Régóta rájöttem: ha kézműves elfoglaltságokról van szó, inkább vagyok lelkes, mint ügyes.

Olykor szeretek kreatív díszeket alkotni, anyukámmal nagyon sok szalvétaképet készítettünk annak idején, és az adventi koszorúnkat is magunk csináltuk minden évben. A végeredmény általában nem lett tökéletes, de nem is volt tragikus, azt mondanám, átlagos kézügyességem van az ilyenekhez.  Azt viszont egy kezemen meg tudom számolni, hány ilyen kreatív délutánt tartottam az elmúlt tíz évben, mert se időm, se energiám nem volt rá.

Kikapcs

Most viszont, hogy november óta megint – ami már kábé ezer évnek tűnik – itthon ülünk, azt éreztem, kell valami, ami új színt hoz a napjaimba, valami, ami kikapcsol. A sorozatnézés már kezd inkább kontraproduktívvá válni, a kétszemélyes társasjátékainkat rongyosra koptattuk, és olvasni sincs mostanában sokszor kedvem, pedig amúgy imádok. Valami olyan kellett, ami egyszerre foglalja le az agyamat és a kezemet, aminek van eleje és vége, és az eredménye egy kézzelfogható valami. Akármi.

Az első ötletem a sokkal megúszósabb puzzle volt, rendeltem is két dobozt, de addig is kellett valami, míg megérkeznek, és mivel ennél több alapanyag-beruházást nem akartam szánni a „Dóri kikapcsol” fedőnevű projektre, így abból kellett főznöm, ami itthon van. A fiók mélyén találtam egy adag színes papírt, amit valószínűleg az általános iskola óta cipelek lakásról lakásra magammal, mondván, egyszer még biztos jó lesz valamire. Hát tessék, igazam lett! És mivel a karácsonyi kreatívkodásból okulva tudtam, hogy macska mellett a vagdosás-ragasztás nem opció, hacsak nem akarom egyikünket elzárni egy másik szobába, maradt az origami.

„Amikor a kezed foglalt, a szíved nyugodt”

A fenti idézet Josizava Akira japán origamimestertől származik – holnap lesz 110 éve, hogy megszületett –, és azt kell mondanom, hogy nemhiába nevezik mesternek, mert tulajdonképpen igaza van.

Az origamival közös múltunkról annyit érdemes tudni, hogy az egyike volt azon feladatoknak, amiket utáltam csinálni rajzórán. Nekem valahogy sosem jutott olyan papír, aminek a csücskeit pontosan egymáshoz lehet hajtani, és az istennek se volt olyan a végeredmény, mint ahogy a nagykönyvben megvan írva (vagy legalább amilyen a tanító nénié volt). Így hát azóta nem is nyúltam papírhoz olyan céllal, hogy hajtogassak belőle valamit, most viszont – számomra is megmagyarázhatatlan okból – mégis vonzóvá vált, hogy százféleképpen ezer különböző irányba hajtogassak egy darab papírt, hogy a végén összeálljon valamilyen formává. Ezt annak tudom be, hogy mindenki megzizzen ettől a helyzettől valahogy – én így.

Neki is álltam formákat keresni, és gondoltam, összekötöm a kellemest a hasznossal: valamilyen virágot fogok hajtogatni egy csokorral, hogy a lakás is tavaszi díszbe boruljon.

Először azt találtam ki, hogy ilyen csodaszép liliomcsokrot készítek:

Aztán amikor megnéztem egy videót a neten, hogyan is kell megcsinálni, rájöttem, hogy előbb fonom be a szemöldököm, mint hogy nyolc-tíz ilyet meghajtogassak. Jó-jó, tudom, épp esélyt adok az origaminak, de ennél azért valami egyszerűbbel akartam kezdeni. Így hát váltottam a tulipánokra, de ha megjött a kedved a liliomokhoz, ITT találsz egy szuper videót, amelyben lépésről lépésre megmutatják, hogyan kell hajtogatni.

A jóval egyszerűbb tulipánokról sem kezdem el elmagyarázni, hogyan melyik oldalt hova kell hajtani, mert annak csak kavarodás a vége, inkább nézzétek meg ti is EZT a videót, aminek alapján meghajtogattam a tulipánjaimat. Tényleg nagyon egyszerű, én tizenegyet csináltam kábé egy óra alatt, és a harmadik után már fejből ment az egész.

„A hajtogatás rituáléja, a folyamata sokkal fontosabb, mint maga a végeredmény”

Persze most, tizenvalahány évvel az utolsó origamizásom után is bekövetkezett az, amitől annak idején a sikítófrász kapott el hajtogatás közben: nyilván nem volt a helyén egyik csücsök és sarok sem, és a párhuzamos élek sem jellemzik a munkám gyümölcseit. Most azonban valahogy nem érdekelt. Mert ha elengeded a görcsöt, hogy TÖKÉLETES legyen a hajtás, máris sokkal élvezhetőbb az egész.

Az origami megadta, amit kerestem: egy órára lefoglalta a kezemet és az agyamat egyszerre, és utána úgy tudtam visszatérni a munkához, hogy éreztem, az alapjáraton mindentől zsongó fejem kicsit kitisztult. A tulipánjaim se nem pontosak, se nem tökéletesek, mégis egész pofásan mutatnak a vázában.

És nem leszek továbbra sem nagy origamiguru ugyan, de egészen biztos, hogy többször visszatérek még a színes papírjaimhoz, hogy kikapcsoljam magamat.

Szívből ajánlom mindenkinek, aki hozzám hasonlóan keres valami egyszerű, de nagyszerű dolgot, amivel kicsit kibillentheti magát a mostani, szokásosnál is egyformább hétköznapokból.

Dián Dóri

A képek a szerző tulajdonában vannak