„Ebben még nincs semmi rossz!” – Mikortól szenvedély, és honnan betegség?

–

Az egyik jóbarátom elég különös körülmények között érte meg az ötvenet. Nem akart nagy bulit, megmondta, hogy nem áll többet szóba azzal, aki meglepetéspartit szervez neki. A barátom egy jó nevű cég vezetője. Majdnem minden munkatársa tudja, hogy meleg. De csak én tudom, a barátja, hogy évek óta nincs rendes kapcsolata, hétvégéken egy-egy buliban akár öt-hat partnere is van, és már csütörtökön szerez anyagot, hogy bírja majd a partikat. 

Szex és más semmi

Taxival megy egyik helyről a másikra, amíg a rakparton vagy valami parkban nem éri a reggel, hogy onnan – általában szégyellve már azt, amit tett – hazakullogjon.

Ezt a hazakullogást és az alkalmi szégyenérzetet a köreiben úgy is hívják, hogy shame walking. 

A szülinapja előtti estén éppen egy kubai postás sráccal jött össze. A fiú a Castro-rendszer elől menekült Berlinig, ott él, csak szórakozni jött Magyarországra, és egy elég durva buliban jött össze a barátommal, aki hazavitte. Reggel csörgött a barátom telefonja, Skype-on hívták az irodából. Már ébren volt, mivel a születésnapja miatt hajnal kettő óta folyamatosan jöttek a mobiljára az sms-sek. Az iroda munkatársai vidáman köszöntötték Skype-on, miközben ő próbált mosolyogni, és valahogy magára rángatni egy alsónadrágot, mivel csak egy póló volt rajta. Már azt hitte, megúszta, amikor a háttérben meztelenül elment a kubai postás. 

„Még jó, hogy senkinek nem okozok meglepetést, és olyan emberek vagytok, akik elfogadtok annak, aki vagyok” – mondta a rátermett barátom, aki mindig is tudta, hogyan kell kihúznia magát a kínos helyzetekből. Aznap ment el először pszichológushoz. A szex- és egyéb függőségei miatt. 

Már hónapok óta mondogattam neki, hogy menjen el. Nem azt mondtam többé, hogy milyen jó, hogy fel tudja vállalni magát, milyen jó, hogy nem alszik ki benne a tűz, hogy mennyire temperamentumos. Egy ideje inkább azt mondogattam neki, hogy el kell mennie egy terapeutához. Nem biztos persze, hogy jót választott, mert a pszichológusa azzal kezdte, hogy „Ezek szerint maga ennyire szeret baszni” (sic!), mire ő kénytelen volt kiigazítani a nőt: „Bocsánat, én ezt a szót sohasem használom, mert akármit gondol rólam, azért én még nem azt csinálom.”

De legalább elkezdett valakivel beszélni arról, mennyire nem egészséges, hogy amint kivitte a kubai srácot a reptérre, már a gyorsforgalmi úton felment a Gayromeo partnerkereső oldalra, hogy aznapra keressen valakit, majd szaladt haza pornót nézni. 

Nem egészséges stimulálószereken élni. Már nem úgy élsz –mondtam neki –, mint amikor bizonyos értelemben irigyeltelek, nem is a partnerekért, hanem az életszeretetedért, a fiatalosságodért. Akkor már hetek óta hanyagolta a munkáját is. 

Hétfőn olyan állapotban volt, hogy rendszerint nem tudott bemenni az irodába, vagy nem tudott koncentrálni. Fürdőkbe ment ilyenkor. Csütörtökön pedig számára elkezdődött a hétvége. 

Szesz és más semmi

Egy barátnőm körülbelül négy éve tudta meg, hogy a férfi, akit az apjának hitt, nem a vér szerinti apja. Különös történet: az egész addigi élete mintha arról szólt volna, hogy ezt valójában tudja, de nem meri magának bevallani. Mindig az apja kegyeit kereste, neki akart megfelelni. Ügyvéd lett ő is, mint az apja. Summa cum laude végezte a jogot, pedig sosem érdekelte igazán egyik jogterület sem. A gyerekei zsidó iskolába jártak, mert az apja számára fontos volt a vallása, eljárt ő is a hitközségbe. A nagyobbik fiát az apjáról nevezte el. 

