–

Amikor a létező összes online tananyagot kivégeztük, az otthon fellehető összes társason összevesztünk legalább egyszer, és lépni sem tudunk a sólisztgyurma- és origami-alkotások tengerében, valószínűleg azt fogjuk érezni: valaki mondja meg, mit kezdjek a gyerekkel. Íme, a válasz: hancúrozzunk! Talán túlzásnak tűnik, hogy a stresszcsökkentéstől az önbizalom-növelésig és a szorongások feloldásától a családi béke megteremtéséig mindenre jó, pedig így van.

Fizikai játék – ennyi a titka a gördülékeny hétköznapoknak.

Sokak által tesztelt és jó sok kutatással alátámasztott módszer, becsszó. Oké, néha kicsit fárasztó reggel-este zoknicsatázni, de higgyétek el, megéri.

Miért játsszunk?

Ezek a játékok alkalmasak rá, hogy a gyerekeink próbára tegyék fizikai teljesítőképességüket, feszegessék határaikat, majd megtapasztalják a saját erejüket. Ennél jobb mód nincs arra, hogy növekedjen az önbizalmuk. A magabiztosság és az erő, ezeknek a nagyon is konkrét, megtapasztalt testi érzete pedig a legfontosabb lélektani alapja a félelmek leküzdésének. Ergo: koronavírus idején párnacsatázni szinte kötelező. Nem csak a gyerekek miatt amúgy. Nekünk is jót tesz. 

A nevetés az egyik leghatékonyabb velünk született feszültségoldó eszközünk – ezekben a játékokban bőven élhetünk vele.

Kiröhöghetjük, játékosan kikiabálhatjuk magunkból a feszültséget mindannyian, négy fal között, víruselkerülő üzemmódban. Extra előnye még ezeknek a játékoknak, hogy építi a gyerekek biztonságérzetét, és a velünk, szülőkkel való kapcsolódás érzését is, ami kifejezetten jól jöhet, ha a hirtelen jött összezártság esetleg rombolt már rajta valamicskét. 

Hogyan játsszunk?

Ha azt akarjuk, hogy ez a sok előny mind megvalósuljon, csak néhány egyszerű szabályt kell betartanunk, és indulhat a móka.

Először is: mindig a gyerekünk irányít.

Az ilyen játékokban sokunkat könnyen elragad a hév, és nem vesszük észre, hogy esetleg a gyereknek már nem is olyan vicces a dolog, esetleg túl sok. Figyeljünk oda rá, csináljuk, amit kér. Amin nevet, abból csináljunk még. Sokszor. Igen, néha uncsi lesz. Aztán meg meglepődünk, hogy végül is csak tíz perce ugrálok elő a kanapé mögül oroszlánüvöltéseket hallatva (olyan soknak tűnt), ő meg jó nagy adag feszültséget tudott kikuncogni magából.

Ez alól kivétel a csiklandozás, mert azt nem javaslom: épp amiatt nem túl szerencsés, mert nem a gyerekünk kezében van a kontroll, és az így kiváltott nevetés inkább automatizmus, mint szívből jövő reakció.

Második: bénázni sosem árt. Az ilyen játékoknál mindig jó, ha mi vagyunk az ügyetlenebbek, gyengébbek, teátrálisan eshetünk-kelhetünk, célozhatunk tökellenkező irányba azzal a párnával, miközben játékosan hencegünk szuper dobótechnikánkat fitogtatva. Félénkebb gyerekeknél néha az is elég, ha ő egy ujjal hozzánk ér, mi jajgatva eldőlünk, ő pedig kuncoghat. Ha úgy érezzük, szívesen birkózna velünk a gyerekünk keményebben, kicsit belehúzhatunk, de óvatosan, figyelve a reakcióit. Jó, ha megtaláljuk azt a határt a közelharcban, amikor már igenis kell erőt kifejtenie, de még ő az ügyesebb. Ne feledjük, ez nem karateóra és nem is olimpiai birkózót faragunk épp a gyerekből, ez játék, méghozzá az önbizalom-növelő fajtából. Nem tanítani akarunk, lélektani munkát végünk!

