„Olyan ez a srác, akár egy szellem. Sehol sincs, mégis mindenütt ott van”

–

Furcsa, hogy nem alszik. Próbálok a tanárra figyelni, aki József Attiláról mesél, de a tekintetem újra és újra visszakívánkozik az ismeretlen srácra. Eddig minden órán aludt, néha még a horkolását is lehetett hallani. Most meg úgy figyel, mintha mi sem lenne természetesebb.

A tanár kinyitja a verseskötetet, és olvasni kezd.

„Magamban bíztam eleitől fogva –
ha semmije sincs, nem is kerül sokba
ez az embernek”

A srác bólogat, és a tolla végét rágja.

Egyszerű fekete farmert, koponyamintás sálat és kapucnis pulcsit visel, pedig a teremben vagy harminc fok van. Nem tudom, miért bámulom egyáltalán. A barátaim szerint a tűzzel játszom, és előbb-utóbb meg fogom égetni magam. De nem érdekel.
Senki nem tudja, kicsoda ő valójában. Nem a mi évfolyamunkra jár, de a felsőbb évesek sem ismerik. A szak egyik legnagyobb pletykája, hogy vajon hány évet bukhatott. Négyet biztos. A felnőttes vonásai, az épphogy kiserkenő szakálla és az arcán felsejlő finom gyűrődések legalábbis erről árulkodnak.

Senki nem tudja, mit csinál az órákon kívül.

Valaki azt állítja, látta részegen fetrengeni egy sikátorban, mások elmondásuk szerint a börtön környékén találkoztak vele. De hallottam már olyan pletykákat is, hogy bolti tolvaj, hogy az apja egyszer nekirontott az egyik tanárnak, vagy hogy meggyilkolt valakit. Olyan ez a srác, akár egy szellem. Sehol sincs, mégis mindenütt ott van.

„Nem dicső harcban, nem szelíd kötélen,
de ágyban végzem, néha ezt remélem.
Akárhogyan lesz, immár kész a leltár.
Éltem – és ebbe más is belehalt már.”

A tanár befejezi az olvasást, és elkezdi az elemzést.
– Szerintetek miről szól ez a vers?

Elnyomok egy ásítást, most nem tudnak meghatni József Attila versei. Senki nem szólal meg, ahogy az lenni szokott. A tanár már épp nekiállna megválaszolni a saját kérdését, amikor az ismeretlen srác keze a magasba lendül. Bő pulcsijának ujját marokra fogja, mintha nem akarná, hogy felgyűrődjön, és látsszék csupasz karja.

– A búcsúzásról – hangja érdes és mély, pont ilyet képzeltem hozzá.

Olyan ártatlannak tűnik, mégis mindenki elítéli.

Nem tudom kinézni belőle azt a sok szörnyűséget. Talán tényleg csak egy srác. Olyan, mint mindenki más.

A tanár felvonja a szemöldökét. Láthatóan őt is meglepte a hozzászólás.

– Kifejtenéd, Gábor? – mondja nagy sokára, zavart mosollyal az arcán.
– A vers maga egy leltár. Összegzi az életét. Készen áll a halálra, és ezt hagyja maga után.

Többet nem mond, ezért a tanár átveszi a szót.

Gábor az óra hátralévő részében hevesen körmöl valamit a füzetébe. Tuti nem jegyzetel, mert végig kibámul az ablakon ahelyett, hogy a táblát nézné, amin a vázlat van. Óra végén nem hagyja el egyből a termet. Direkt lassan pakolok, hogy még tovább láthassam, mielőtt a következő órámra sietnék.

Aztán csak áll az ablak előtt, kezében a füzete. Egy teleírt lapot tép ki belőle, a füzetet pedig ledobja a sarokba.

– Mi van a lapon? – A szavak akaratlanul gördülnek le a nyelvemről, nem tudom megállítani őket.
A srác összerezzen, de nem fordul felém.
– Számít az? – veti oda nekem.
Erre nem tudok mit mondani. Nekem számít. De ezt nem vallom be neki, mert nem kéne beleavatkoznom. Ő csupa veszély, akár az óceán mélye, én meg átlátszó vagyok, az unalmas állóvíz.
– Amolyan leltárféle – von vállat.
Azzal egy határozott mozdulattal kidobja a lapot az ablakon. A szél felkapja, táncoltatja egy darabig, majd messzire viszi. Sosem tudom meg, mi állt rajta.

Megmagyarázhatatlan öröm suhan át Gábor arcán, aztán el is tűnik. Felkapja a táskáját, és elmegy.
Másnap az iskolában mindenki a halálhíréről beszél.

Aux Eliza

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Unsplash/Alan Labisch