Amikor a tudat lekapcsolja a lámpát, a szív még világít – Megnéztük a The Father című Oscar-díjas filmet

–

Nincs ennél fájdalmasabb, mert teljesen kiszolgáltatottá és tehetetlenné tesz bennünket – hozzátartozót és érintettet egyaránt. Amikor egy ember tudata megrepedezik, majd széttörik és apró darabokra hullik, akkor már kevés a szeretet. Ez egy horrorsztori. Vagy thriller. De közben időnként vígjáték- és akár musicalbetétekkel. Mindazonáltal dráma. A legősibb fajtából, mint az ókori görögöknél, hiszen a legfontosabb vész el: az ember méltósága.

Hát, pontosan ilyen komplex, meghatározhatatlan és lefegyverző a The Father című film, ennyiféle színe és fordulata van, mintha hullámvasúton ülnél. Egy idős férfi, Anthony szemszögéből ismerjük meg a körülötte változó, folyton újrateremtődő és átrendeződő világot, amiben semmi sem fix. Sem a konyhai csempe mintája, sem az emberek arcvonásai, sem a sztorik, amiket mesélnek magukról.

Semmi kapaszkodó nincsen, minden pillanatban új játékszabályokhoz kell alkalmazkodni. Őrjítő, nem igaz? Egy kicsit ismerős is, így egy év világjárvány után.

Csak hát nagy különbség, hogy a demencia világában nincs miben reménykedni, nem jön majd semmiféle új rend, a dolgok csak távolodnak és egyre inkább elhomályosulnak. Florian Zeller eredeti színdarabjában (amit nagy sikerrel játszottak, majd díjakkal jutalmaztak a londoni West Enden és a New York-i Broadwayn) mindezt úgy mutatták be, hogy a díszletből minden szín után el-eltűntek egyes tárgyak. Mint ahogy Haydn Búcsúszimfóniájából a zenészek és a hangszerek, itt a díszletelemek váltak szépen köddé, míg a végére csak egy ágy maradt.

Filmen új koncepcióra volt szükség, így itt folyton egy másik, bár hasonló stílusú lakásban vagyunk, aminek az elrendezését, a járásait sosem ismerjük ki, és ami meleg színei, ízléses tárgyai és nagyvonalú terei ellenére is rideg marad. Persze, hiszen a benne bolyongó Anthony sosem lel nyugalmat. Bárhová lép, bárkibe botlik, valahogy sosem stimmel, amit róla elképzelt. Állandóan kijavítják, korrigálják, ellenkeznek vele, úgy tesznek, mintha gond lenne vele, nem lenne szabad magára hagyni, ráadásul útban is lenne.

Anthony világában neki két lánya van: Lucy és Anne, de Lucy valamiért csak ritkán látogatja meg, és akkor is furán, idegenként viselkedik. Anne gyakran van itt, de azt állítja, az ötvenhez közeledve végre talált magának társat, és most Párizsba költözik – de akkor ki az az idegen férfi, aki hol a fotelban olvasgat, és úgy tesz, mintha otthon volna, hol meg a vacsoraasztalnál veszekszik?

Filmes bravúr, hogy mindezt a rendező-forgatókönyvíró Florian Zeller (akinek ez az első filmje) úgy tudja elmondani, hogy közben a valóságot is megismerjük.

Egyenrangú viszonyban jelenik meg a két világ: a demens megélése, és a valós események, és úgy fonódnak egymásba, úgy játszanak egymással, mint egy tangóban.

És mivel egyenrangúak, tulajdonképpen egyiknek sincs igaza – mindkettő igaz lehet, csak épp egymással konfliktusban állnak. Ütközések (ütközetek) láncolata a film cselekménye, és hogy ebből ki kerül ki győztesen? Természetesen senki sem. Ez a tragédia.

Igazuk van azoknak, akik Anthony Hopkins alakítása nyomán a színészi pályája csúcsteljesítményéről beszélnek. Nem is véletlen, hogy épp ő kapta, sőt rá írták a szerepet. Éppen rá, aki szinte minden szerepében a tökéletes önkontrollt és önuralmat testesítette meg – így tudott dominálni mások felett a filmjeiben. Most pedig azt látjuk, hogy már az első jelenettől kezdve hogyan veszíti el a kontrollt, és válik a végjátékra egy másokra utalt, reszketeg kisgyerekké. Ez tényleg megrázó: Anthony Hopkinst hüppögni látni, a teljes, gyermeki kétségbeesésben, ahogy az anyukája biztonságos melegsége után sír. Micsoda áttörés lehetett ezt neki megélni…

És bármilyen bizarrul hangzik is – hiszen tudjuk, hogy szerepet játszik, a filmbéli Anthony nem ő –, mégis abba kapaszkodik az ember, hogy legalább a zene megmarad neki. A zene, ami a színésznek is olyan fontos, mint a karakternek: maga is komponált, és szabadidejében gyakran zongorázik.

Ezen kívül mi marad egy demens idős embernek, ha a külvilág kontúrjai végleg elmosódtak, és a szerettei is kénytelenek belátni, hogy egyedül már nem tudják ellátni őt? Egyetlen dolog: az ölelés. Az emberi odafordulás és szeretet. 

Ezzel búcsúzik a történet – ahogy sok másik is a Megmaradt Alice-nek-től kezdve az Egyre távolabbig, mert más konklúzióra nem lehet jutni. Amikor a tudat lekapcsolja a lámpát, a szív még világít, és nem szabad alábecsülni – ennyi a megfejtés, nincs tovább.

Florian Zeller viszont (aki német hangzású neve ellenére francia, és a történetet a saját nagymamája szellemi leépülésének ihletéséből írta) szerencsére tovább kutat az emberi viszonyok után. A The Fathert egy trilógia első részének szánta, aminek a második darabját is sikerrel játszották Párizsban Az anya címmel, Isabelle Huppert főszereplésével (reméljük, ebből is születik filmes változat), és a harmadik, A fiú című rész is elkészült már színpadi változatban – azt pedig a nevelőapai tapasztalatai inspirálták. Egy negyvenegy éves alkotóról beszélünk, akit csodagyerekként ünnepeltek az első regénye után, és Oscar-díjat szorongathat a kezében az első filmjével, úgyhogy izgalmas lesz a folytatás. Az emberi (sőt családi) kapcsolatoknál nincs semmi szövevényesebb és titokzatosabb – kíváncsian várjuk, merre merészkedik majd tovább. 

Gyárfás Dorka