–

Én sosem küzdöttem azzal a problémával, hogy fogalmam sincs, mivel szeretnék foglalkozni, sokkal inkább az volt a baj, hogy túl sok minden érdekelt. Kisgyerekként a szüleim rendszeresen azt mondogatták, hogy nekem ügyvédnek kellene mennem, ezt állításuk szerint ők arra alapozták, hogy okos kisgyerek voltam, de gyanítom, az is közrejátszott, hogy

megállás nélkül érveltem, miért nekem van igazam mindenben, és miért járna mindenki jól, ha megkapnám azt a fehér plüssmacskát, amire annyira vágyom.

Ugyanakkor a színészi vénámat is hamar megcsillogtattam, amikor a nappali közepén drámaian elterülve mutattam be, hogy milyen lenne, ha lelőnének. Később a gimi alatt egyébként öt év színjátszózás után komolyan fontolgattam a Színművészetit, de végül arra jutottam, hogy nincs meg bennem az a mindent elsöprő szenvedély és szakmai alázat, ami a színészeket igazán naggyá teszi. Benne volt még a pakliban a pszichológia, de pont a felvételi környékén kicsit meg voltam reccsenve lelkileg, szóval úgy gondoltam, nem lennék hiteles szakember, ha még én sem vagyok rendben. De érdekelt a rendezvényszervezés és az újságírás is. Végül közgazdász diplomát szereztem, és egyetlen percet sem dolgoztam a szakterületemen.

Dián Dóri, aki hamar felismerte, hogy csúnya lakásokat tervezne:

„Nagyon sokáig lakberendező akartam lenni, de szépen lassan rájöttem, hogy ehhez azért minimum két dolog feltétlenül kéne: valamennyi matektudás és némi szépérzék. Na, nekem egyik sincs. Ha ragaszkodtam volna ehhez a gyerekkori álmomhoz, most nagyon csúnya lakásokat terveznék a jogosan felháborodott embereknek.

Aztán a gimiben egy időben pszichológus akartam lenni – bár akkor mindenki az akart lenni (és tényleg – a szerk.). Elég komolyan gondoltam, még egy pszichológia szakos hallgatót is megkerestem a kérdéseimmel. És milyen jól tettem, mert ő világosított fel, hogy nemcsak lélekbúvárkodásból, de biológiából is virítani kell – én meg abból végigbukdácsoltam a gimit, sosem szerettem. Nem mondom, hogy ha nem újságíró, akkor csapnivaló pszichológus lennék, mert ha fel is vesznek, a biológián valószínűleg úgyis elvéreztem volna. Vagy, ami még valószínűbb, az első bioszóra után magam szedtem volna a sátorfámat.”

Marossy Kriszta Postástelepen gyakorolta a Like a Virgint:

„Madonna akartam lenni, és szerintem azért nem jött össze, mert az érdi Postástelep egyik házában, anyámék ruhasszekrényének csak a belső ajtaján volt egészalakos tükör, és csak egy, összesen félméteres sávba állva tudtam gyakorolni. Ja, meg már volt egy belőle, elég jól is ment neki, én pedig még a fúvószenekari fellépések okozta stresszt sem bírtam. De akartam lenni gyors- és gépíró is, amit a konyakmeggy kifogyott tartóján gyakoroltam, amíg a sok nyomogatástól el nem tört. Aztán lettem lassú újságíró…

Volt olyan korszakom is, amikor nyomozó akartam lenni, és egy saját kezűleg készített füzetbe feljegyeztem minden gyanús dolgot. A borítóján ez állt: SZTÁSZKI NYOMOZÓ, és egy halálfej.

Hogy most mi akarok lenni? Azt hiszem leginkább még mindig asztalos, de ez nem gyerekkori vágy, inkább felnőttként kezdtem érdeklődni minden kétkezi, elvileg(!) férfi munka iránt.”

