–

Az első számú kifogás, amikor az ismerőseimet kortárs kiállításra hívom, általában az: „dehogy megyek, hát én nem értem ezeket a modern műveket”. Sok időt töltöttem már azzal, hogy próbáljam meggyőzni az embereket arról: lényegében nincs-, és tényszerűen nem is lehet olyan művészeti korszak, amelyet jobban tudnánk érteni, mint a kortársat – de általában beleállok a földbe a szándékommal, mert rá kell jönnöm, hogy az iskolában vajmi kevés segítséget kapunk ahhoz, hogy ne féljünk a művészettől.

Így aztán a legtöbb embernek az az elképzelése, hogy „igazi” művészetnek csak az tekinthető, ami kanonizált rendben, elegáns keretben sorakozik a múzeumokban – és amiről már a tankönyveink is megírták, hogy ez aztán valami. 

A kortárs műveket ezzel szemben – hacsak nem valami annyira szórakoztató dologról van szó, mint a Ludwigban elsöprő sikert arató Erwin Wurm-kiállítás – sokan félve közelítik meg. Vagy egyáltalán nem.

A kortárshoz ugyanis nincs kapaszkodó, csak a saját befogadói énünk, és emiatt egy kicsit félelmetes az egész. Hiszen nem azt sulykolták belénk folyton, hogy PONTOSAN ezt vagy azt ábrázolja a mű és CSAKIS erre vagy arra gondolt a költő?

Az alapvetően nyitott, ámde a kortárstól kissé tartózkodó látogatóknak ajánlanám az Egyensúlyban kiállítást, akár egyedül, akár olyasvalaki társaságában, akivel gátlások nélkül lehet arról beszélgetni, kiben milyen érzéseket, milyen képzettársításokat ébresztenek a látottak.

Mert fognak, az biztos

A tárlatot a Telekom művészeti gyűjteményéből állították össze, a művek között az első számú kapocs a kommunikáció: az egymás közötti viszonyok, a társadalmi struktúráink, az, hogy a különleges helyzetek (például a háború) hogyan változtatja meg a kapcsolódásainkat – és az is, hogyan bánunk a környezetünkkel, a bolygónkkal, a kulturális értékeinkkel. Látszólag talán túl szerteágazó (mivel a művek is rendkívül sokfélék), a gyakorlatban viszont erős és elgondolkodtató egységgé áll össze minden.

És milyen az élet: a kiállítás „reklámarcául választott” magányos robot (Flaka Haliti alkotása kiszuperált koszovói harckocsik alkatrészeiből készült), talán sosem volt annyira sokatmondó, mint 2020-ban, amikor a fél világ karanténba vonult.

És ha kicsit tovább időzünk a szomorú szobor előtt, rájövünk: a zöld alak alá gondosan leterített polifoam, ami eredetileg elsősorban a lebombázott városok utáni átmeneti szállásokra vonatkoztatható, az utóbbi évek menekültkrízise óta máris kapott egy második jelentésréteget.

Aztán pedig észrevétlenül rakódott rá a karanténmagány is – és még csak két évtized telt el a délszláv háború óta.

Az értelmezéshez persze idő kell, így senki ne úgy vágjon neki ennek a kiállításnak, hogy közben az óráját lesi.

A Telekom applikációja (amelynek letöltéséhez kapunk instrukciókat a Ludwig Múzeum honlapján de akár a helyszínen is) végigvezet bennünket alkotásról alkotásra, szobáról szobára, így lényegében akkor is értékes tárlatvezetést kapunk, ha tök egyedül vágunk neki a kortárs kalandnak.

Kivételes helyzetben voltam: kalauzom, Szipőcs Krisztina, a Ludwig Múzeum szakmai igazgatóhelyettese, a kiállítás kurátora volt. Ő pontosan tudta, hogy mennyi információ zúdítható a látogatóra, és mennyi teret kell hagynia a képzeletnek.

Az egyes alkotások történetén túl a kurátor azt is elmesélte, hogy milyen sok tekintetben alakította át a kommunikációról szóló kiállítás létrehozásának körülményeit is: noha a kiállító művészek közül sokan szerettek volna jelen lenni a bemutatón, a koronavírus ezt megakadályozta, így az alkotók – szép kis csavart adva a témának – rövid videókban meséltek műveikről. Ezek a kisfilmek rögtön a bejárat mellett pörögnek, érdemes megnéznünk néhányat belőlük, nagyon sokat tud adni az élményhez.

Nagyon (tényleg nagyon) nehéz volt kiemelnem ötöt a műtárgyak körül, mert a postagalamb-portréktól a női bábművészekig rengeteg érdekességet láthatunk, megmutatom az én kedvenceimet.

Hristina Ivanoska: A művész nem közszolga

Látszólag egyszerű a mű. Látszólag. A művésznő és társa, Yane Calovski a 2015-ös Velencei Biennále Észak-Macedón pavilonja számára készítette. A hímzett üzenet világos: a művészet szabad. De vajon tényleg olyan világos ez az üzenet 2020-ban Kelet-Európában? Amikor ez a filcre hímzett mű a falra került Budapesten, már hónapok óta folyt a vita a magyar zenészek megélhetéséről és arról, munka-e a zenélés, szabad-e elfogadni az állami támogatásokat. A Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatóinak akciója jelenleg is tart, részben arról szól ez a harc, hogy ki és milyen hatáskörben szólhat bele a művészetoktatásba (meg úgy egyáltalán: az egyetemi autonómiáról). S közben a diákok és a velük szimpatizálók tevékenysége tulajdonképpen maga is művészi alkotássá vált, performanszok sorozatává, a piros-fehér szalag pedig vizuális jelképévé nemesedett egy eseménysorozatnak, amely talán sehol sem érthető annyira világosan külföldön, mint Kelet-Közép-Európa országaiban.

