Babaaltatás-para: szakkönyvek, közösségek: érted vagy ellened?

–

Ne keresd a frusztrációt!

A tévedések elkerülése végett, ebben az írásban sem fogom megmondani a tutit, de megpróbálom a lehetetlent: végigvenni a nagyobb buktatókat, és hogyan lehetne elkerülni, hogy az elképzelhetetlen fáradtság mellé egy nagy adag frusztrációt is kapjanak az anyák és az apák is.

A kulcs a sablonok és a megmondóemberek elengedése.

Szerintem idővel mindenki rájön erre, de nem mindegy, hogy milyen áron és mennyi idő elteltével. Én sajnos elég későn jöttem rá, és addigra szinte „ufó” is lettem, de sebaj, ma már egész jól kialudtam magam. Szerencsére sok-sok év távlatából a nagyon jó barátnőm pici lánya, és a néha vele járó alvási, altatási nehézségek jóvoltából igen sok dolog vált tisztává a fejemben… utólag.

Az én lányom most tizenkilenc éves, és – főként nyáron – szinte képtelenség kiverni az ágyból. Úgy tűnik, hogy a gyerekek felelős vállalásával nemcsak pár évig kell az alvási gondokkal szembenézni, hanem még ilyen idős korban is, hiszen most meg azért riadok fel éjszakánként, hogy hazaért-e már, hívott-e, írt-e. Ugye, nincs semmi baj? Ez a példa mutatja a legjobban hogy már a kezdetektől érdemes felkészülni rá: a gyerek érkezéstől kezdve természetszerűen végleg átalakul az életünk, de hogy mennyire, azt rengeteg dolog befolyásolja. Elsősorban a saját – néha nehezen megőrizhető – nyugalmunk.

Mert nincs két egyforma emberi lény

De vissza a csecsemőkorba!

Sokaknak ismerős a kép, amikor anyuka vagy apuka hullafáradtan csoszog, vánszorog, görnyedt háttal, megtörten ringat, könyörög, dúdol a lakásban a picivel a kezében az éjszaka közepén.

A kicsivel, aki addigra már evett, át lett pelenkázva, csend van, nyugalom, minden a békés pihenést szolgálja, de a gyerek csak sír, vagy egy picit jobb esetben, élénk tekintettel vizslatja kocsányon lógó szemű szülőjét. A lényeg, hogy az istennek nem alszik. Ha véletlenül igen, akkor az ágyba helyezés óvatos gimnasztikai gyakorlata közben majdnem biztos, hogy kipattan újra az a nagy figyelő szem… Ilyenkor aztán jönnek az önhibáztató gondolatok, hogy „valamit rosszul csinálok/csinálunk, szegény gyerek, szegény én, szegény mi”.

Aztán jó pár ilyen éjszaka után jellemzően anyuka beszerez szakkönyveket, feliratkozik csoportokba, és megpróbál a lehető legjobb lenni, azaz a lehető legjobbat tenni a picivel és természetesen magával. Ördögi kör ez, mert amennyi támaszt adnak ezek a könyvek és közösségek, annyit el is tudnak venni. Hogyan?

Sorsközösség – vagy zavar?

Ugyan jó érzés hallani másokról, akiknek hasonló problémáik vannak, és megnyugtató érteni egymást már-már zombiállapotunkban, de egy biztos, mindig és mindenhol felbukkannak azok a szülők, akik „tökéletesek”. A gyerekük simán átalussza az éjszakát, és napközben is akkor alszik, amikor kell, vagy ha problémájuk volt, akkor az már – az adott szakkönyvnek hála – a régmúlté. Minden kerek és csodálatos. Megjegyzem, ezt sosem értettem, mert akkor miért vannak ott? Nincs probléma, nem kell tanácsot kérni, van idő beszélgetni a régi barátokkal. Na mindegy, biztos örülnek a sikereknek, de jó, ha tudják, hogy ez rém frusztráló azok számára, akik egyre fáradtabbak és bizonytalanabbak.

Természetesen ugyanilyen kemény megküzdeni az altatás újabb és újabb trendjeinek és megmondóembereinek a szakirodalmával, mert – elárulom a nagy titkot – az alapvetéseken túl nincs tuti recept.

Persze, jó, ha tudjuk, hogy a „hagyjuk sírni, majd elalszik” már rég lejárt lemez, amennyiben sem magunkat, sem hosszú távon a gyereket nem akarjuk szorongóvá nevelni, és jófajta kötődést akarunk kialakítani.

