–

A filmes világban rossz ómen, ha egy produkció bemutatójának az időpontját többször is elhalasztják, márpedig Justin Chadwick rendező új filmjével, a Tulipánlázzal pontosan ez történt. Annál nagyobb hype-ot kapott később: nem tudtam úgy elmenni moziba az elmúlt két hónapban, hogy ne játszották volna le az előzetesét, ezért volt bennem egyfajta óvatos várakozás. Őszintén szólva, a trailer alapján féltem, hogy egysíkú lesz, de nem lett – ám amit ehelyett kaptam, azzal se nagyon tudok mit kezdeni.

Chadwick munkásságából én eddig csupán A másik Boleyn lány című filmet ismertem, ami egy nem túl eredeti, de szépen fényképezett feldolgozása volt Boleyn Anna, Boleyn Mária és VIII. Henrik történetének. Valami hasonlóra számítottam most is – bár azért bíztam benne, hogy a Tulipánláz kap néhány csavart –, és ígéretes volt a szereplőgárda is:

a gyönyörű Alicia Vikander, a fiatal DiCaprióra hajazó Dane DeHaan, a szuggesztív Christoph Waltz és a zseniális Judi Dench neve garanciát ígért a sikerre.

Valószínűleg sajnos így gondolta a rendező is, ezért sem vette a fáradságot, hogy összehozzon egy, a valóságra legalább nyomokban hasonlító, érdekes történetet.

Már az alapsztori sem túl izgi, de innen szép nyerni, ahogy mondják: Amszterdamban járunk, a XVII. században, amikor a tulipánhagyma-üzlet sosem látott magasságokban szárnyal. Új, ritka fajok jönnek létre, például a fehér alapon piros csíkozású virág (fun fact: a tulipánok ilyesfajta elszíneződései annak idején a növény betegségét jelezték), a derék hollandok pedig eszement fogadásokba és őrült tulipánkereskedelembe fognak. Félő volt, hogy a tulipánüzlet felvirágzása csak díszlet lesz a szerelmi sztorihoz, de ezt a lécet Justin Chadwicknek szerencsére sikerült átugrania: a film központi szerelmespárjának sorsa végül részben a fent említett tulipánhagyma-ritkaság kapcsán dől el. A tulipánok tehát nagyon is jelen vannak, ami viszont hiányzik, az a karakterek motivációja, és a valódi rendezői koncepció. Merthogy, mint említettem, szerelmeseink is vannak, egy gazdag kereskedő fiatal, boldogtalan felesége (Vikander) és egy jóképű, ifjú festő (DeHaan). A kereskedő portrét rendel, a festő fest, az asszony szerelmes lesz, a szerelem viszonzásra lel, és a fiatalok a közös életet tervezik, miközben a fiú befektet a tulipánüzletbe. Közben pedig nyomon követhetjük egy másik pár, a szerelmes nő cselédje, Marie és halkereskedő kedvese kapcsolatának alakulását, aminek folytán a két asszony sorsa örökre összefonódik.

Nem hangzik egyszerűnek, ugye? A vásznon sem az, de persze ezzel még nem is volna a gond.

A probléma ott kezdődik, hogy míg a film nagyjából a feléig kimondottan érdekes helyzeteket vázol fel, és még izgulni is kezdesz a figurákért, a második résztől egyszer csak valami irdatlan katyvasszá válik.

Csak egy példa, igyekszem nem spoilerezni: miután a kereskedő felesége iszonyatos anyagi és fizikai kockázatok árán megszervezte a férjétől való szökését, amint a terv sikerülni látszik, egyszerűen meggondolja magát, mert csak. Vikander karaktere mindössze a „vége a láznak” kijelentéssel oldja meg a helyzetet, amit, ismétlem, ő maga idézett elő, miközben egy csomó embert sodort veszélybe és okozott nekik fájdalmat. Tehát egy karaktert, akit a rendező egész végig szimpatikusnak igyekezett feltüntetni, azonosultunk vele és szurkoltunk érte, egyszer csak megfoszt minden motivációjától (vagyis ami minimálisat mégis kap, az teljességgel abszurd), és egy szeleburdi, buta libát csinál belőle. Hasonlóképpen szájtátós a filmvégi utolsó csavar is, de nem a jó értelemben – inkább a „you’re fucking kiddin’ me”– módon.

Pedig a színészek tényleg jók, Vikander, DeHaan és persze Dench is hozza a szintet – egyedül szegény Christoph Waltz esetében érzem azt, hogy ha nem Tarantino rendezi, csak egyfélét tud, bár ide ez az egyféle is elég. A film gyönyörűen van fényképezve, a korhűséggel sincs baj, sőt, szóval minden adott volna egy magával ragadó, kosztümös szerelmi történethez, ám ha a Micsoda nő! rendezője meg tudta oldani, hogy elhiggyem, hogy egy milliárdos fehér limuzinnal jön el egy prostiért, és utána boldogan élnek, míg meg nem halnak, nem várhatok kevesebbet ettől a mozitól sem.

 Kalapos Éva Veronika

Képek:Fórum Hungary