Megőrülnek a vágytól – A legszebb szerelmes filmek (1. rész)

–

Szerelmesnek lenni a közvélekedés szerint a legszebb, föld fölött lebegős, gyomortájékon pillangószárny-csapkodós állapot, amire minden ember vágyik. Pedig a szerelem legalább annyira lehet kínszenvedés is, főleg, ha különféle akadályokba ütközik a megvalósulása. Az alábbi filmek ennek a fajta szerelemnek állítanak emléket, amik vagy egyáltalán nem vagy csak nagyon nehezen jutnak el a beteljesülésig, addig viszont elemésztik a lelket. Különféle változatokban nézhetjük végig, amíg szinte elviselhetetlenné válik a vágyakozás feszültsége, ami aztán csak pillanatokra (vagy legalábbis túl rövid időre) oldódik fel az egymásra találás eufóriájában.

Az ártatlanság kora

Örök kedvenc szerelmes filmem, és egyben a kosztümös filmek műfajának etalonja Martin Scorsese adaptációja Edith Wharton regényéből, ami egyébként igazán rendhagyó darab a rendező életművében – nem szokása a gyengéd érzelmekkel bíbelődni ugyanis. Ebben a filmjében mégis azt meséli el, mi történik, ha a társadalmi konvenciók gúzsba kötik az egyént, és az érzelmei elfojtására kényszerítik.

A New York-i arisztokrácia kikapós vőlegénye, Newland Archer (Daniel Day-Lewis) nem sokkal azután, hogy eljegyzi az előkelő társaság ifjú virágszálát, May Wellandet (Winona Ryder), váratlanul beleszeret egy rossz házasságban vergődő, férjes asszonyba (Michelle Pfeiffer), aki megdöbbentően szabad életet él – az akkori normák szerint.

A szerelem nyilvánvalóan kölcsönös és perzselő, mégsem merülhet ki többen, mint lopott érintésekben, egymásba fúródó tekintetben, ügyetlen csókban.

A legszenvedélyesebb jelenetben is mindössze annyi történik, hogy Newland beleborul Ellen ölébe, és együtt szenvednek, amiért nem lehetnek egymáséi. Bele kell a szívnek szakadni.

"The Age of Innocence" (1993) Martin Scorsese

Volt egy tánc

Ez a kanadai film nem véletlenül viseli eredetiben Leonard Cohen egyik legnagyobb slágerének címét (Take This Waltz): a rendező Sarah Polley (a Váratlan utazás egykori szőke kislánya) ugyanis folyton ezt hallgatta, miközben a forgatókönyvét írta, és végül erre a dalra vágta össze a film záróklipjét. Itt is egy férjes asszony szédül meg, csak az ma egészen másképp néz ki, mint a XIX. század merev társadalmi rendjében. 

Margot (Michelle Williams) egyébként jó házasságban él, szereti a férjét (Seth Rogen), esze ágában sem lett volna elhagyni, csak aztán egy repülőúton mellé ült egy helyes srác (Luke Kirby – szerintem minden idők legkedvesebb „gaz csábítója”), akiről kiderül, hogy ráadásul a szomszédjukban lakik. Innentől elkerülhetetlenek a „véletlen” összefutások, amikkel egyenes arányban növekszik a szenvedély, míg már muszáj lépni.

Az alteros stílust kedvelő művészlelkek legitim romantikázása ez a film, az örökbecsű sláger keserédes végkifejletével.

Take This Waltz

Szemekbe zárt titkok

Az Oscar-díjas argentin film látszólag egy sokáig megoldatlan bűntény lezárásának történetét meséli el, a szerelmi szál csak háttérként szolgál hozzá – nekem azonban éppen ezért tetszik. Nagyon keveset fed fel belőle, azok viszont olyan sűrű pillanatok, hogy mindent elmondanak a férfiszenvedélyről, ami évtizedek múltával sem huny ki. 

Az alaphelyzet szerint Benjamín Esposito (Ricardo Darín, Argentína első számú színésze) ügyészi visszavonulása után regényírásra adja a fejét. Egy olyan gyilkossági ügy történetét szeretné megírni, amely egész addig nem hagyta nyugodni. A tettest kézre kerítették ugyan – egy akkor érkezett fiatal, káprázatos főügyésznő, Irene irányításával –, ám sosem kapta meg méltó büntetését, és egy idő után nyoma is veszett. Benjamín a regényhez újra felkeresi az egykori főnökét, a még ma is vonzó Irenét (Soledad Villamil), aki férjes asszonyként, ráadásul hozzá képest jóval magasabb társadalmi közegből származva, egyszerre okos, gyönyörű és erős nőként mindig is elérhetetlennek tűnt számára. És persze kiderül, hogy a vonzódás korántsem volt egyoldalú, és már mindketten bánják, hogy nem lett belőle semmi. Ha a szerelmet nem is, de az ügyet ezúttal addig hajtják, míg minden rejtélyt sikerül felfedni.