Both Gabi fog még egyszer nekünk sanzonokat énekelni:

„Sokáig állatorvos és/vagy kutyatenyésztő akartam lenni, de olyan tízéves korom körül ez megváltozott, mert tagja lettem egy színjátszócsoportnak, és nagyon sok sikerélményem volt az előadásainkkal, tekintve, hogy az ország egyik legjobb drámapedagógusa volt a vezetőnk. Országos versmondóversenyekre jártam, a megyeit „alapból” mindig én nyertem, és az országosokon is komoly helyezéseket értem el. Nagy-Kálózy Eszterrel és Alföldi Robival szerepeltem egy csoportban, szóval azt gondoltam, majd színésznő leszek. De aztán mégis sokkal őszintébbnek éreztem az alternatív színházat, mint a konvencionálisat. Sokáig jártam nemzetközi mozgásszínházi kurzusokra, volt egy kísérleti színházi csoportunk is. Huszonöt éves koromra viszont egyszerűen „kiszínházaztam” magam, és inkább sanzonokat kezdtem énekelni: az első magyar könyves kávézóban önálló műsorom volt, televíziós irodalmi műsorokban énekeltem pár évig.

Aztán inkább a textilezés felé fordult az érdeklődésem, viszont a gyakorlat helyett mégis egy DIY-magazin szerkesztőjeként dolgoztam három évig.

Harmincöt évesen anya, negyvenévesen meg meseíró, könyvszerkesztő, és negyvenhét évesen a WMN olvasószerkesztője lettem. Még mindig nem adtam föl, hogy hatvan körül komolyabban is elkezdek sanzonokat énekelni.

Keresem magam mindhalálig…”

DTK, a tűtől rettegő orvos:

„Tizenhat éves koromig szülész-nőgyógyász akartam lenni. Eléggé komolyan is gondoltam. Aztán 1991-ben három dolog történt: láttam egy dokumentumfilmet arról, hogy mi történik, amikor elromlanak a dolgok szülés közben a szülőszobán; rájöttem, hogy rettegek a tűszúrástól (attól, ahogy az injekcióstű átlyukasztja az emberi bőrt, konkrétan émelygek, szédülök, ájulok még ma is); és nyertem egy amerikai diákösztöndíjat, ahol megismerkedtem az újságírással.”

Csepelyi Adri, aki DTK-val rokonlélek:

„Nyolcéves koromban már újságot szerkesztettem otthon. Ennek ellenére meggyőződésem volt, hogy kell nekem egy »rendes foglalkozás« is, úgyhogy előbb szülész-nőgyógyász akartam lenni (aztán a közösségi zuhanyzóban tapasztaltak ettől gyorsan eltérítettek), aztán állatorvos. El is mentem biosz-kémia tagozatra, ahol kiderült a diszkalkuliám – pontosabban letudták annyival, hogy „túl hülye vagyok matekból”. Ami lássuk be, valóban elég veszélyes üzem lett volna a gyógyításban, úgyhogy a kémiatanárnőm kíméletesen, de határozottan jelezte: amíg ő ezen a pályán van, belőlem nem lesz orvos. Már javában magyar szakra jártam, amikor leesett, hogy én akkor most talán megvalósíthatnám a gyerekkori álmomat, és lehetnék újságíró meg író.

Képes újság, amit Csepelyi Adri 8 évesen készített

Most épp műgyűjtő szeretnék lenni egyébként. Már csak a művek hiányoznak.”

Molnár Erika, aki még finnül is tanult:

„Egész kiskoromban színésznő akartam lenni. A család előtt lenyomott karácsonyi produkcióim még mindig élénken élnek bennem. Általános iskolásként már festőművész vagy inkább énekes. A középiskolában a belsőépítészet vonzott, ezért el is kezdtem finnül tanulni, mert ott akartam egyetemre járni, ami nem jött össze végül. Egyik álmom sem valósult meg, bár biztosan nagyon tehetséges lennék bármelyikben – vagy nem. Ja, és azt hittem, hogy fiatalon leszek anyuka. Na, az sem lettem (sem öregen, sem sehogyan sem).”

Fiala Borcsát megbabonázta a Fekete szépség:

„Először fodrász akartam lenni még oviban, de anyukám azt mondta, undorító dolog mások fejbőrét kurkászni.

Aztán óvónő, arra viszont a dédnagymamám mondta, hogy ne legyek, mert ott nincsenek férfiak. Akkoriban, nyolcévesen nem igazán értettem, mire gondolt. Most már értem…

Bár, ugye, nálunk, a WMN-nél sincs túl sok pasas, ennyi erővel mehettem volna óvónőnek is!

