–

Már csak elvétve fordul elő, hogy kommentelek. Ha mégis megteszem, utána általában gyorsan ki is törlöm. Mert tök felesleges, gondolom. Meg igazából minek? Úgyis félreértik. Félismeretlenek kezdnek majd velem vitatkozni, akik számára én csak egy fotó és egy név vagyok, és akin nyugodtan át lehet gázolni. Legutóbb öt percen belül tudtam meg, hogy „autista” és „sznob” vagyok. Nem sértődtem meg, nem vágtam vissza. Így viszont én lettem az áldozat. De rögtön eszembe jut, hogy nem is olyan rég, még én is milyen keményen szóltam hozzá némely ismerősöm posztjához, úgy, ahogy élő szóban biztosan nem tettem volna, és ma már szégyellem magam ezért.  

Azt gondoltuk, a Facebook majd elhozza a valódi véleményszabadságot, de ma már sokan inkább úgy vélik, hogy aláássa azt. Azt hisszük, hogy együtt vagyunk a Facebookon, ám valójában egyre magányosabbak vagyunk. A kirakatéletek (a sajátunk is) erősítik bennünk a bizonytalanságot és a szorongást. A folyamatos (látszólagos) pörgéssel nem tudjuk tartani a lépést, frusztrál bennünket.

Azt gondoljuk, hogy a mi véleményünk és igazságunk igazabb, mint másé (a buborékunkban így is van), és aki eltér a fő csapásirányoktól, aki megfogalmazná, hogy a két szélsőség között félúton lehet az igazság, arra úgy repülünk rá, mint tyúk a takonyra.

Nem csoda, hogy néhányan már meglépték: dobbantottak a virtuális lét forgatagából. Vajon bejött a számításuk?

Időrabló, függővé tesz és eltávolít

Fruzsi 34 éves, vagyis nem digitális bennszülött, de életének jelentős részét élte úgy, hogy már létezett a Facebook. Egészen pontosan 2009-ben regisztrált, és tíz év után döntött úgy, hogy „lejön a cuccról”, szinte szó szerint, ugyanis saját bevallása szerint már függő volt.

Dr. Gyurkó Szilvi: Apa csak egy van

Júzer – 2020. szeptember 24. – GySz

„Szerettem és élveztem a Facebookot, tök jópofa és hasznos dolognak tartottam, csak aztán eléggé rákattantam. Sokszor már munka közben is éreztem egyfajta zsizsegést – mint a ciginél, hogy rá kellene gyújtani –, hogy meg kellene nézni, mi van a Facebookon. Történt-e valami, jött-e lájk vagy értesítés. Reggelente kávézás közben azon kaptam magam, hogy fél órája csak a telefonomat simogatom, miközben hasznosabb dolgokkal is elfoglalhatnám magam. Éreztem, hogy ez elég gáz. Ráadásul valójában baromi unalmas is. Mindig ugyanaz történik. Jön egy családi fotó, aztán egy másik, amin valaki fagyit eszik, majd egy hír, amit csak azért látok, mert már öt ismerősöm megosztotta, nagyrészt mindig ugyanaz, valami politikai hőzöngés. Én is nyomok egy szelfit, felteszek egy képet a kutyáról…

A másik problémám az volt, hogy a Facebook ad egy illúziót, mintha segítene megtalálni, fenntartani a kapcsolatokat, de én arra jutottam, hogy sokkal inkább eltávolít. Oké, csetelünk, rám írnak, hogy helló, mizu, minden oké… de egyre kevésbé volt személyes a viszony az ismerőseimmel.

Régebben felhívtuk egymást, felugrottunk egymáshoz beszélgetni, vagy felültem egy vonatra, és meglátogattam egy barátomat vidéken, vagy ő jött hozzám Pestre. Ez megszűnt.

