„Amúgy nagyon kedvelem a kebleimet” – Gondolatok és vágyak a nemzetközi melltartó nélküli nap alkalmából
Nem mintha ez rátok tartozna, vagy akár csak érdekelne titeket, de elárulom: ezeket a sorokat melltartó nélkül írom. Bizony ám. Egészen más érzés így – bizonyára sokkal jobb cikk születik belőle –, ugyanis az ujjaim fürgébben szántanak a klaviatúrán, az egész felsőtestem szabadon szárnyal, és ez hatással van a lelkemre is, ami valahol benne lakozik. De van egy még nagyobb hírem: ezt az akciót nem csupán a mai napra időzítettem, hogy a nemzetközi melltartó nélküli napról hitelesen emlékezhessek meg, hanem az év még sokkal több napjára. Ebből most már rendszer lesz! Gyárfás Dorka írása.
–
Figyelem, közérdekű közlemény: arról lesz szó, hogy mi van a ruha alatt, esetleg, hogy mi NE legyen. Az én ruhám alatt, és másoké alatt is, de azt is muszáj hozzátennem, hogy ez teljességgel független a feminizmustól. Ez simán csak kényelemről szól, meg arról, hogy ki hogyan érzi jól magát – ami persze mégis csak a feminizmushoz vezet, hiszen az, hogy jogunk van-e pusztán önmagunkra figyelni, és tojni bármiféle külső elvárásra, valamilyen szinten mégis csak politikai kérdés. Így van ez, sajnos.
Szóval a történet számomra két évvel ezelőtt kezdődött, amikor Borcsa azzal a revelatív hírrel lepett meg minket a szerkesztőségben, hogy az újévi fogadalma részeként ezentúl heti egy melltartómentes napot tart. De ne féljünk, ezt igyekszik a hétvégére időzíteni. Villámcsapásként ért a felvetés, mert nekem azelőtt sosem jutott eszembe, pedig az ő szájából azonnal hatalmas ötletnek tűnt. Vajon nekem miért nem fordult meg a fejemben? – tűnődöm ma, amikor a melltartó nálam sosem a hagyományos funkcióját töltötte be, megtartania ugyanis nem nagyon volt mit. Inkább csak az optikai tuning végett hordtam, meg szeméremből: hogy a ruhák ne adják ki a formáját annak, ami alattuk lapul, és amihez senkinek semmi köze.
A változás ekkor indult el bennem, és ha nem is heti egy napon, de időnként én is megkockáztattam ezt a merényletet a környezetem ellen, persze lehetőleg egy bő pulcsi alatt – és lám, nem szakadt rám az ég, sőt, hogy őszinte legyek, senki a füle botját nem mozgatta miatta. Én mégis megtorpantam – nem tartottam még ott a lelki fejlődésben, hogy ezzel a kérdéssel behatóbban foglalkozzak.
Aztán eljött a karantén, és mindannyian abban a helyzetben találtuk magunkat, hogy senkinek a kedvéért nem kellett jobban kinéznünk, mint ahogyan egyébként kinéznénk.
Úgyhogy az igazi áttörés ekkor következett be nálam: minden fogadalom vagy kihívás nélkül hirdettem magamban melltartómentes életet, amit még az online meetingek alatt sem függesztettem fel, hiszen ott sem látszott semmi, de továbbmegyek: a rendszeres Insta-élőzéseket is így nyomtam, és egyetlen komment sem érkezett a szabadságát élvező felsőtestemre – nyilván, mivel póló vagy ing azért fedte.
Idén nem újévi fogadalmakat teszünk, ugyebár, hanem karantén-fogadalmakat, továbbra is annak jegyében, hogy jobb emberekké váljunk, de már tapasztalat alapján: mert az élet rávezetett minket egy másfajta életre. Úgyhogy én azóta fű alatt egy csomószor vagyok melltartó nélkül. Nem írom ki a Facebookra, és nem hivalkodom vele (épp ellenkezőleg, ha egy kicsit szűkebb felsőt húzok, akkor természetesen nem sokkolom a környezetem az öntudatos idomaimmal, hanem olyankor visszatérek a melltartóhoz), de most, hogy kiderült: létezik melltartómentes világnap, szeretnék megállni egy percre.
És kimondani hangosan: a melltartó még mindig tökéletlen találmány. 2020-ban is.
Nyilván össze sem hasonlítható azzal, amikor a nőknek még fűzőben kellett járniuk, és a húsz évvel ezelőtti állapotokhoz képest is jobb a helyzet, mert ma már tényleg léteznek kényelmes darabok (nekem is van egy), de az a pillanat, amikor az ember hazaesik, és az első öt percben lefejti magáról a melltartóját (valahogy így, 1:40-nél) még mindig felér egy fél orgazmussal.
Már akinek… Gyors és spontán (tehát közel sem reprezentatív) közvéleménykutatásom ugyanis azt az eredményt hozta, hogy viszont nem is nélkülözhetetlen darab. Sokak számára nem az. Minthogy női magazinnál dolgozom, ezért arra kértem a kollégákat, hogy válaszolják meg, mit kívánnak maguknak a melltartómentes nap alkalmából, és láss csodát, a többség egy jó melltartót kívánt! Ez is mutatja, hogy egyrészt mellben erősek vagyunk (néhányunkat kivéve), másrészt, hogy még van hová fejlődnie a ruhaipar eme szegmensének.
