Fiala Borcsa: Amikor a budai lány Pestre téved, és szerelmes lesz – WMN-Naplók
Ahogy a Balaton-rajongók között is elválik egymástól a hithű északi- és az elkötelezett déli-parti, úgy a főváros lakói is két táborra szakadnak: pestiekre és budaiakra. „Budán lakni világnézet” – idézi az Márait, ez viszont Pajor Tamással dúdolja, hogy „Szeretem Pestet”. De mi történik, ha valakit 43 év után – még ha csak átmenetileg is – kiböffent magából a dimbes-dombos városrész, és egyszer csak a forró és pisiszagú aszfaltdzsungel kellős közepén találja magát? Lehet a korábbi berzenkedésből odaadó szerelem? Fiala Borcsa írása.
–
Hadd kezdjem a kályhától (szó szerint): az egész úgy kezdődött, hogy kijöttek az éves kontrollra a kéményesek hozzám, majd közölték, ha a legközelebbi látogatásuk alkalmával is ugyanezek az állapotok fogadják őket, muszáj lesz kihívni a katasztrófavédelmet, olyannyira elavult és nem biztonságos a fűtési rendszerünk. Nem volt hát kérdés, újítani kell. Igen ám, de időközben a nappali parkettája is ronggyá mállott, a konyhám pedig, amire a tizenhárom évvel ezelőtti lakásvásárláskor nem volt pénzem, szintén rendkívül hervasztó állapotba került, így elhatároztam, augusztusban kicsit gatyába rázom a körülményeimet. Ez első körben így néz ki:
Muszáj volt hát találnom valami alternatív lakhatást, hogy a melósok szabadon felrobbanthassák, majd a földdel tehessék egyenlővé az otthonomat. Nagy szerencsémre kölcsönkaptam egy Fővám tér közeli albérletet, így lettem 43 budai év után pesti lány. Megmondom őszintén, korábban soha nem voltam a budapesti belváros nagy rajongója.
Hiába szeretem bebarangolni turistaként külföldön a központi helyeket, itthon mégis zavart a betontenger, az emberi és állati testnedvek bűze és látványa, a forgalom soha véget nem érős zaja, a zöld jelentős hiánya.
De hát ahogy a közhelyek tartják: soha ne mondd, hogy soha, meg, ugye, lakva ismerszik meg az ember – ez ugyanígy igaz a városrészekre is, most már tanúsíthatom. Bár az utcák nyilván nem voltak számomra idegenek, benne élve már egy hét után is rengeteget árnyalódott a fejemben a kép.
Most aztán pláne kifizetődő, hogy pacsirta természet vagyok: reggel hatkor, amikor nekiindulunk a kutyával a napi első sétának, alig járnak az utcákon. Miénk az egész Váci utca, a Kossuth és a Szabadság tér, a Bálna előtti sétány és a Ráday is, hétvégén meg a lezárt rakpart, belenevetek a hidak hónaljába, ahogy sorra végighaladunk alattuk. A fülembe zenét teszek, olyan lesz az egész séta, mint egy művészfilm, mondjuk, a Mielőtt felkel a nap trilógia. Minden kis utcát fel akarok fedezni, bekukkantok a nyitva maradt ajtajú lépcsőházakba, beleszagolok a gangokba, élvezem, hogy a tömeg nem zárja el előlem a látványt.
Vasárnap kora reggel felkaptatok a Gellért-hegyre, a kutya boldogan üget mellettem, látszik, ő is meg van szédülve az új szagoktól, szerintem azt hiszi, nyaralunk. Egy kicsit tényleg olyan, pedig csak a perspektíva változott meg egy picikét ettől az 5400 métertől, amennyivel légvonalban arrébb álltam. Ízlelgetem a várost, vagy legalábbis ezt a szegletét. Soha korábban nem éltem Pesten, így meglep, a lakásba beszűrődő hangok mennyire Szirakúzára emlékeztetnek, arra a szicíliai városkára, ahol a hangulatos, szűkös utcákban a házak falai egészen a felső emeletig felverik az emberek beszélgetését. Nálunk, otthon, Óbudán leginkább a forgalmat hallani, itt viszont éjjel-nappal emberek között vagyok.
Jó most ez így, részben, mert – hangozzék esetleg bármilyen furán – így sokkal nagyobb biztonságban érzem magam. Mindig is azokat a helyeket szerettem, ahol nem vagyok egyedül.