Aztán az apja balesetet szenvedett és ő vért akart adni neki. A két nővére nem volt éppen Magyarországon, az anyja meg furcsán viselkedett. Először csak erre figyelt föl. Nem értette, miért nem akarja, hogy vért adjon, amikor az apjának szüksége van rá. Ő tudta, hogy a vércsoportja megegyezik az apjáéval, de az anyja nem. Az anyja azt hitte, kiderülhet, hogy Edit mástól van. 

Amikor végül Edit megtudta az igazságot, úgy ivott, mint az a boldogtalan, fehér inges nő a szörnyű Massive Attack-klipben. Nem is csak egy estén át. Megértette, miért érezte mindig, hogy az apja a két nővérét jobban szereti, mint őt. Miért volt vele rideg. Az ember, akit az apjának hitt, akinek meg akart felelni, akit szeretett. 

Elég gyorsan kirúgták a munkahelyéről. Előttünk is titkolta, hogy rendszeresen iszik. Akkor már külön élt a férjétől.

A kamaszkorba lépő fia szólt nekünk, a barátoknak, hogy az anyjával baj van. Dugdossa előlük a kétdecis vodkásüvegeket. Úgy csinál, mintha rendben lenne, de este, amikor azt hiszi, már alszanak, megiszik egy üveg bort. Minden este. 

Sosem gondoltam szórakoztatónak, ha valaki arról beszélt, mennyire volt részeg, hol hányt, mit tett részegen. Egy ismerősöm mesélte a következőt: „Felébredtem, és felhívtam egy kollégámat, hogy aznap nem megyek be. Mire azt válaszolta, hogy oké, de már nem hétfő van, hanem kedd, és anyád is nagyon keres.”

Mivel a szüleim alkoholbetegek voltak, én ezt nem találtam annyira humorosnak. De mindenki más nevetett. Azok főleg, akikről tudtam, hogy rendszeresen megisznak két vagy három üveg sört. Naponta legalább két üveggel.

Nem szerettem a Bödőcs-vicceket. Se Tibi atyát, mert azt gondoltam, éppen azzal, hogy viccet csinálunk a függőségből, lesz a helyzetünk még súlyosabb. Így nem nézünk szembe a problémával. 

Szenvedély vs. függőség

A barátom függőségének vicces momentuma a félresikerült szülinap, de valójában, ha a teljes történetét nézzük, akkor egyáltalán nem az. Ahogy az sem volt vicces, hogy Edit olyan részeg volt, hogy elesett az ovi előtt, amikor a fiáért ment. 

Az első lépést a gyógyulás felé akkor tette meg, amikor kimondta, hogy szeretne más ember lenni. Egy más ember bőrébe bújni. 

És nem segít neki az alkohol. 

Az építész barátom és Edit története már nem a szenvedélyről és szenvedésről szól. Hanem a függőségről. 

Hol van a határa a szenvedélynek? Mikortól mondhatjuk valakire, hogy átlépte a határt, ami a szenvedélyt a függőségtől elválasztja? Nem olyan nehéz ám megadni erre a választ. Tulajdonképpen abban a pillanatban, amikor felmerül benne, hogy árt magának. Amikor úgy véli, orvoshoz kell fordulnia, mert az, amit addig szenvedélynek gondolt, úgy elhatalmasodott rajta, hogy miatta módosítani kényszerül az életvitelét.

Amikor elkezd ugyan védekezni, ha valaki függőnek mondja, de ugyanakkor úgy teszi feszültté a kérdező, hogy nem tud szabadulni a gondolattól, hogy annak, aki függőnek állította be, talán egy kicsit – nem nagyon, de – igaza lehet. 

Akkor már baj van, ha azt gondolja: de hát én még tudok uralkodni a függőségemen! Aki azt mondja, nincs és nem lehet nagyobb baj, mert nem a szenvedély uralkodik rajta, hanem ő uralja azt, annak már szakemberhez kellene fordulnia.

Mert aki azt gondolja, hogy ő igenis erősebb, mint a függősége, az már tulajdonképpen el is ismerte, hogy függő. 