Lakott felettünk egy ötgyermekes anyuka, aki szentül vallotta, hogy még véletlenül sem volt két hasonlóan alvó gyereke, ezért ő a megfigyelő technikát alkalmazta. Ez az, amire minden ember képes szakkönyvek és napi húszféle tanács nélkül is. Az alapja persze egy nyugodt anya vagy apa lenne. Mondjuk, kezdje az, aki nyugodtabb éppen. Nálunk én kezdtem, bár nem mondom, hogy zen állapotban, de ezerszeresen térült meg. Amíg idegből és időre akartam teljesíteni dolgokat, addig persze sosem sikerült. Aztán eljött a hasfájós időszak vége, és kissé fellélegezve elkezdtem figyelni, hogy mire és hogyan reagál a legjobban a gyerek. Ha este és éjszaka csakis mellen aludt el, nem zavart, mert azért azt sejtettem, hogy érettségizni már nem így fog. Bejött! Így viszont nyugodtabbak lettek az éjszakák. Nem úgy a nappali alvások! Aztán az is szépen lassan kialakult. Emlékszem, a napközbeni elsőt csakis szabad levegőn szerette, így, ha esett, ha fújt, sétáltunk… egy ideig.

Amikor éppen kialakul a rend, jön is a következő korszak

Mert a figyeléshez az is hozzátartozik, hogy amint beáll egyfajta rend, az egészen biztosan borulni fog.

Ennek rendkívül egyszerű az oka. A gyerek nő, érik, változik az idegrendszere, nőnek a fogai, nő a mozgásigénye és csökken az alvással töltött idő. Ennek az állandó változásnak és a folyamatos egymásra hangolódásnak az együttese az, ami kisegíthet minket a bajból. Bár minden változás egy-egy rövid felborulással jár, de hamar tanulunk, higgyétek el nekem! Ehhez tényleg igazán fontos az, hogy kitapasztaljuk, figyeljük, mit szeret a kicsi, és mi az, amivel mi is könnyebben viseljük a helyzetet.

Olvastam olyanokat, akik arra paráztak rá nyaralás előtt, hogy az utazóágy más méretű, vagy nem biztosak benne, hogy percre pontosan le tudják akkor rakni a kicsit… Hát, azt hiszem, ez a fajta szorongás teljesen felesleges. A gyerek nagyon-nagyon sok dologhoz képes alkalmazkodni, amennyiben nem érez a szülő felől szorongást, és, mondjuk, este ugyanazt a versikét vagy dalt hallja – bárhol van –, vagy esetleg a fürdetés rituáléja ugyanaz, és legfőképpen: aki altatja, nyugodt.

Nem osztom az észt, mert rohadt nehéz nyugodtnak maradni, nekem is csak lassan sikerült, és természetesen nem mindennap. De pont a fent említett barátnőm érettebb és nyugodtabb személyisége mutatta meg nekem, hogy pár rosszabb nap után mindig helyre tudja hozni az éppen aktuális problémákat. Az sem baj, ha magunkban úgy tesszük helyre a tervet, hogy a kicsinek is mondjuk, mert számomra is döbbenetes módon, ez tényleg hatásos.

Amikor először hagytam a kislányomat anyukámnál, napokkal előtte elkezdtem mondani neki, hogy ez az este most így lesz, majd mindennap elmondtam, és azt is, hogy mikor jövök érte, és láss csodát, minden zokszó nélkül elaludt. Jó, mondjuk, a legjobb helyen hagytam, az is igaz. De attól, hogy „megbeszéltük”, nekem is tisztább lett az egész különválás, és a nyugalom mindannyiunkra jól hat… Ez van. Bárcsak tudtam volna az elejétől!

Ne feledjük: az apák is szívesen segítenek!

Ami még nagyon fontos, hogy ha valaki a teljes kidőlés határán áll, és olyan szerencsés, hogy igazi társa van az életben, ne akarjon mindent önállóan megoldani! Kell a segítség, és az apák is nagyon jól megoldják a feladatokat, csak lehet, hogy teljesen másképp, mint ahogy mi csinálnánk. Ezt magunkban is tudatosítanunk kell, és lehet, hogy kicsit bennük is, de tényleg megy a dolog, ha mindketten akarjuk és nem szólunk bele abba, hogy csinálja a másik.

Egyszerre óvni az apát, a gyereket és önmagunkat túl nagy feladat, és felesleges!

Csodálattal hallgattam a Nyomjuk, anyukám! sorozatunk altatásról szóló részében például Saiidot, aki elmesélte, hogy egyfajta kommandósként álltak helyt az éjszakánként tizenhétszer (!) felébredő kicsi lányuk mellett. Jó volt hallani, hogy idővel ő is figyelni kezdte a kislányát, és oldani a saját feszültségét, ezzel együtt természetesen a kislányának a nyugtalanságát is. Ő apaként tökéletesen ráérzett arra, hogy nincs sablon: az alvási, altatási nehézségek ellen (is) egyetlen dolog hat. Az, hogy megértjük, nincs két egyforma baba, nincs két egyforma nap, de van az a fajta figyelem, ami lassan mindenkin segít a családban.

Addig is kitartást és némi pihenést kívánok a hősies anyáknak és apáknak. Nem lehet eleget mondani: ennél nehezebb meló nem nagyon van. Viszont ennél szebb is alig akad.

Marossy Kriszta

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images