–

Tavaly májusban nagynéni lettem. A húgommal bömbölve ültünk az alig nyolchónapos Gyerek első karácsonyán, pedig erre még emlékezni sem fog, legfeljebb a felváltva homlokát puszilgató, taknyosan fölé hajoló nők élménye marad meg, akik közül az egyik az anyja, a másik meg a nénikéje, szóval én. 

Tátott szájjal, nyálból buborékot fújva, áhítattal bámulta a fényeket a karácsonyfán, mi meg kábé ezzel a lendülettel engedtük el a Gyerek első karácsonyának nyugalmát, miután „nem kell neki extra ajándék, úgysem fog emlékezni rá” – címszóval a húgomék körbetelefonálták a rokonságot, mondván, „ha mindenképpen akarunk adni valamit, adjunk valami hasznosat, és segítsünk inkább nekik a terhek bizonyos részének átvállalásában”.

Ez a karácsony viszont már nem ilyen lesz. Édes szívem, a „Gyerek” már másfél éves, nem fúj nyálbuborékot, és olyan öntudatos, hogy anyám csak hozzám tudta hasonlítani a családban.

(A tesóm szerint rettenetes, hogy már most mennyire tudja, mit akar, én meg halálosan szerelmes vagyok belé, és pontosan olyan idegesítő vagyok, mint azok a barátnőim, akiktől kivoltam, amikor a saját pulyáikat mutogatták. Ugyanezt csinálom.)

Könnyű dolgunk van a Gyerekkel, pont azért, amiért nehéz is: a világ összes játéka közül csak a konnektorok és a kütyük érdeklik, avagy minden, amin van gomb, be vagy ki lehet kapcsolni, netán elektronikus. De nem püfföl, nem vág semmit a földhöz (nem úgy, mint én a szép matyó babámat, amit aznap hozott Jolika néni Németből, és martam-haraptam, nagyanyám nem győzött szégyenkezni), sőt, még a telefont is visszaadja, ha kérem, persze szigorúan csak azután, hogy megnyomhatta rajta a piros gombot, ami a hívás végét jelzi. 

Vicceltem amúgy, könnyű dolgunk éppen nincs vele, pont azért, mert jól behatárolható dolgok érdeklik, és már minden hasonló játéka megvan: gyerektelefon, készségfejlesztő kütyü, matatófal (én se hallottam róla, de baromi jó találmány, van rajta minden: retesz, kulcs, lakat, számológép, nyavalya)… És születésnapjára megkapta élete kezdetének legfontosabb, és azóta is legnagyobb becsben tartott ajándékát: egy elosztós hosszabbítót három, azaz három gyönyörű szép gusztusos és csábító konnektorral, meg egy hatalmas piros gombbal, amit kedvére kapcsolgathat. (És amire külön testőr kell mellé, hogy véletlenül se dugja be a falba.) 

„Gyerek” olyan boldog volt, hogy azzal aludt konkrétan: összeesett a játszószőnyegen a fáradtságtól, magához szorítva az elosztós hosszabbítót.

A húgomék az istennek se bírták tőle elszedni – behaltam a képen, amikor megláttam. 

„Tiszta apja!” – mondta erre a húgom: nem lehet leválasztani a kütyüiről. Jó, mondjuk, az apja technikai zseni, ezen a területen is dolgozik. Ha bármiben elakadok, csak őt hívom: például „Tomiiii, nem működik a gépemen az új OP-rendszer, légyszi, segíts már!” – és mutatja, telepíti, imádja. 

Na de a Gyerek. Mit vegyünk neki idén? 
Jó kérdés.
Jó nehéz.

Szép emlékű, megboldogult kiskoromban a húgommal levelet írtunk a Jézuskának:

„Édes Jézus, nagyon szépen szeretnék kérni egy babát! Egy olyan babát, aminek szőke a haja, és pörgős a szoknyája, és van fésűje is.”

A másik tesóm meg mindig autókat kért, ez volt a mániája, elektromos kisautó távirányítóval, egyem a szívét. 

Aztán kibontottuk a csomagokat, örültünk együtt, előbb a magunkénak, aztán a másikénak is, puszilgattuk apát, anyát, mamáékat, finomakat ettünk, csilingelt a Jézuska, és mindig elhittük, hogy ő csilingel. De jó is volt.

Ilyet akarunk a Gyereknek is. Na de a Gyerek!

Csak nem vehetek neki még egy elosztót, mondjuk, egy nyolcfázisost kettő gombbal! Szerszámkészlet se jöhet szóba, ahhoz még kicsi, csak az kéne még, hogy lenyeljen valamit. A plüss hóbelevancok nem érdeklik, a csilingelős kutyapikulája se, a kisvonat, kisautó egy percig, ha lekötik.

Nálunk milyen könnyű volt…

Anyáméknak pont annyit kellett törniük a fejét a karácsonyi ajándékomon, mint a farsangi jelmezen: minden évben babát kértem, és minden évben királylány voltam.

Nem volt kérdés. Én vagyok a két lábon járó sztereotípia, ha kislánynak keresnénk ajándékot. Már tizenhárom évesen pacsmagoltam a sminkes készletet, kentem a borzalmas szemfestéket és rúzsozkodtam, onnantól kezdve a Barbie-t felváltotta a szempillaspirál meg a körömlakk. 

Na de a Gyerek, a Gyerek! Meg az összes többi, például a rászoruló gyerekek? Akik nem kapnak ajándékot, akik nem is álmodhatnak olyasmiről, amilyenekről nekünk, szerencséseknek lehetősége van. Nagyanyám mesélte, hogy az ő karácsonyukon csak fényes papírba csomagolt dió volt, így nőttek fel a háború után.

Minden évben küldünk karácsony előtt kinőtt, megunt játékokból a szegény családoknak is. Ti szoktatok segíteni azoknak a családoknak, akiknek nincs lehetőségük játékot venni a gyerekeiknek?

És mondjátok meg, én mit vegyek az unokaöcsémnek?

Úgysincs semmi dolgotok, segítsetek légy szíves!

Szentesi Éva

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/Peter Cade