Olli Mäki legboldogabb napja

Nem illik megmosolyogni a címet, ami esetleg egy bugyuta vígjátékra utalhatna, Olli Mäki ugyanis létező személy volt: Finnország pehelysúlyú ökölvívóbajnoka, aki 1962 nyarán vívta élete legfontosabb meccsét a profi világbajnoki címért. Csakhogy a hatalmas téttel bíró mérkőzés előtt beütött a ménkű: Olli Mäki szerelmes lett. Csak az edzőjét tudjuk idézni, amikor végre megvallotta neki, miért olyan kelletlen, bármilyen feladatot várnak el tőle (mert a felkészülés mellett még állandó promóciós kötelezettségei is lennének):

 „Ez a legszarabb pillanat arra, hogy szerelembe essél.”

Mintha az ember választhatna…

Szóval ez a pici, szőke, a végletekig introvertált vidéki fiú, aki addig bárkit legyőzött a ringben, a szerelem ellen védtelennek bizonyult: egész álló nap csak arra a kerek arcú, gyönyörű lányra gondolt, akit egy falusi mulatságon ismert meg, és aki visszavezetné őt a gyökereihez, ahonnan a sportsikerei elszakították. Úgyhogy a legboldogabb nap végül élete nagy kudarcával esik egybe: a meccset elveszíti, a szerelmet viszont megleli, aminek hosszú távú következménye, hogy a film utolsó jelenetében a már idős (és valóságos) Olli Mäki és az idős (és valóságos) Raija ott tudnak sétálni a háttérben, kart karba öltve, mert Olli Mäki tavaly bekövetkezett haláláig együtt maradtak.

Hymyilevä mies (2017) dir: Juho Kuosmanen

Szólíts a neveden

Ezt a filmet kell talán a legkevésbé bemutatnom, hiszen a listán a legfrissebb, és Oscar-díjának, valamint fiatal felfedezettjének, Timothée Chalamet-nak köszönhetően talán a legnépszerűbb is (bár én legalább annyira odavagyok a másik főszereplőért, Armie Hammerért, és a megértő apukát alakító Michael Stuhlbargért is). Már a Brokeback Mountain is próbálkozott azzal, hogy bebizonyítsa: a meleg szerelem az égvilágon semmiben nem különbözik a heteró szerelemtől, mert csak szerelem van, és kész, de talán Luca Guadagninónak sikerült ezt eddig a legjobban megmutatnia – amihez persze kellett egy olyan jó alapanyag, mint André Aciman regénye. 

Oliver és Elio románca mindezeken túl felidézi az egynyári kalandok bizsergető érzését is, amiknek az emléke egyáltalán nem múlik el az ősz beköszöntével, hanem sokszor egy életen át kísért, és az első szerelem semmihez sem fogható élményét is megidézi.

Itt ráadásul a vágy egyáltalán nemcsak a háttérben izzik, hanem nagyon is a fókuszban és explicit formában, de szerencsére ezúttal a méltó beteljesedés sem marad el.

Luca Guadagnino rendező pedig olyannyira szakértője a témának, hogy vele még találkozunk a következő válogatásban is.

Armie Hammer Dance

Mielőtt felkel a nap/Mielőtt lemegy a nap

Az a szerelmesfilm-lista, amin nem szerepel a Mielőtt felkel a nap-trilógiának legalább az első része, arról ki merem jelenteni: figyelmen kívül hagyja az X generációsokat, akiknek ez meghatározó kultfilmje. Mi ezen nőttünk fel, ilyennek képzeltük tiniként a szerelmet: összefutni egy sráccal a vonaton, leszállni spontán Bécsben, együtt lófrálni egy éjszakát a városban, a parkban szeretkezni (amire egyetlen jel utal csak: a Julie Delpy ruhája alól eltűnő póló), és aztán erről a kalandról ábrándozni egész hátralévő életedben, mert mi van, ha ő volt az igazi…

Én éppen ezért szeretem nagyon a második részt is (a harmadikat sajnos már nem), amiben hőseink csaknem tíz évvel később újra találkoznak, hogy teszteljék, mi is volt ez közöttük, ezúttal Párizsban. Jesse addigra egy megromlott házasságban él, látványosan meggyötörve, Céline pedig még mindig hajthatatlanul kergeti az álmait. Újra van egy napjuk arra, hogy felfedezzék egymás immár felnőtt énjét, és eldöntsék: akarnak-e változtatni az életükön. Óriási a tét, és az mindig jót tesz egy filmnek. Ez a trilógia egy legenda a három alkotó (Julie Delpy, Ethan Hawke és a rendező Richard Linklater) egyenrangúsága és egysége miatt is, és mert tényleg egy nemzedékről fest romantikus, mégis valós képet.

Before Sunrise/Sunset/Midnight (1995/2004/2013) dir: Richard Linklater

Na, de hogy mi történik, ha szerelem teljes elánnal virágba borulhat, arra térjünk vissza később, a cikk második részében!