9 éve némult el, aki hangot adott a láthatatlanoknak – Marie Colvin haditudósító emlékére

–

Marie Colvin januárban ünnepelte volna a 65. születésnapját. Hogy hogyan? Valószínűleg előtúrt volna egy doboz cigit a golyóálló mellénye alól valamelyik szír tűzfészekben, majd egy romos épület csontvázának dőlve füstkarikákat eregetett volna az ég felé. Behunyva fél szemét élvezte volna a tűzszünet törékeny csöndjét. Kívül és belül egyaránt. Az ember démonjai hallgatnak ott, ahol megszületnek.

Csak akkor sírhatsz, ha vérzel

Colvin 1956-ban látta meg a napvilágot New Yorkban. Szülei középiskolai tanárok voltak, Marie öt gyermekük közül a legidősebb. Makacsságát és önfejűségét az anyjától, erkölcsi tartását az apjától örökölte. „Csak akkor sírhatsz, ha vérzel” – mondogatta anyjuk, ami akaratlanul is Marie lényének részévé vált. „Ő és apám hasonlítottak leginkább egymásra” – nyilatkozta róla húga, Cathleen. Az azonos pólusok pedig taszítják egymást. Marie egészen Brazíliáig menekült egy csereprogram keretében, majd egy év múlva hazatérve beiratkozott a Yale Egyetemre. Apja nemsokára megbetegedett és elhunyt: Marie-t élete végéig kínozta a bűntudat, hogy nem rendezték a kapcsolatukat. Az egyetem után egy New York-i hírlevél szerkesztőjeként, majd a trentoni United Press International (UPI) riportereként helyezkedett el.

A UPI-nál ismerkedett meg a Közel-Kelettel: szerelem volt első látásra.

1986-ban Londonba költözött, és a The Sunday Times Közel-Kelet-specialistája lett. Még abban az évben bomba robbant Nyugat-Berlinben, három ember, köztük két amerikai katona életét követelve. Amikor kiderült, hogy egy líbiai ügynök keze volt a dologban, Ronald Reagan, az Egyesült Államok elnöke elrendelte a líbiai célpontok bombázását. A Líbia élén álló Moammer Kadhafi épp előtte adott először interjút külföldi újságírónak: Marie Colvinnak.

A háború poklában

Innentől kezdve nem volt megállás: a 90-es években Colvin haditudósítóként bejárta a Balkán, Csecsenföld, Koszovó, Sierra Leone és Zimbabwe hadszíntereit.

1999-ben, a délkelet-ázsiai Kelet-Timorban, miután a veszélyhelyzetre tekintettel kivonták az ENSZ munkatársait és az újságírókat a régióból, ő képtelen volt magára hagyni az indonézpárti milícia csapdájában rekedt 1500 nőt és gyermeket. Továbbra is lelkiismeretesen tájékoztatta a világot a menekültek sanyarú helyzetéről.

Colvin megállíthatatlanul érkező jelentései hatására az ENSZ végül mégis kimenekítette a civileket.

2001-ben, Srí Lankán a Tamil Tigrisek vezetőivel készített interjút, amikor egy gránátrepesz miatt elvesztette a bal szeme világát. Ekkor kezdte el hordani egyszerű fekete szemkötőjét, amely ikonikus és összetéveszthetetlen szimbólumává vált. A többséget egy ilyen trauma annyira megviseli, hogy isteni jelnek vélve elgondolkoznak a visszavonuláson. De vajon milyen ember az, aki a fél szeme elvesztése után még a betegágyban befejezi a cikkét? Elhivatott? Kevés ide ez a szó. Őrült? Ez talán közelebb áll az igazsághoz.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Georgie Pridden (@georgie_pridden) által megosztott bejegyzés

Ember a szemkötő mögött

Egy volt kollégája szerint Colvin félelmetesebb, mint maga a háború. A főszerkesztője szerint kiszámíthatatlan. Önfejű és makacs. Szétszórt és hanyag volt a hétköznapi dolgokban, amelyeket nem értékelt sokra, mint például az adófizetés, a számlák vagy a leadási határidők. Irakban egyszer bekapcsolva maradt a telefonja, amivel 37 ezer dolláros számlát csinált a The Sunday Timesnak.

Hazájában kevesen ismerték. Britebb volt a briteknél. Nem írt könyveket. Vérbeli újságíró volt.

Számos államfővel és katonai vezetővel interjúzott, köztük Kadhafival és Jasszer Arafattal, de szívesebben írt a háborút elszenvedő civilekről. „Nem az számít, hogy milyen gép bombázott egy falut, hanem az emberélet, amibe került.” Emberi történeteket gyűjtött a háború embertelen poklában. Akárcsak a Csernobili ima és más sikerkönyveket jegyző belorusz oknyomozó kollégája, Szvetlana Alekszijevics. Írásai erős erkölcsi alapokon nyugszanak, és azért olyan átütők, mert érezhető rajtuk: írójuk ott volt, és átélte az eseményeket.

„Úgy érzem, én vagyok az utolsó riporter a YouTube világában” – nyilatkozta.

A háború – mint minden agresszív és erőszakos konfliktus – férfivilág; épp ezért különösen ragaszkodott még a borzalmas körülmények között is női mivoltához: a golyóálló mellény és az átizzadt ing alatt finom szatén és csipke fehérneműt hordott. Colvin több hadszíntéren megfordult, mint a legtöbb katona. Talán épp ezért nem meglepő, hogy poszttraumásstressz-szindrómában szenvedett. A valóság másolatot készített magáról az agyában. Amikor a fülével már nem hallotta a csatazajt, az folytatódott a fejében. És ő egyre mélyebbre menekült előle. „A lyukban vagyok” – felelte ilyenkor. Ebben gyökerezett túlzott alkoholfogyasztása. Colvin két világ között rekedt, amelyek szétszakítással fenyegették.

