–

Állnak a lovak a mezőn, az esőkabát rajtuk maradt. Viccesen néznek ki, még akkor is, ha az ember belátja, hogy a szabadban tartott jószágoknak jár a védelem. Mosolyogni kell rajtuk.

Nézegetem hát az orkánkabátos lovakat, miközben a munkahelyemre tartok, ezúttal a kötelező tréningre. Tréning van itt mindig mindenért, évente legalább kétszer-háromszor, szakmai továbbképzés és szinten tartó tanulmányi napok. A mai egy borzalom, a Kaizen-módszerről szól, rendszerezés-elmélet, és a meglévő standard gyakorlati alkalmazása. Nem az erősségem, finoman szólva.

Éjszakás voltam két napja, bóbiskolok

Az előadók rendkívül szenvedélyesek, látszik rajtuk, hogy rajonganak a tantárgyaikért, és megpróbálják élvezhetővé tenni azt, ami sokunk számára soha nem volna az. A magasabb, vékony, szőke hölgy nyakán, a tarkója közelében egy zöld dió nagyságú lipóma van. Rövid a haja, nem takarja semmi. Az első tíz percben veszem észre, és onnantól kezdve sajnos folyamatosan azon gondolkodom, hogyan lehetne eltávolítani a daganatot. Elméletben meg is operálom néhányszor szegény asszonyt, a szakma szabályainak megfelelően persze.

Legalábbis akkor, amikor a nyitott szemmel való szundikálásomból felriadok.

A műtéti technikám olyan szintre fejlődik a nap végére, hogy talán még a szikét is a kezembe adnák a kollégák.

Éjszakás voltam, mondom, és állt a bál megint, amiben most már semmi meglepő nincs. Normálissá vált az osztályon és a kórházban is a tébolyközeli túlterheltség.

Tél vége van.

Átadáskor a fiatal spanyol nővér közli, hogy a hetesből a beteg eltűnt délelőtt, és hiába keresték. Felhúzom a szemöldököm. Ne aggódjak, mondja Olga, a vezetőség tud az esetről, és az asszony ágyát fenntartották, hátha előkerül még. De már a rendőrség keresi. A 42 éves nőbeteg súlyos kábítószerfüggő, egészen pontosan heroinista, és szepszissel került be hozzánk pár hete. Nem zavart sok vizet, rendszerint összegömbölyödve aludt az ágyában, vagy gondterhelt arccal, gyors léptekkel ment le dohányozni az udvarra. Katéter volt a karjában, lévén, hogy már alig lehetett vénát szúrni neki, és nagy dózisú antibiotikumra volt szüksége.

Az egyik kolléga szerint nem csupán dohányozni járt le a kertbe, hanem valószínűleg drogozni is, amihez pont kapóra jött neki a tartós használatú vénakanül. Ezt a feltételezést én nehezen támasztottam volna alá, mert Brenda mindig időben, elég gyorsan visszajött az osztályra, és nem látszott rajta semmi különleges változás. A papírt is aláírta, hogy részt vesz egy leszoktatást segítő rehabilitációs programban, és Methadont kap, hogy az elvonási tüneteit csökkentsük. Aznap kapta meg az első adagot. A nappalos nővér szerint reggel kicsit feszültnek tűnt. Sokat telefonált, nem tudni, kivel beszélt. Azután lement az udvarra, és onnan nem tért vissza.

Hát ez remek – dörmögök az orrom alatt…

És nemcsak azért feszülök be a hír hallatán, mert az eltűnésével a beteg mérhetetlen papírmunkát, adminisztrációt zúdított a nyakunkba, hanem azért is, mert egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy Brenda élve előkerül majd. A csonttá soványodott testét, a lila foltos végtagjait, a sápadt arcát és a beesett szemét látom magam előtt, ahogy az éjjeliszekrényén hagyott tárgyakat nézem.

Sminkkészlet, körömlakk, hajkefe és tükör. Cigarettapapír és a zacskóból kiszóródott dohány. Néhány magazin és összegyűrt papír zsebkendő. Brenda mindig fázott, fürdőköpenyben és vastag plüss zoknival a lábán aludt a kórházi pléd alatt. Odakint pedig, ha kora tavasz van is, de még éppen elég hideg.

Az osztályátadás simán zajlik, a két fiatal nővér, akivel dolgozom, mégis kicsit riadt tekintettel áll a pultnál, míg a beosztást megcsinálom. Nem értem a riadalmukat, úgy tűnik, hogy az én hetedik érzékem még szundikál, nem gyanítok semmi rosszat. A hetes kórterembe, ahonnan a beteg hiányzik, a szorgalmasabb lányt küldöm, mert van ott néhány műtét után lábadozó, a négyesbe pedig a kicsit lassabb, de kedvesebb lány megy, mellé kerül a segédápoló.

Ott, a négyesben az idős nénikék vannak, többnyire ortopédiai betegek, elesettek, zavartak.