De egyáltalán ki és milyen alapon szabhatja meg, egy művész mit és milyen módon, eszközökkel, stb. alkosson?

Szóval amilyen egyszerűnek tűnik ez a műtárgy, annyira komplex – és folyton változó – a tételmondatának jelentéstartalma.

Sanja Iveković: Nők háza (Napszemüvegek)

Rám ez a sorozat volt a legnagyobb és legelemibb hatással: magam is meglepődtem, mennyire felzaklatott mindössze néhány pillanat alatt. Elegáns napszemüveg-reklámok, csodaszép divatfotók nagyításait láthatjuk – egészen addig tart az esztétikai élmény, amíg közel nem lépünk a három plakáthoz, hogy elolvassuk a szövegeket rajtuk. Ivekovic családon belüli erőszak áldozatainak történeteit írta a luxuscikkeket viselő modellek szemüveggel takart arca alá.

Abban a pillanatban, ahogy leesik a tantusz, mit olvasunk, a vonzó reklámok 180 fokos fordulatot vesznek: a szemüvegek irigylésre méltó divattárgyakból a verésnyomokat eltakaró eszközökké válnak.

A horvát alkotó ezzel a sorozatával az első zágrábi női menedékhely létrehozására gyűjtött pénzt 1998-ban.

Roman Ondak: Séta a Marson

Egy kiselejtezett tornászgerenda (gyakorlásra használják, azért ilyen alacsony) és némi vörös por. Mégis mennyi mindent jelképez: vajon meddig egyensúlyozhatunk még a Földet elpusztítva? Átsétálhatunk-e majd egy másik bolygóra, ha ezt már tönkretettük? Lesz-e ott kényelmes otthonunk?

Egyáltalán: meddig kísértheti az emberiség a világegyetemet – és mi van, ha egyszer végleg elveszítjük az egyensúlyunkat?

A kiállítás címére szépen rímelő alkotás arról a lábnyomról szól, amit magunk után hagyunk egyénileg és kollektíve is.

Nevin Aladag: Stiletto (Tűsarok)

Rejtélyesnek tűnő műtárgy: vékony fémlemez véletlenszerűnek tűnő horpadásokkal. Ilyenkor szokott jönni az „Ez művészet? Ilyet én is tudok!” felhorkanás. Egészen addig, amíg bele nem gondolunk mélyebben, tulajdonképpen minek a lenyomata az, amit látunk.

A török művésznő, Nevin Aladag Raise The Roof (nagyjából: hangoskodj, vagy inkább rúgd ki a ház oldalát) című performansza során nők táncolnak egy vékony fémlemezen tűsarkúban a fejhallgatóikból szóló zene ritmusára. Több kultúrában ugyanis máig tiltott dolog a nők számára a tánc vagy a tűsarkú viselése – a mű tehát annak a rövid önfeledtségnek és boldogságnak a lenyomata, amelyet egy dal alatt átél az alkotó.

A Ludwigban látható alkotást maga Aladag készítette 2012-ben, miközben a török popénekes, Selda Bağcan egyik dalára táncolt.

Szóval lehet, hogy esztétikailag bárki tud ilyet – de talán fontosabb ennél, hogy mi szabadabban élhetünk annál, mintsem hogy ilyen jelentéssel bírjanak a tűsarkúink hagyta nyomok.

Danica Dakić: Isola Bella

Előre szólok: engem nagyon felzaklatott ez a videó. Nem azért, mert bármi közvetlenül felkavaró lenne benne, hanem azért, mert olyan érzékenyen, olyan rendkívüli módon mutatja meg az emberi kiszolgáltatottságot, ahogyan csak nagyon ritkán találkozhatunk azzal.

Maszkokat viselő embereket látunk, akiknek eredeti vonásai teljesen eltűnnek a papír hatására. Mögöttük egy 1841-es történelmi panorámatapéta részletei, körülöttük pedig egy Szarajevó melletti szociális otthon falai. Ahol élnek. Az intézményt eredetileg fogyatékkal élő, autista és árva gyermekek számára alapították 1947-ben, néhány évvel ezelőtt (hála a nemzetközi adományoknak) pedig kifejezetten célként tűzte ki, hogy az ott lakók életminősége is megfelelő legyen.

Hagyok időt ízlelgetni ezt: csupán néhány éve fordítanak figyelmet arra, hogy az itt élők minden szempontból emberhez méltó életet éljenek.

Danica Dakić velük együttműködve, őket érvényesülni hagyva készítette el ezt a kisfilmet, amely a magány, az elszigeteltség és a reménytelenség olyan fojtogató elegye, hogy még hazafelé sem tudtam szabadulni a képeitől.

Csepelyi Adrienn

Ha érdekel a téma, ajánlunk hozzá egy podcastot is: EZEN A LINKEN meghallgathatod, ahogy Winkler Nóra beszélget Páll Tomi médiaművésszel és Kónya Béla restaurátor-, kurátor-, múzeumi szakemberrel