Szabó Anna Eszter például azt kívánja, bárcsak ne volna a kényelmetlen melltartó is kényelmesebb, mint anélkül. Csepelyi Adri is úgy érzi, nem tudna nélküle létezni, mert fáj a gerince, ha pár órán át nincs rajta melltartó. Egyébként meg imádja a szép melltartókat, csak mivel keskeny a háta és nagy a kosármérete, így nagyon nehéz jót találnia. „Szívesen költök is rá, ha találok kényelmeset, mert nekem tényleg alapvető kérdés a jó közérzetemhez” – mondja. És a kívánsága:
„Legyen sokkal több szép melltartó keskeny hátú, nagy kosárméretű nőknek!”
Ezen a ponton a csajok között megindul a f.szméregetés (már bocsánat), kezdődik a licit, hogy kinek nagyobb a kosármérete. Nem árulom el az eredményt, csak annyit, hogy F kosárral nálunk labdába sem lehet rúgni, a H-nál kezdődik az igazi meccs! Végül könyörgésbe fordul át a dolog, hogy akadjon olyan cég, amelyik a mi egyedi alkatú, melltartót kedvelő lányainknak tervezne, és ha akadna ilyen, még a kampányba is beszállnánk. (A többiek nevében mondom, természetesen.) Elveinket egy jó melltartóért!
Képszerkesztőnk, Kerepeczki Anna is beszáll, és halkan megjegyzi, ő az ellenkező problémával küzd, neki nagy körméretű, de kis kosarú melltartóra lenne szüksége, és ilyet sem talál a piacon. „Nem értem, miért gondolják, hogy a duci nőknek csak nagy mellük lehet” – méltatlankodik. „A szép csipkemelltartó hiánycikk az én méretemben is.”
Irodavezetőnk, Molnár Erika buzgón helyesel: „Jelenleg egy építési területen élek, tele munkásokkal, és nem hordok melltartót (helyette két póló vagy egy nagy pulcsi van rajtam). Akkor én most hippi vagyok? Nem vagyok, csak nincs mosógépem és nem tudom kimosni a cuccainkat, ezért spórolok a melltartó hordással: csak akkor veszem fel, ha az irodába megyek. Hogy miért van ez? Mert én is a nagy körméretű, de nem az óriási mellű nők táborát erősítem, és nem kapok magamra még rendes (nemhogy csipkés, esetleg szexi) pamut melltartót sem. Szóval eléggé utálom a melltartó-tervezőket (is)!”
Már épp kezdeném elszégyellni magam, amiért a melltartómentességre apelláltam, amivel ezek szerint azt jelzem, hogy nálam nem áll fenn mellprobléma, amikor segítségemre siet Filákovity Radojka: „Nekem jó ideig volt ambivalens kapcsolatom a melleimmel, nehezen tudtam megbarátkozni az alakjukkal, méretükkel. Kisebb, formásabb, hetykébb ciciket szerettem volna, amik melltartó nélkül is úgy állnak, mint a cövek, de, ugye, ez nem kívánságműsor. Épp ezért sokáig otthon is csak melltartóban feszengtem (még akkor is, amikor egyedül éltem, tök gáz), de valahogy ez idővel megváltozott, és ma már tényleg szeretem őket, így, ahogy vannak.
Amikor csak tehetem, szabadon is engedem őket, hadd csinálják, ami jólesik (persze csak otthon). Hogy milyen érzés? Nincsenek rá szavak!”
És a négy fal között Marossy Kriszta is szabadságharcot hirdet: „Napom csillogó fénypontja, amikor hazaérek, és lekapom a melltartóm. Erre már nagykabátban is képes vagyok, de az ritka. Utána pár percig dőzsölök abban a bizsergésben, ami átjárja a hátam, vagyis a vérem elkezd keringeni végre. Ennek ellenére a nagy melleim miatt szinte esélytelennek érzem, hogy valaha is anélkül menjek ki az utcára. Maximum nyaralásokon, amikor csak a fürdőruha játszik – ha éppen kell. De »nagytotálba« akkor sem ugrándoznék nélküle, mert simán lehet, hogy pofán csapnám magam velük.”
Fiala Borcsában bízom még, aki az egész gondolatkört inspirálta, és nem is kell csalódnom: „Én imádok melltartó nélkül lenni, de csak otthon merek, akkor is kizárólag egyedül, a lányom ugyanis elég szigorú e tekintetben, és nagyon le szokott teremteni, ha észreveszi, hogy nincs rajtam.” Ne aggódj, Borcsa, anyukámmal még én is kegyetlen voltam, bár azt hiszem, nem teremtettem le, csak undorral elfordítottam a fejem, ha túlságosan tolakodónak ítéltem a melltartómentességét, amit persze ő is csak otthon reszkírozott meg. A kamaszlányok már csak ilyen kegyetlenek. „De ha kívánni kell, akkor bárcsak mi is mászkálhatnánk szabadon, pőre felsőtesttel, mint a pocakos férfiak nyáron!” – folytatja Borcsa.
„Mert amúgy nagyon kedvelem a kebleimet, a szívemhez nőttek!”
És ha én nem is játszom el azzal a gondolattal, hogy melltartómentes mozgalmat hirdessek, a legfiatalabb kollégánk, Nyáry Luca igen: „Azt kívánom, hogy jövőre ilyenkor már tényleg kimehessek melltartó nélkül az utcára úgy, hogy nem szakad le azonnal a hátam, és nem okoz közúti balesetet a látványom. Nemcsak magamnak, de az egész világnak remélem, hogy egy szép napon nem lesz automatikusan agyonszexualizálva valami ennyire természetes, és majd nem az befolyásolja, hogy felvesszünk-e egy melltartót, hogy mit gondolnak emiatt rólunk, hanem az: miben érezzük magunkat a legjobban.” Lám, még ebben a kérdésben is csak a jövő generációiban reménykedhetünk.
Gyárfás Dorka
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images
