–

Nyaralás közben sokkal jobb olvasni

Ez több évtizedes tapasztalatom, így aztán Tompa Andrea frissen megjelent könyvét direkt a pihenésre időzítettem. Ám hiába vártam, hogy „elkapjon”, minduntalan azzal szembesültem, hogy nem találok fogódzót, nem tudok kapcsolódni hozzá. Nem értettem, miért, mert azzal tisztában voltam, hogy nagyon jó a szöveg, fontos, érdekes és különösen aktuális a téma. 

Azért persze elolvastam, mert a végére akartam járni ennek a furcsa tapasztalásnak. Viszont az első olvasás után is értetlen maradtam, mert rengeteg nyugtalanító kérdés motoszkált bennem, ami egyszerűen nem hagyta, hogy elkönyveljem magamban: „ez nekem most nem jött be”, miközben nagy rajongója vagyok az írónak.

Velem volt a baj

Hogy miért velem volt a baj, és nem a könyvvel? Mert nem akartam szembesülni azokkal az igen fontos kérdésekkel, amiket feltett magának a főhős-elbeszélő, illetve azokkal, amelyeket neki tettek föl a könyv szereplői. Ráadásul úgy éreztem, nem bírok most el ennyi irodalmi és bibliai párhuzamot Odüsszeusz bolyongásától Seol kitaszítottságán át az orosz klasszikusokig.

Folyton azt vizsgáltam, miért adja meg olyan nehezen magát ez a könyv nekem. Úgyhogy vettem egy nagy levegőt, és másodszor is elkezdtem a majd ötszáz oldalt. Az első kétszáz még most is nehezen ment, sokáig tartott, amíg a kis mozaikokat össze tudtam rendezni magamban. A sok-sok angol és orosz mondattal megtört szöveg minduntalan kizökkentett abból, hogy igazán belemerülhessek.

Nehezen leírható a történet, mert gyakorlatilag nincs egyetlen, nagy sztori, holott már a könyv elején felteszi a névtelen főhősnek a kérdést egy külföldön élő volt osztálytárs lánya: „Mi a te történeted?”

Nagyjából annyi, hogy egy elismert, ötvenéves író(nő)t, aki fiatalon elveszítette az apját, és elhagyta a hazáját, meghívnak egy osztálytalálkozóra, és megkérik, hogy mondjon beszédet, „hiszen ő író”.

Igen, de mi van akkor, ha egy író, aki a nyelvben és a nyelvből él, nem találja meg a saját nyelvét? Mert valamiképp azt is elveszítette, amikor a szülőhazáját elhagyva áttelepült az épp száz éve megcsonkított anyaországba, és oroszul meg angolul tanult az egyetemen. Tíz évig tart, míg megszerzi az állampolgárságot a rendkívül bürokratikus rendszerben, ahol épp olyan elbírálás alá kerül, mint azok, akiket a közös anyanyelv sem köt ehhez az országhoz. 

Varázslat

Aztán másodszorra, a kétszázadik oldalnál megtört az ellenállásom, és felragyogott a lehetősége annak, hogy elkezdjek egy olyan belső utazást, amire még olvasás közben is ritkán van alkalmam. Hogy szembesüljek a saját idegenségemmel, azzal, hogy „Mindig látszani fog rajtam, honnan jövök. Akármilyen magasra jutnék.”

Tompa Andrea alaposan utánajár, mi volt a regény főhősének útja, hogyan vált elismert íróvá, milyen sokféle szerepzavarral küszködött, amíg eljutott idáig.

Azt is megtudjuk, mennyire beleveszett az angol és az orosz nyelv rejtelmeibe, a címben idézett mondat is arra vonatkozik, hogy angolul a sör és a medve szó mennyire hasonlóan hangzik.

A saját, levetkőzhetetlen idegenségét elemzi, ami mindenhová követi, bárhol jár a világban

Ez még a szülőföldjére is vele tart, ahol végigjárja az apjáról készült egykori ügynöki jelentések helyszíneit, és szembesül vele, hogy már semmi nincs ott, ami valaha volt, ami pedig mégis, az ugyanolyan ismeretlen marad, amilyen volt. Sírokhoz jár látogatóba, és szállodában lakik a szülővárosában, ahová pedig az áttelepíthetetlen gyökerek mégis odakötik. Az apjáról is kiderül, hogy nem csinált semmit, nem volt a rendszer ellensége, a rendszer mégis tönkretette, alkoholizmusba és öngyilkosságba kergette.

Közben megismerünk még sok-sok érdekes sorsot, az egykori osztálytársakét, a tanítóét…

Itt van például az Amerikába szakadt egykori osztálytárs, Ágó, aki hihetetlen egyetemi pályájának mérföldköveit különböző magas sarkú csodacipőkkel jelzi. A szülőföldön maradt Edina, aki román férjet talált magának, és egy nyelviskolából gazdagodott meg. A sors iróniája, hogy a magyart mint idegen nyelvet oktatja, ez hozza a legnagyobb sikert. Vagy ott van Ari, aki már az ötödik országban él egy kis szingapúri kitérő után, és akivel egyetemista korukban egy oroszországi ösztöndíj alatt számtalanszor berúgott a főhős. Egy furcsa, felemelő barátságnak is tanúi lehetünk, amikor a Festő feltűnik a színen. Számomra egyébként ekkor „indul be” igazán a könyv, a legtöbb gondolatot ebből a fejezetből jegyzeteltem ki magamnak. Vagy ott van a mindig ügyeskedő Csaba, aki hiába boldogul külföldön, mégis rasszista marad, és mélyen elítéli azokat, akik biztosítják számára jólétet. Megrendítő a már emlékeiben is folyton eltévedő egykori, csöppet sem szép emlékű tanítónő, aki folyton haza akar menni otthonról, és a saját lányát sem ismeri meg, nemhogy a hozzá ellátogató egykori tanítványait.

Tulajdonképpen minden szereplő idegen, hazátlan, nyelvtelen, hiába van otthona, és hiába beszél több nyelven.

Fontos könyv sok teherrel

Ez az írás nem ad alkalmat az alaposabb elemzésre, pedig bőven volna mit analizálni. Nyilván, aki ismeri Tompa Andrea életének fordulóit, óhatatlanul hajlik a referenciális olvasatra, vagyis az írót azonosítja a főhőssel. Noha tagadhatatlanul rengeteg részlet egyezik, azért biztosan tévútra visz, ha minden történetet megpróbálunk összehasonítani a valósággal. Ez itt irodalom, méghozzá annak is a legnemesebb fajtája. Megéri sokat gondolkodni rajta, mert minden igazán jó könyv sokkal közelebb visz saját magadhoz.

Both Gabi

Fotók: Szentesi Éva/WMN