„Megszállottan diétázom, mert nem akarok elhízni, miközben éhező embereket látok.” Hát fel lehet ezt fogni épp ésszel?!

A szakmaihoz hasonlóan viharos volt a magánélete is: kétszer ment férjhez Patrick Bishop újságíróhoz, majd mindkétszer elváltak. Rövid ideig egy bolíviai újságíró felesége volt, aki öngyilkosságot követett el. Colvin gyerekeket akart, de sorozatos vetélései elbizonytalanították. Élete végén Richard Flaye üzletemberrel tartott fenn nyitott kapcsolatot, amelynek egyszerre élvezte és megszenvedte minden szabadosságát és függetlenségét.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Dominika Kulczyk (@dominikakulczyk) által megosztott bejegyzés

Lecsupaszított történelem

Vajon van-e helye egy poszttraumásstressz-szindrómában szenvedő embernek a háborús zónában? A válasz nyilvánvalóan nem. Colvin legjobb barátnője, Jane Wellesley nyilatkozta: „Ha a The Sunday Times nem engedte volna Marie-nek folytatni a munkáját, az elpusztította volna őt.” A démonai utánanyúltak a frontról. Úgy hitte, csak akkor képes szabadulni tőlük, amikor a terepen jár. Hát ment. És senki sem csinálta olyan jól, mint ő. Elképesztő hidegvérrel jutott be egy bejrúti menekülttáborba, ahová rajta kívül újságíróként senki más.

Kelet-Timor után pár hónappal már Csecsenföldről jelentkezett be. Itt egy katonai vezető nem volt hajlandó kezet fogni vele, mert nő. „Ebben a szobában nincsen nő, csak újságíró” – oldotta meg a helyzetet.

Legendássá vált a Grúziából történő szökése, amikor 12 ezer méteres hegyláncokon kelt át hóban, fagyban. 2003-ban Irakban személyesen járt utána Szaddám Huszein brutalitásának, tömegsírokat ásatva ki. Megjárta Afganisztánt, majd a 2011-es arab tavasz őt is elcsábította. Újra megjárta Líbiát, és végigasszisztálta Kadhafi bukását.

2012 februárjában illegálisan érkezett meg Szíriába, és eljutott Homszba, amely számára végállomásnak bizonyult. A halála előtti estén a CNN által sugárzott egyenes adásban leplezte le a szír kormány hazugságait: terrorizmusra hivatkozva elképesztő brutalitással toroltak meg egy békés felkelést, válogatás nélkül tűz alá véve a város civil lakosságát. „A legsúlyosabb konfliktus, amelyet valaha láttam” – nyilatkozta a sokat megélt újságíró.

Személyes háború

Matthew Heineman Colvinról szóló életrajzi filmjét, a Személyes háborút, 2018-ban mutatták be – nálunk még a mozikba sem jutott el, az HBO GO-n azonban megtekinthető. Érdemes. A jeles újságírót Rosamund Pike megformálásában láthatjuk: bár a színésznő külsőségeiben csöppet sem hasonlít Marie Colvinra, gesztusait, hanghordozását és legfőképp a gondolatait megidézve hitelesen varázsolja elénk őt a képernyőre. Colvin Srí Lanka-i megsebesülését kivéve a film elsősorban életének közel-keleti eseményeire koncentrál, nem titkoltan ráirányítva a figyelmet a Szíriában a mai napig rendezetlen háborús helyzetre.

Heineman mozija így összhangban áll Marie Colvin munkásságával, aki sosem akart maga a történet lenni. Nem kívánta kitakarni a lényeget.

Colvin valójában utálta a háborús övezetet, de mégis muszáj volt azt a saját szemével látnia. Amit lát, és pláne, amiről aztán az értelmét keresve ír az újságíró, az meg is változtatja. Borzalmas, amikor emberek halnak meg körülötte, és sokkoló, ha az egy barát és kolléga, aki tragikus elmúlásával egyben saját halandóságával szembesíti. „Azoknak mutatom meg a valóságot, akik innen nagyon messze vannak.”

A haditudósítók nap mint nap az életüket kockáztatják azért, hogy tájékoztassanak. Miért? Mert hisznek abban, hogy a közvetített üzenettel változást érhetnek el. Emberéleteket menthetnek meg. Felnyithatják a világ szemét. Az újságíró legnagyobb kudarca a közöny. A közönség érdektelensége. Amikor a „Miért hagynak minket magunkra?” kérdésére értetlenül széttárt kezek a válasz. Amikor a társadalom három majma (nem lát, nem hall, nem beszél) mellé odaül a negyedik is: a nem érdekel. Annak, aki éppen ott van a közepében, a háború személyes. Marie Colvin kollégái elvisznek a közepébe, hogy a világ számára minden háború azzá váljon.

Bányász Attila

Forrás: ITT, ITT, ITT, ITT, ITT, ITT

Ajánlott filmek:

Személyes háború (A Private War, 2018) – A Marie Colvin utolsó 12 évét feldolgozó játékfilm

Under the Wire (2018) – Dokumentumfilm Marie Colvin újságíróról és Paul Conroy fotósról

Szellemváros (City of Ghosts, 2017) – Dokumentumfilm az újságírásról és a szír háborúról

Bearing Witness (2005) – Dokumentumfilm a női haditudósítókról

Kiemelt kép: Getty Images/John Stillwell/PA Images