Összességében arra jutottam, hogy a Facebook olyan az életemben, mint a Momo című könyvben a szürke urak: rabolja az időmet. Egy ideig még nem mertem törölni magam, de végül kiírtam az oldalamra, hogy aki a jövőben is akarja tartani velem a kapcsolatot, az írjon rám, megadom a telefonszámomat és e-mail címemet, és én is begyűjtöttem a szükséges telefonszámokat.

Eleinte persze hiányzott. Amikor készítettem egy jó képet vagy hallgattam valami zenét, arra gondoltam, hogy meg kellene osztani. Aztán rájöttem, hogy ez valójában tök röhejes. Azt gondoljuk, hogy csak felteszünk egy képet, és nem is érdekel, hányan lájkolják, pedig dehogynem. Anno én is néztem, hogy jönnek-e a szívecskék, és közben kínosan éreztem magam: nem igaz, hogy ennyire béna vagyok.

Amióta töröltem magam, azóta kevesebb időt töltök semmittevéssel, a felszabaduló időben például elkezdtem egy applikációval nyelvet tanulni. Elmúlt a magamutogatási kényszer is. A kapcsolatok persze redukálódtak, de ez nem is feltétlenül baj. Vannak, akik így is tudják, hogy mikor van a szülinapom.”

Újévi fogadalom helyett

Farkas Pál buddhista tanító, A Tan Kapuja Buddhista Főiskola egykori rektora, sokáig csak külső megfigyelőként szemlélte a Facebook terjedését, végül egy konkrét projekt miatt regisztrált. Egy magyarországi kolostor alapításához keresett támogatókat, illetve hasonlóan gondolkodókat, és a Facebookon remélte megtalálni őket. Bejelölték kollégák, volt tanítványok, úgyhogy pillanatok alatt lett több száz ismerőse, a projekt is szépen haladt. De…

„Azt vettem észre, hogy már nem csak arra használom a Facebookot, ami az eredeti tervem volt. Elkezdtem böngészni, érdekességeket nézegettem, eltelt úgy egy-két óra, hogy valójában nem jutottam lényegi információhoz, amit tudtam volna használni a munkámhoz. Vagyis egyre inkább öncélúvá vált, és vitte az időmet. A másik, ami elég rossz érzéseket keltett bennem, amikor észrevettem, hogy van az információkban egy tetszőleges szelekció. Nyilván az észszerűség megkívánja, hogy bizonyos dolgokat kiszűrjenek, ami egyértelműen káros vagy akár bűncselekmény a közzététele, de ez sokszor mintha politikai szempontok szerint történt volna. Márpedig egy olyan embernek, aki élt a szocializmusban, sőt még annak a korai szakaszában, a kommunista időszakban is, annak ez nehezen elfogadható.

A kommunikáció minőségével is voltak gondok. A vitának, ugye, van egy nagyon szép és hagyományos módja, amikor a felek (és támogatóik) teljes nyíltsággal szemben ülnek egymással, és adott esetben van egy választott döntőbíró is. Ennek a paródiája zajlik a Facebookon, mindenki beleszól mindenbe, az is, akinek semmi köze az egészhez, azt sem tudja, hogy miről vagy kiről van szó. Az első pillanattól kezdve elszabadulnak az indulatok, nemhogy közelednének az álláspontok, de a beszélők egyre jobban eltávolodnak egymástól. Nem látják, nem hallják egymást, nem érzékelik a másik apró rezdüléseit, nem tudják, ha a másikat megsértik, megbántják vagy fájdalmat okoznak neki. Az emberek egyre felelőtlenebbül nyilvánulnak meg.

Arra jutottam, hogy nem szeretném úgy élni az életemet, hogy leírok egy mondatot, és harminc másikban magyarázkodom miatta, egy másik embernek pedig másik harmincban, és végül felesleges fecsegéssel telik el az idő.

Mindez egy olyan felületen, ami látszólag könnyebbé, de valójában sokkal hamisabbá teszi az emberi kapcsolatokat. A Facebookon kialakulnak bizonyos személyiségek, amiknek semmi köze a valósághoz, vagyis az adott személyhez sem jutok közelebb ezáltal.

