és megjegyezte, hogy ez a legviccesebb dolog, amit valaha tévében látott, pedig nyilván a poénok nagy részét még egyáltalán nem érti.

A kanapé lakói

James Corden a legendás kanapéra ültette a szereplőket, és közönség előtt beszélgetett velük. Egyszerre volt természetes ezeket az embereket egymás mellett látni, de valahogy mégis furcsa. A levegőben szomorkás emlékezés lebegett.

Matt LeBlanc hasonlít talán legjobban az évtizedekkel ezelőtti önmagára, pedig rajta látni leginkább az idő múlásának jeleit. Volt benne valami végtelenül egyszerű. Ő olyan karakter, akit szerintem mind ismerünk: tudjátok, akinek mindig van pár fárasztó és kretén poén a tarsolyában, jó a dumája, és tud magán is nevetni.

David Schwimmer gyakorlatilag mindegy, mit mond és mit csinál, a hangja már bőven elég, és nem lehet nem Rossként gondolni rá. Ez nem is meglepő, hiszen kiderült, hogy konkrétan rá írták a szerepet.

Jennifer Anistont volt a legkevésbé megrázó újra látni a szereplők közül, hiszen a szemünk előtt van a sorozat befejezése óta. Azért bevallom, picit megsirattam, amikor Schwimmerrel arról beszéltek, hogy mindig nagyon tetszettek egymásnak, de sosem történt köztük semmi.

Minden vonzalmukat Ross és Rachel kapcsolatába vitték bele, és ez nagyon szép – még akkor is, ha az egész csak egy kreált történet. Megeshet, de nem érdekel. Én megvettem.

Lisa Kudrow nem fürdőzött a világ leggiccsesebb osztálytalálkozójának fényében, higgadtan viselkedett végig, de amikor nem, akkor egyértelműen Phoebe robbant ki belőle, és ezt iszonyú jólesett látni.

Courtney Cox arca sajnos eltereli a figyelmet, nála valóban nehéz elvonatkoztatni a külsőségektől, de hál' istennek amint átlényegült Monicává, máris felvettem a rajongói szemüvegem, és már nem láttam a végletekig eltorzított, kivasalt, szétplasztikázott vonásokat. Monica számomra sosem volt szimpatikus, a legkiállhatatlanabb, leglehetetlenebb figurának találtam mindig, mégis szerettem. Valahogy így voltam most Cox szereplésével is.

Matthew Perry volt számomra a legmegrázóbb szembesülés. A történetét (vagyis annak a hozzánk eljutó részét) ismerjük: drogfüggés, mélyrepülés, de a miérteket már nem igazán tudjuk. Az epizód alatt egy végtelenül bizonytalan pasit láttam, aki mindig attól rettegett, hogy nem elég vicces, nem elég szerethető. Ha belegondolok, hogy milyen lehetett a világ legnépszerűbb sitcomjának egyik főszereplőjének lenni élő közönség előtt ilyen önbizalomhiánnyal tíz éven át – az valami pokoli lelki tortúra… Többnyire szótlan volt, de a csendjei, és a nézései beszéltek helyette is. Nem tudtam eldönteni, jólesik-e Perrynek a nosztalgia, vagy sem. Legszívesebben odarohantam volna hozzá, a két kezem közé vettem volna a szomorú, „kivert kutya” arcát, és elmondtam volna neki, hogy ő volt az abszolút kedvencem végig, szerintem messze az övé volt a legzseniálisabb, legkomplexebb karakter, hogy taknyom-nyálam egybefolyik, annyira bőgök azon a jeleneten, amikor „megszerzi” a babát.

Azok a képsorok, amik az utolsó forgatási napot mutatták be, nagyon felkavaróak voltak.

A díszletek lebontása, a sírva összeborulások, és a tudat, hogy a szereplők máig tartják a kapcsolatot (ha nem is napi szinten), valahogy az egészet nagyon emberivé tette.

Az alternatív család

Ahogy láthatjátok, nyakig elmerültem a nosztalgiában, sírtam az emlékekben szintúgy tobzódó színészek összeborulásain, minden ölelésen és összenevetésen, és a szöveg-összemondásokon. Az emlékezés összekötött a szereplőkkel és mindenkivel, aki hozzám hasonlóan fátyolos tekintettel meredt a képernyőre a világ bármely pontján. Nevettem, mosolyogtam, a lényeg, hogy egy pillanatig sem voltam elfogulatlan.

Nem izgat, mennyire volt kínos, mesterkélt vagy megkoreografált.

Nem érdekel, hogy mennyiben volt patikamérlegen kimért, hogy a 2021-es elvárásoknak megfelelően kellően diverz legyen a civil megszólalók társasága – és az sem, hogy ezzel tulajdonképpen azt próbálták ellensúlyozni: maga a sorozat viszont cseppet sem volt kiegyensúlyozott ilyen szempontból, leszámítva a leszbikus vonalat.

Nem érdekelnek a szakmai szempontok. A Jóbarátok egy olyan korszakot ölel fel, amikor még nem léteztek okostelefonok, amikor még össze tudta kuszálni a dolgokat, ha nem értük el egymást a vezetékes telefonon, vagy amikor a tékából vettük ki a filmeket.

Fiatalság, bolondság, gondtalanság – hát nem ide vágyódunk vissza olyan sokszor mostanában? Nem pont ez hiányzik a komoly felnőtt élet (és a pandémia) nyomása alatt?

Ennek a korszaknak az emlékeiben fürdettek meg minket tetőtől talpig a készítők, megspékelve egy olyan díszcsomagolással, amit Rowan Atkinson pultos karaktere is megirigyelt volna az Igazából szerelemből.

Egy kicsit sem csalódtam ebben a várva várt részben. Sőt, sokkal többet kaptam, mint amit vártam. Ahogy Schwimmer is mondta: ők hatan tudják egyedül, milyen érzés „Jóbarát”-nak lenni és ezáltal váltak alternatív családdá – fejezte be a gondolatot Aniston. Minket, a közönséget pedig ők kötöttek össze. Mert lehet, hogy ők nem emlékeznek minden epizód minden sorára, de mi igen.

A Jóbarátok az az itt-ott foltos, kopottas labda, amit 27 éve dobálunk egymásnak ugyanazzal a szeretettel. És egyelőre nem áll szándékunkban sem elejteni, sem letenni. Ha pedig valaki nyakon önt minket egy olyan nosztalgiacirkusszal, amit Jóbarátok-rajongó unikornisok hada koreografált meg, hát állunk elébe. Ez legyen a legrosszabb dolog, ami történhet velünk.

Most pedig ünnepélyesen elindítom a legelső epizódot, ki tart velem?

Szabó Anna Eszter

Képek: HBO