–

Nevelőszülőnek lenni bizonytalan élethelyzet

Az ember nem tudhatja, mennyi időt tölt vele a gyerek, mire visszatérhet a vér szerinti szüleihez – ha ez bekövetkezik egyáltalán. A végesség, az átmenetiség érzése olyan burokkal vonja be nevelőszülő és nevelt gyerek közös életét, ami miatt nehéz határokat húzni, egyensúlyozni, kötődni.

Hiszen hogyan lehet elmagyarázni egy kisgyereknek, hogy ami jelenleg körülveszi, azt ne tekintse se biztosnak, se állandónak? Hogy a nevelőszülei otthona nem a sajátja, és a cél az, hogy minél hamarabb elkerüljön onnan?

Hogy ne ahhoz kötődjön, aki nap mint nap vele van és gondozza, hanem ahhoz, akit havonta egyszer lát? És hogyan lehet a befogadó családnak megtanulnia érzelmi szempontból különbséget tenni a saját és a nevelt gyerekek között?

Persze a legtöbb kérdésre elméletben felkészítik a leendő nevelőszülőket, de arról, hogy pontosan milyen küzdelmeket jelent a hétköznapokban egy traumatizált kisgyerek nevelése, sehol sem adnak felvilágosítást.

„A nevelőszülőket toborzó szirupos műblogoktól és a szálkamentesre filézett propagandafilmecskéktől felfordul a gyomrom; »nemes hivatás nevelőszülőnek lenni. Megélni, benne létezni pedig kimondhatatlan élmény.« El kell ismernem, ebben igazad van, ez tényleg kimondhatatlan; köpni-nyelni nem tudok, mióta eme földöntúli élmény részese vagyok, fortyogok magamban. Az esettanulmányokban a problémák professzionális ismertetése és közlése többnyire a következőképpen hangzik: »sokat küzdöttünk vele azokban az években«, »kemény időszakon vagyunk túl« »…a csavargások okait és a probléma megoldását illetően nem lettek okosabbak, de bíztak benne, elég okosak már.« Több száz ilyen és ehhez hasonló mélyreható és részletgazdag oldal elolvasása után sajnos én nem lettem sokkal okosabb” – olvashatjuk Stájn Emma könyvében, a Kőbölcsőben. 

Idegen a családban

Luisa, azaz Lulu két és fél éves volt, amikor a Németországban élő Stájn család – az anya, Emma kezdeményezésére – magához vette, miután az előző nevelőszülei lemondtak a további gondozásáról. Ez a jövevény pedig alapjaiban borította fel a család nyugodt életét és az addig benne működő harmóniát – kis híján szétzilálva az egész rendszert.

Emmának és családjának nagyon hamar szembesülnie kellett vele: az első ránézésre tüneményes kislány olyan súlyos traumákat szenvedett el, amik szinte képtelenné teszik az egészséges érzelmi kapcsolódásra és a családba való beilleszkedésre. 

„Ízlelgetem a mostanában oly divatossá vált varázsszót: elfogadás. Mi – a katasztrófavédelem titkos raktára – annyi elfogadásra váró dolgot halmoztunk fel, amitől egy csendes-óceáni cunami is visszahőkölne: Luisa ordítását, ha leragadok egy polcnál az áruházban és Endre tolja tovább a bevásárlókocsit. A fékevesztett, őrjöngő hisztériát nap, mint nap, ha mondjuk nem záródik be az Audi csomagtartója és ki kell szállnom az autóból, hogy újra lecsukjam.

A szűnni nem akaró, alaptalan utálatot és féltékenységet, amit a családtagjai(nk) iránt érez. A szeretetéhséget, ahol kivétel nélkül mindig az éhség győz a szeretet felett. Mindezeket próbálom elfogadni. Nagyon próbálom, de egyelőre nagyon nem megy.”

Mit lehet adni, ha szeretetet nem?

Azt, hogy a gondjainkra bízott gyereket szeretni kell – és fogjuk is –, ugyanolyan alapvetésnek tartjuk, mint azt, hogy nevelőszülőnek lenni magasztos cél. A valóság azonban ennél jóval árnyaltabb. Ez a hivatás ugyanis van, hogy emberfeletti küzdelmet követel: sosem tapasztalt önfeladást a befogadó család részéről, tengernyi kompromisszumot és előfordul, hogy traumák sorát is. És igen, ahogy Emmáék példája is mutatja, van, hogy ezek mellett a szeretetnek már kevés hely jut. Mert, akit szeretni kéne, az a traumáiból és a kötődési nehézségeiből fakadó erőszakosságával, követelőzésével, pusztító szeretetéhségével – ami valódi éhségben, evési zavarokban is megmutatkozik – már nem hagy teret a bizalomra, az empátiára, magára a szeretetre. Mert épp azokat utasítja el, akiket a világon mindennél jobban szeretünk.