Néhány éve végül azt adtam magamnak újévi ajándéknak, hogy töröltem az oldalamat. Illetve nem is volt olyan egyszerű, mert kiderült, hogy az egy ideig még nem tűnik el, és ha újra belépek, akkor aktiválódik, úgyhogy végül egy rendszergazdát kértem meg, hogy törölje a profilomat. Sosem voltam az az ember, aki egész nap a számítógép előtt ül, de így is érezhetően több időm lett. Az eredeti célomat úgy is elérhetem, hogy felveszem a telefont, vagy szólok a barátaimnak, ha pedig komoly beszélgetést akarok folytatni, akkor megoldom személyesen.

Valójában nem maradsz le semmiről

Levente Y generációs, napi szinten használja a különböző kütyüket, a cybertérben otthonosan mozog, és mivel egy online hírportálnál dolgozott, mindig is naprakésznek kellett lennie. Nem törölte magát Facebookról, de a profilja egy ideje inaktív. Mint meséli, korábban sem lógott feleslegesen a közösségi felületeken, nem ezzel volt elsősorban gondja, hanem az egyre szűkülő, algoritmusok által rászabott virtuális világgal és buborékkal. 

„A munkám során testközelből láthattam, hogy milyen gyorsan terjednek, és mennyire károsak az álhírek, ahogy azt is, mennyire egyoldalúak és parttalanok a Facebookon kirobbanó és ott folytatott viták. De kíváncsi is voltam, vajon mennyi ideig bírom vagy nem bírom a Facebook nélküli életet. A terv az volt, hogy magát a hírfolyamot nem fogom használni, ha mégis be kell lépnem valamiért a személyes vagy az üzleti profilba, akkor nem nézegetek posztokat, és nem reagálok az értesítésekre. Utólag jöttem rá, hogy valójában már egyébként is nagyon kevés személyes megosztást láttam a hírfolyamban, inkább csak linkeket és híreket, amelyek elsősorban különböző csoportoktól érkeztek.

Az első két hétben még működött a reflex, ha volt egy kis szabadidőm, eszembe jutott, hogy meg kellene nézni, mi van a Facebookon. Hogy ez a kísértés se legyen, inkább letöröltem az applikációt a telefonomról.

A Messengert viszont fent hagytam, tehát nem lettem antiszociális, ha valaki akar, akkor el tud érni, válaszolok az üzenetekre, de az itt folytatott beszélgetéseim mindig célirányosak, ahogy korábban is azok voltak. Nem szoktam csak úgy ráírni valakire, hogy mi újság. Számomra ez olyan, mint az sms vagy a telefon.

Sokan azt gondolják, hogy ma már csak a Facebookon keresztül tudják őket elérni a hírek.

De valójában, ha bármelyik online hírportál címlapjára felmész, az oldal felső harmadában található cikkek segítségégével abszolút képbe tudsz kerülni. Nem érzem úgy, hogy a Facebook nélkül lemaradtam volna bármilyen fontos közéleti eseményről, igaz, én az átlagnál többet olvasok híreket, és szeretek mindig naprakész lenni. Nyilván a Facebookon terjedő megható sztorikról, virális dolgokról lemaradhatsz – sokáig például nem tudtam mi az a Baby Yoda (én sem – a szerző) –, de az a helyzet, hogy ezek csak addig érdekesek, amíg fent vagy a Facebookon, azon kívül nincs jelentőségük. Mert akármennyire óvatos vagy, a közösségi médián keresztül tényleg felépül egy olyan világ, amiben óriási szenzációk vannak, és teljesen más hatások érnek, amik nincsenek meg akkor, ha újságot olvasol. Az újságok megszűrik neked a híreket, és ami tényleg fontos vagy közérdeklődésre tart számot, az úgyis el fog jutni hozzád. Amiről pedig így is lemaradsz, azért viszont nem is kár.

Iliás-Nagy Katalin

 

 Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Rawpixel