A magyar lakosság java része az: legalább tizede függő. És azt gondolja, nincs szüksége segítségre, nincs nagy baj. Nem árt magának a napi két vagy három sörrel. Ötnél úgysem tud meginni többet. Annyi pont elég. 

Minden családban, minden nagyobb baráti körben van legalább egy függő. 

Valaki, aki azt gondolja, ura vagyok a helyzetnek, legfeljebb nem iszom meg holnap a két sörömet, hogy magamnak is bizonyítsam, hogy nem vagyok még alkesz. De már két nap múlva három sört vesz, mert egy nap kimaradt. De már aznap este, amikor nem iszik, érzi, hogy valami hiányzik, és kissé meg is rémül magától, az érzéstől, amit csak tapogat, mint macskája oldalán a rejtélyes okból keletkezett daganatot, és elhessegeti a gondolatot, hogy az ital hiányzik. 

A száraz november harmadik napján kiírja vidáman, hogy na eddig tartott, és megkapja a nevető fejeket a posztja alá, de azért elgondolkozik azon, hogy miért csak három napig bírta, és hogy vajon mindenki viccesnek találta-e, hogy ennyi volt: három nap, ennyit bírt tisztán. Arra gondol, hogy ő végül is csak csütörtökönként szokott igazából berúgni, amikor az ivós napja van, hét közben nem iszik, legfeljebb csak egyszer vagy kétszer egy felest, főleg persze este, vagy akkor, amikor már mindenki alszik.

De azon nem gondolkozik el, hogy azért iszik este, mert már rég tudatosult benne, hogy ha iszik, elég agresszívvá és kötekedővé válik, és olyankor szinte mindig összekap a feleségével.

Ha iszik, mindig pontosan tudja, hogyan és mivel tudná a legjobban megsérteni a nőt, akivel tizen-huszon éve együtt él, és akit oly sokszor okolt már a függőségéért – amikor azt gondolta, hogy ő már tulajdonképpen függő. Ha nem őt okolná, ha nem lenne kit okolni, nehezebb lenne szembenézni a helyzettel. 

Ahogy nehezebb szembenézni vele, amikor egyedül marad otthon és az első dolga, hogy leszalad a boltba és vesz vagy öt sört. Nem kettőt, mint azokon a napokon, amikor mindenki otthon van, a gyerekek is, hanem ötöt vagy hatot. Ha hízik, a hízásért már nem okol senkit, pontosan tudja, hogy a söröktől eresztett pocakot. És egy kicsit tart attól, hogy esetleg már az arcán is meglátszik az a napi pár söröcske. Nem tudja, hogy már évek óta meglátszik rajta. És amikor meglátja, hogy mások is észreveszik rajta, hogy nem egészséges az arcszíne, amikor mások szemében felfedezi, hogy furcsállják kicsit, hogy a buliban már hatodszor tölt magának, és érzékeli, hogy egyre többen tartják függőnek – a saját, szintén ivós barátai is –, akkor már rendszerint késő. Akkor már nem lehet elfedni jópofasággal, azzal, hogy fiatalosnak vagy társasági embernek tetteti magát. 

A rossz szájszag, a függők egész testéből áradó üresség (a szem igen árulkodó) már nincs messze a végső stádiumtól, attól az időtől, amikor majd nagy küzdőnek nevezik, és arra a kérdésre, hogy de mégis hogy van, az lesz a válasz: sajnos a poharat azért még nem sikerült letennie. 

A határ előtt érdemes megállni. Meggondolni, hogy tulajdonképpen minden pohár méreg. Konkrétan az. Méreganyag, amivel nehezen birkózik meg a máj. Egy bizonyos idő, vagy ezer korsó sör után már nem is tud vele megbirkózni.

Függőnek lenni elég borzalmas. Tényleg olyan, mintha egy démon uralkodna az emberen, és azt a démont csak akkor lehet kiűzni, ha valakit megkérünk, mondjon el helyettünk és velünk egy varázsigét. Egyedül nem megy. Ha egyedül maradunk a függőséggel, akkor előbb vagy utóbb (de inkább előbb), elhangzik majd az a mondat: pedig milyen nagy küzdő volt. Kár, hogy csak ennyit élt. 

De mintha már ezt sem gondolná annyira komolyan, aki mondja.

Kolozsi László

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images