„Igyekszem korrekt lenni, de képtelen vagyok elviselni az otthonomban az erőszakot, Luisa pedig többnyire ezt az utat ismeri; a szeretet, a bizalom és a tolerancia ismeretlen, bizonytalan dolgok számára, amikre egyáltalán nem nyitott.”

Mit lehet tenni azzal, akit nem lehet szeretni úgy, ahogy „illene”? Tisztességgel gondoskodni róla – és remélni, hogy idővel megpróbál beilleszkedni.

A helyzetet azonban csak tovább nehezíti, hogy Lulu vér szerint édesanyja – aki szerhasználó – nem mondott le szülői jogairól, így a havi egyszeri láthatások alkalmával a kislány újra és újra traumatizálódik; az addig elért apró eredmények a beilleszkedésére pedig egy csapásra semmissé válnak. 

Ebben a feszült, széthullásközeli állapotban derül fény egy súlyos tragédiára, amit Emma vér szerinti lánya szenvedett el, aki szexuális abúzus áldozatává vált az iskolájában. Hogyan tud ez a már szintén többszörösen traumatizált család tovább működni a jövőben? Fel tudnak-e állni, és sikerül-e egyáltalán újra megteremteni a korábbi nyugalmat és érzelmi egységet?

  

Amit nem lehet már meg nem történtté tenni

Stájn Emma Kőbölcsője nagyon fontos, hiánypótló írás a nevelőszülőség eddig kevésbé ismert valóságáról. Annak ellenére sem lehet letenni, hogy a kötetben bemutatott nyers világ – amit csak az ismer igazán, aki benne él – úgy fojtogat, hogy sokszor levegőért kapkodsz.

Hol azért szurkolsz, hogy a család, az új jövevénnyel kibővülve végre rátaláljon a közös harmóniára, hol pedig azért imádkozol, hogy belássák, nem működik tovább négyesben, és legyen lelkierejük továbblépni. Aztán rá kell jönnöd, bárhogy lesz, valódi feloldozás nem következhet be. Mindegy, hogyan dönt ugyanis a család Lulu további nevelését illetően, a kislány már végleg és kitörölhetetlenül beírta magát a történetükbe.

„A kezdetektől hibát hibára halmoztunk, és a probléma legegyszerűbb megoldása jelen állás szerint az lenne, ha búcsút intenénk egymásnak, és minden visszatérne a régi, megszokott kerékvágásba. Vagy visszaváltjuk Szöszit és jöhet helyette valaki más, aki jobban beválik.

Minden porcikánkkal azt kívánjuk, hogy tűnjön el az életünkből, de nyomtalanul. Megtenni azonban mégsem tudjuk.

Kísértenek az előző nevelőszülő elejtett félmondatai. Most már értjük őket és átérezzük ezt a megosztottságot: nem tudjuk szeretni, mert nem hagyja, nem tudjuk elviselni, mert elviselhetetlen. De gyűlölni és eldobni sem tudjuk, bármennyire is szeretnénk. Az efféle döntésekhez vezető út fájdalommal, de leginkább bűntudattal van kikövezve. Mert mindaz, ahogy felnőttünk, és ami fontos számunkra, ennél előbbre való: az ember nem haszonért és nem is érdekből tisztességes, hanem sokszor saját érdekei ellenére is az. És mi még negyvenévesen sem vagyunk elég tökösek ahhoz, hogy ezzel szembemenjünk. Azt, hogy felvállaltuk őt, nem lehet meg nem történtté tenni, így aztán szinte mindegy, hogy megy vagy marad, mert bármit is teszünk, örök nyomot hagy bennünk.”

A KSH adatai szerint a nevelőszülők száma Magyarországon az utóbbi években nem nőtt, miközben az egy nevelőszülői családban élő gyerekek száma igen. Jelenleg több mint ötezer nevelőszülő dolgozik hazánkban. 

Stájn Emma: Kőbölcső. Libri Kiadó, 2021

Filákovity Radojka

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Westend61