Aztán tízévesen zsoké akartam lenni hosszú ideig, annyira szerettem a Fekete szépség című könyvet, persze lovagolni nem tudok, és méretben is egyre inkább esek el a lehetőségtől… Kábé tizennégy éves koromtól nagyon szerettem volna író, újságíró lenni, de úgy képzeltem, nekem az úgysem fog összejönni… Szerencsére tévedtem!”

Filákovity Radojka, akin kifogtak a reáltárgyak:

„Egy időben vadászpilóta szerettem volna lenni, aztán csillagász – azt gyanítom, hogy a méretbeli hiányosságaim miatt voltak ilyen magasba törő álmaim. Az első azért sem teljesült, mert időközben kiderült, hogy elég beszari vagyok, a másik meg azért nem, mert totál hülye voltam minden tantárgyhoz, aminek a neve »ika«-ra végződik. Később régész szerettem volna lenni, de a kerti munkák alatt rájöttem, hogy nem szeretem túrni a földet, szóval végül tizennégy évesen eldöntöttem, újságíró leszek, hogy jól kifaggathassam azokat, akik vadászpilóták, csillagászok vagy régészek lettek.”

Trembácz Éva Zsuzsát egy parfüm indította el a pályán:

„Tízéves koromban agronómus akartam lenni, bár nem hiszem, hogy pontosan tisztában voltam vele, mit is csinál egy agronómus. Az tántoríthatott el az ötlettől, hogy nagyon szerettem az oroszt a suliban, és emiatt nyelvtagozatra mentem a gimiben, és akkor már el is felejtettem, mi is akartam lenni pár éve.

De az igazi álommunka a húszas éveim elejéhez kapcsolódik: a Béke szállodában dolgoztam az egyetemi évek után, amikor bejött az irodánkba a PR menedzser, és én megdicsértem a parfümjét. Azt mondta, nem is tudta, melyiket kapta le reggel a polcról. Én akkor egy parfümöt sem engedhettem meg magamnak a kezdő fizetésből, így azt gondoltam, ha ilyen jó dolga van egy PR menedzsernek, akkor én mindenképpen az leszek. Az is lettem, és imádtam, bár a parfüm tekintetében nem követtem a példáját.”

Kurucz Adri, a legszebb fiú indián:

„Kisgyerekkoromban nem indián akartam lenni, hanem azt gondoltam, az vagyok.

De fiú indián, mert a lány indiánok meglehetősen egysíkú karakterek voltak a filmekben, és korán haltak, nem túl eseménydús életük után. Kamaszkoromban Sue Townsendnek készültem, azaz írónak. Ez még nem jött össze, könyvet legalábbis még nem írtam, de kb. 2500-3000 újságcikket igen az elmúlt húsz évben, úgyhogy azt azért nem állítom, hogy csalódott lennék.”

Szőcs Lilla, akibe Ross Geller azonnal beleszeretett volna:

„Egyiptológus, régész, és/vagy a Jurassic Parkban állatorvos szerettem volna lenni. Mivel dinók sajnos nincsenek, ezt a kérdést azzal oldottam volna meg, hogy előbb miniszterelnök leszek, dinoszarurusz-kísérletekbe fektetek, aztán nyugalmazott állatorvos-elnökasszonyként tovább élem az életem a Jurassic Parkban.”

Tóth Flóra még bízik az Oscarban:

„Remélem, azzal, hogy most így kiadom, nem veszítem el az esélyt, mert még nem adtam fel. Én Oscar-díjas filmrendező akartam lenni. Nem sima filmrendező, azt nem tartottam elég menőnek. Aztán nagyon hamar képbe került az újságírás is, olyan tíz-tizenegy éves koromtól. Sokáig futott párhuzamosan a kettő, csináltam kisfilmeket meg újságot is a középiskola alatt. A filmrendezést feladtam, amikor érettségi után azt mondták a Képzőn, ahova intermédia szakra jelentkeztem, hogy jöjjek vissza jövőre, mert még túl fiatal vagyok. Én megkérdeztem, hogy akkor minek hagytak három fordulón át küzdeni, amikor ezt rögtön tudhatták volna – és sértetten nem mentem vissza. Gondolom, itt buktam el az Oscart.”

Szentesi Évinek sikerült:

„Én királylány akartam lenni, és az is lettem.” 

– Ennyi.

Krajnyik Cintia