És végül: fő a biztonság. Figyeljünk rá oda, hogy puha felületen játsszunk, nincs rajtunk lógós ékszer vagy akadályozó ruhadarab, és nem is a családi Zsolnay-készlet közvetlen közelében ugrálunk. Lehet közösen szabályokat alkotni arra, hogyan vigyázunk egymásra, de érdemes minél szabadabbra, minél kevésbé magyarázósra, oktatósra venni a figurát.

Ha kezd eldurvulni a játék, szelíden határt szabhatunk, és megálljt inthetünk.

(Warning! Gyakori, hogy a gyerekünk ilyenkor kiborul, vagy akár valamilyen piszlicsárénak tűnő sérülésen kezd ordítani. Ha így van, jól végeztük a dolgunkat! Ez a folyamat velejárója! A játékkal létrehozott biztonságérzet elég lesz hozzá, hogy eltörjön a mécses, és kitörhessen a gyerekünkből egy egészséges, feszültségoldó sírás, amit nekünk elég békésen, szeretettel meghallgatni. Furán hangzik? ITT írtam róla korábban.)

Mit játsszunk?

Pontosan mit is értek hancúrozás, fizikai játék alatt? Íme, az én toplistám.

1. Birkózás

A klasszikus, jó öreg birkózásnál nincs jobb feszültség-levezető. Érdemes arra bátorítani a gyerekünket, hogy ne püfölni akarjon minket, hanem ténylegesen lenyomni: letérdelek például a földre, és egymás vállának esve próbáljuk lebirkózni a másikat a földre. Végül mindig én veszítek, és ő boldogan dögönyözheti szánalmasan elhullott tetememet. Ha vérmes harci üvöltéssel feltámadok poraimból, a nevetés garantált. Ez a játék jól továbbfejleszthető mindenféle szerepjátékkal: dínóharc, tigrisharc, kalózcsata.

2. Tolj el!

A birkózásnál talán egy fokkal szelídebb játék, ha a gyerekünknek el kell tolnia minket: például a szoba egyik végéből a másikba.

Egy másik verzió, ha én ráülök egy párnára, neki pedig le kell arról tolnia engem, hogy megszerezze. Van, hogy cserélünk, de sajnos én az istennek se tudom őt letolni arról a párnáról.

3. Zoknilevevős

Közös családi idill lehet esténként ez a játék: mindenki mindenki ellen, a cél, hogy levegyünk egymás lábáról a zoknit. Ezt akár nagyobbakkal is jól lehet játszani, az ovis korosztálynál nagyon kell rá figyelnünk, hogy ha túl intenzívnek érzik, vegyünk vissza egy kicsit.

4. Párnacsata

Kell magyaráznom? Ők eltalálnak, én nyögdécselve kiterülök. Plusz egy tapasztalati infó: az olyan párnák, amin nagy gombok vagy cipzárak vannak a huzaton, kerülendők. 

5. Fogócska

Még egy nem túl nagy lakás is alkalmas lehet rá, hogy legalább pár perc erejéig fel-le futkossanak a gyerekek néhány kört vacsora előtt (panelszomszédok, szevasztok!). Általában én vagyok a fogó, és irtó bénán kergetem a gyerekeket (ezzel nem mellesleg elejét veszem a köztük lévő háború kirobbanásának is), esek-kelek, nem veszem észre, ha bebújnak a kanapé mögé, képtelen vagyok elkapni őket – ők meg tényleg jót kuncognak. 

Egy mondat a genderségről: ezek a játékok nem csak apáknak és fiúknak vannak kitalálva.

Anyákra is ráfér a nevetés, és hogy néha kiléphessünk a „most-már-gyertek-vacsorázni-és-hagyjátok-ezt-abba” szerepkörből (amibe legtöbben nem önszántunkból kerültünk, tudom!), és lányainknak is szüksége van az önbizalomra és az erő érzetére. Bátran adjuk meg nekik! 

Ha korábban nem játszottunk ilyet (és ha gyerekkorunkban senki nem játszott velünk hasonlót), nehézkes lehet elkezdeni, és minimum furának érezhetjük. Nem baj! Gyakorlat teszi a mestert! De ez egy olyan időszak az életünkben, amikor a szokásosnál is nagyobb szükség van a melegséggel teli kapcsolódásra, az intenzív egymásra hangolódásra és a sok közös nevetésre! Mindennek kevés ennél hatékonyabb módja van, adjunk hát egy esélyt!

Balogh Fruzsi

Kapcsolódó nevelés oktató

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images