Alvás közben fogy a szumó-mókus – Avagy: meglepően izgalmas állat a mormota
Szoktunk azzal viccelődni mostanság, hogy 2020-at nem számoljuk bele az életkorunkba, az az év kimaradt, illetve ez a tél is nagyon úgy tűnik, mint amit „érdeklődés hiányában elhalasztottak”, hiszen arra vagyunk kényszerítve, hogy jelképesen téli álmot aludjunk. De vajon tudjuk-e, milyen egy igazi téli álom, és milyen veszélyei vannak? A mormoták napján erre derül fény a világ legszórakoztatóbb biológia tanára, Kökéndy Ákos elmesélésében. Mert a mormoták is megérnek egy misét.
–
Téli trutymós estéken, amikor egészen pontosan nincs kedvünk semmihez, elegünk van mindenből, csak aludni vágyunk, semmi izgalomra, ilyenkor felmerülhet bennünk, hogy milyen jó lehet a mormotáknak, akik ugye… Ilyen az, amikor csak félig ismerünk egy történetet, a mormoták halálának kilencven százaléka ugyanis a téli álom során következik be. És nem az unalomba döglenek bele, hanem éhen halnak. Ugye, milyen vidám lesz ez a cikk?
A jóisten, mikor kicsit szomorúbb volt, nekiállt fantáziálni, variálgatni mindazt, amit eddig alkotott. Ez nyilván nagyon jó lehetett neki, hiszen, ha körülnézünk az állatok világában, akkor láthatjuk, hogy időnként nagyon sokat kellett dolgoznia magán, hogy jó kedvre derüljön. Szinte látom magam előtt, amikor eszébe jutott, hogy kellene egy marha nagy, tohonya mókus, akkora, mint egy beszoktatós bölcsis. De ne fára másszon, mert akkora odú nem lesz, szóval nem kell a nagy ejtőernyős farok, elég, ha szolidabb a kivitel. És legyen hízékony, hogy ha esetleg kedvem szottyan jégkorszakot is kitalálni, akkor a zsír megvédje. És lőn a mormota.
A mormota tényleg a mókus rokona, a földönfutó szegény rokon, szegről-végről még a prérikutyákkal is komák.
Sok faja van, kisebbek, nagyobbak, vannak Ázsiában, Ámerikában és Áurópában is honosak, a mi környékünkön a Kárpátokban, a Tátrában, az Alpokban élnek a havasi mormoták. Ők a nagyok közé tartoznak, akár hetven centi hosszúak is lehetnek, amiből a farok tizenöt centi. Az egész lénye a földhöz igazodott, a bundája világosbarna, vörös és sötétszürke szőrök keveréke, a barna árnyalatai még az öregek metszőfogára is jellemző. Lábai rövidek és nagyon erősek, nem csoda, nem szökdécselnie kell a legelőn, hanem olyan talajban is üregeket ásni, amiben a csákány is megkínlódik. Nincs olyan remek ásója, mint a kis vakondnak a mesében, de vannak nagyon erős karmai.
Azt is megfigyelték, hogy ha egy nagyobb kő kerül az útjába mélygarázsépítő munkája során, akkor nem a lábait használja, hanem a fogával akasztja meg a követ, és az egész testét használva addig rángatja, míg az ki nem fordul a járatba. Fogszabályzásra nincs szüksége.
A jégkorszak elmúltával a hidegebb vidékeken érzi csak jól magát, ezért húzódik fel olyan zordabb, alpesi füvekkel borított területekre, melyek ma is azokat a viszonyokat tükrözik. A tavasz beköszöntével a téli éhezést túlélő példányok kibontják az ősszel befalazott kijáratot. A befalazás persze kicsit finom kifejezés, nem agyagtéglácskák vannak itt, hanem „mormotamalter”, ami nem más, mint mormotakaki porhanyós földdel ízlésesen elkeverve, a havasi kőművesek titkos receptje alapján.
A földből előbújó jószágok a testsúlyuk negyedére is lefogyhattak, ami sokak számára most a karanténban akár vonzó is lehet, de a mormotavalóságban ez életveszély! És ilyenkor kell még párzani is! Amikor épp hogy néznek ki?!