A kővágóörsi kis faluban például kifejezetten utáltam kutyát sétáltatni, az utcák kihaltak, még a szezon elején is, csak pár gazdátlan önjáró, netán a portája előtt heverő, őrző-védő kutyába botlik az ember, és nincs senki, akitől baj esetén segítséget kérhetnék. Itt, a város legmélyén nem tudok lemenni úgy az utcára, hogy egyedül legyek. Kedvencem a hajnali hatos sáv, amikor szétfeslik az éjszaka és a nappal érzékeny szövete, és összemosódnak a buliból épp hazafelé tartó, álmos és kissé zilált, de a sok élménytől felspannolt partiarcok, meg a frissen ébredt, a naphoz tettre készen álló, dolgukra igyekvő alakok. A forgalom ilyenkor még nagyon gyér, a város mintha csak készülődne a nagy hajrára, csupán az éttermek, közértek előtt állnak furgonok, szállítják az aznapi muníciót az élethez.
Mire szorgos hangyaként megjelennek az első emberhullámok, pont hazaérünk a kutyával, hogy a szobából kifülelve hallgassam és gyönyörködjek benne továbbra is, milyen jó emberek között élni. Mert tényleg élvezem.
Egyúttal el is gondolkodtat: vajon érdemes a személyiségjegyeinkhez passzoló városrészt választanunk otthonként? Utánaolvasok, és rájövök, miért is imádok ennyire belebámulni a város kora hajnali ábrázatába, mint férfi a kikent-kifent szeretője arcába egy szenvedélyes éjszaka végén a hajnal első halvány fénypászmájánál, amikor elmosódott a festék, az alapozó alól kivillannak a karikák, és még egy utolsó csókot nyal a rúzsfoltos, cserepes szájra, mielőtt hazamenne a feleségéhez.
Boldog vagyok, hogy átmenetileg befogadott a pesti oldal, de azt is tudom, extrém módon extrovertált emberként azért én mégiscsak óbudai nő maradok. Hisz ott, nem is olyan messze, a harmadikban ismerek mindent és mindenkit. Ha belépek a pékségbe, a lány szó nélkül lép a burgonyás pogácsákhoz, csak a tekintetével kérdi, hány darabot? Rám köszön a cipőbolti eladó, a kutyás néni, lejattolunk a blökivel is, és rutinosan rántom arrébb a lábszáram, nehogy megint lepisilje. A törzshelyeimen tudják, mit szeretek, az óbudai kiskocsmában a főúr rögvest hozza a vicémet, miközben elmondja, az aznapi kínálatból mit ajánl, külön nekem. Óbudán otthon vagyok, egy kiterjesztett nagycsalád apró, de kedvelt tagjaként (bár hogy a lakásfelújítással járó zűrzavarban a szomszédaim most mennyire tudnak rábólogatni erre az utóbbi jelzőre, az persze erősen kétséges…).
És talán épp ezért szereti sok introvertált a nyüzsgőbb városrészeket: itt ismeretlenül lehetsz emberek között, megbújhatsz a tömegben.
Akárhogy is, nekem most jó itt, jó így: nap közben behúzódok az odúmba, és mint egy róka, hajnalban és kora este járok el. Hálás vagyok a sorsnak, hogy így alakult most az életem, ha nem, talán soha nem alakul ki köztünk ez az egynyári szerelem a városommal. Bízom benne, talán mégsem futó kaland lesz csupán. Hátha ez tényleg örökké tart majd.
Lelkesedésemben rögtön tovább is gondolom a viszonyunk: talán minden egyes augusztusban ki kellene vennem a város különböző kerületeiben albérletet egy hónapra, amíg fel nem térképezem minden apró rését, eldugott kávézóját, éttermét, aprócska parkját, megannyi szépségét és makuláját.
Ábrándos elmélkedésemből ketten is kirántanak egy mozdulattal: az utcán egy nő valami Marcit korhol – vajon a kutyája vagy a fia az? A szavai alapján képtelen vagyok eldönteni. Az építésvezetőm pedig telefonál, hogy közölje minden felújítás leggyakrabban elhangzó mondatát: „Nos, van itt egy kis probléma”.
Meg se kottyan. Körülöttem ezernyi ház, fal, utca, lakás, otthon, millió kis problémával és csilliárd élettel. Ettől város a város, és én pont ettől szeretem.
Fiala Borcsa
A képek a szerző tulajdonában vannak