Persze egy-két hét alatt még feldobnak magukra pár deka bicepszet, meg vádlinap is biztos van, de összességében nem móka és kacagás az életük.
A mormotacsődörök a kancákért viaskodva a lábukkal dobognak, meg csattogtatják a fogukat, de ezek csak amolyan kocsmai hőzöngések, nincs se láncfűrészes fenyegetőzés, se autós üldözés. Aztán persze a párzás után a pasi lelép egy külön odúba, most kicsit gondolkoznia kell, nézzük meg, segít-e a távolság, stb. Anya pedig öt hétig hordja a szíve alatt a kis utódokat, akikből akár heten is megláthatnák a napvilágot, ha nem egy sötét, fűvel bélelt odúban születnének meg, ráadásul vakon. De egy hónap múlva minden helyreáll, apa is felbukkan, a kicsik pedig vidáman játszanak a fűben.
Ezek a hízásra hajlamos szumó-mókusok meglepően alacsony tápértékű dolgokból építik magukra a mormotazsírt: füvek, bogyók, gombák, zuzmók, mohák, gyökerek, virágok, rovarok, pókok, férgek vannak az étlapon, semmi kóla meg csipsz, csokis süti vagy koktél kréker. Így épül, hízogat tehát a kis mormota, és mindent meg kell tennie annak érdekében, hogy legyen mormotajövő. Nem szabad, hogy egy sas, holló elkapja a levegőből, de a hiúz sem veti meg a friss, kézműves mormotaburgert. Mivel ezekkel szemben esélyük sincs küzdeni, így nagyon észnél kell lenniük folyamatosan. Evés és ivás közben is fel-felegyenesednek, és ha valami veszélyt pillantanak meg, éles füttyel riasztják a többieket.
Kiderült, hogy kémeik vannak a zergék között is, így azok is tudnak nekik szólni, ha jönnek a ragadozók. Cserében ők is füttyentenek a zergéknek, ha gáz van. Ilyen kedves szociomókusok ezek a drágák!
A forró nyarat nem nagyon szeretik, a meleg napokon ugyanis nem tudnak rendesen enni, miközben ez nagyon fontos lenne. Ilyenkor reggel és délután legelnek, délben behúzódnak a vackukba. Ha valaki a sziklán hasaló mormotát lát, az sem napozik, hanem pont a testhőjétől próbál megszabadulni a hasán keresztül. Ők tehát a „ne ülj kőre, mert felfázol”-elvet pont fordítva használják, mint az emberek, de mi meg csokis kekszet eszünk kólával. (Tudományos érdeklődésű emberként azért egy kísérletet elvégeztem, hogy vajon vasárnap, a kanapén hason fekve lehűlök-e, de jelentem, nem.)
Őszre nagyon meghíznak, addigra a járataikat is felkészítik a télre, kiássák a vécéjáratokat is, amik zsákutcás, külön erre a célra fenntartott csatornák. Alvás közben ugyanis, akár csak az emberek, ők is felkelnek vizelni, igaz, hogy ők havonta egyszer.
A mormoták ugyanis igazi (real, trú) hibernátorok, olyan téli álmot alszanak, amilyet a medvék nem tudnak. A mackók most is fel-felébrednek, hogy megkergessenek egy-egy síelőt, a mormoták viszont tényleg jegelik magukat.
A testhőmérsékletük alig megy fagypont fölé, a szívverésük percenként négy–ötre csökken, levegőt is csak egyszer–kétszer vesznek. Ezek a döbbenetesen alacsony életfunkciók, ez a végletekig lelassult anyagcsere adja meg a hat–nyolc hónapig tartó téli alvás lehetőségét. És ebben a hidegben vackolásban is olyan szorosan összebújnak, hogy a lehető legjobban át tudják adni egymásnak a testhőt, így is védve egymást a kihűléstől.
Bennünk is ott lakik a mormota. Nemcsak abban, hogy szeretünk aludni, nemcsak abban, hogy szeretjük a havasi réteket, de abban is, hogy tudjuk: ha szorosan összebújunk, a legnagyobb hideget is kibírjuk. És utána kezdődhet elölről az élet!
Hajrá, mormoták!