Mindössze két üres ágyunk van, és három beteg várakozik a klinikai szobában, vizsgálatra várva.

Az ügyeletes orvos kiléte hosszú ideig zsákbamacska marad, ugyanis a doktor nem hív vissza, nem is jelenik meg az osztályon. Fogalmam sincs este tízig, hogy kivel van dolgom. Akkor feltűnik egy fejkendős, tétova fiatal nő. Fanfárok zengenek, – mármint a lelkemben, – végre talán sínen vagyunk, elrendeződik az osztály. De ez a remény sem tart sokáig. Két beteg vizsgálata után a doktornő megint eltűnik.

Ágy kellene, hív a betegellátó koordinátor, hány üres ágyunk van?

Már egy sem. Alig teszem le a telefont, egy nagydarab, fiatal rendőr fordul be a folyosóról az ajtón, egyenruhában, teljes fegyverzetben. Brenda holmiját szeretné átvizsgálni, mert a fiatal nőt továbbra sem találják sehol, mondja, hiába törték fel a lakása ajtaját, úgy látszik, nem ment haza. Nem haza ment. Hol lehet? Senki sem tudja.

A rendőr hosszasan pakol az éjjeli szekrényben és az ágy mellett hagyott táskákban. Toporgok mellette, gyógyszerelnem kellene a saját kórtermemben, segíteni a lányoknak a vénás gyógyszerek beadásában. A telefon pedig szinte szünet nélkül cseng. Beteg jönne fel a sürgősségiről, elutasítom. A „bedmanager” hív, frissítsem az elektronikus rendszert, nem látja, hogy van-e üres ágy, kit bocsátottak haza, ki van az osztályon?

Próbálom megértetni vele, hogy a nyilvántartás „up to date” – rögtön átadás után frissítettem, azóta felvettünk két beteget, nincs üres ágy, ahogy ezt már a koordinátornak is mondtam. Hát, ő nem hiszi. Biztos vagyok benne? Miközben forgatom a szemem, Nicola aggódva figyel. Ismer már, a hangomból tudja, mikor nem bírom a stresszt. Ráadásul megszólal a nővérhívó csengő is, hat betegem még várja az esti rutint, hozzájuk még be sem mentem.

A helyzetet humorral próbálom kissé könnyebbé tenni, nem egyszerű, de legalább a lányok nevetgélnek.

Éjfél

A „bedmanager” nem hitt nekem így személyesen jött fel megnézni, hogy tényleg telt ház van-e? Azután úgy rendelkezett, hogy Brenda ágya nem maradhat továbbra is üresen. A beteg már több mint 12 órája távol van, pakoljuk hát össze a holmiját, ő pedig felküld egy új felvételest.

Próbálok érvelni az ágy fenntartása mellett, mert mi van, ha Brenda egyszer csak megjelenik? De fáradt is vagyok, és ismerem Cassie-t. Ő nem az a vezető, aki, ha elhatározott valamit, bármit is hajlandó lenne kezdeni az érveimmel. Kicsi vagyok, „just a nurse”, csak egy nővér, nincs szavam, nem lehet, a kórház irányításával kapcsolatban pláne nem.

Nyolc zacskó holmit csomagolunk össze Nicola és én, megírjuk a leltárt, ilyenkor ugyanis darabra le kell számolnunk mindent, pizsamát, bugyit, értékeket, tisztasági betéteket. Majdnem egy óra el is telik ezzel. Címkék kerülnek a nagy zöld műanyagzacskókra, és éppen, hogy lemossuk és áthúzzuk az ágyat, máris ott van az újabb beteg.

Hope, a magas afrikai lány, csodaszép, okos, elegáns, méltóságteljes, akár egy fekete hattyú, a gondjaiba veszi a hasnyálmirigy-gyulladással érkezett asszonyt. Végre leülünk azután egy kicsit. Nicola és Serena szünetre megy. Hope dúdolgatva írja az ápolási naplót. Egy óra elmúlt, el sem hiszem. Enni kéne meg pisilni is, de örülök, hogy végre valahová letettem a fenekem, és a prioritások ilyenkor átrendeződnek. Megcsinálok én is minden adminisztrációt inkább. Azután Serena visszajön, és Hope megy pihenni.

Hajnali két óra múlt

A hetesből csenget a fiatal ázsiai nő, akinek tegnap távolították el a méhéből a miómákat, mosdóba menne, kéri, hogy kössem le az infúziós szerelékről. Volt már mobilizálva, de azért biztos, ami biztos elkísérem. – Jól vagyok, minden rendben, nem szükséges, hogy megvárjon itt, nővér! – mondja mosolyogva, így visszamegyek a pulthoz. Öt-tíz perc telik el, amikor a szemem sarkából látom, hogy nyílik a mosdó ajtaja, keskeny fénycsík kúszik az árnyékba burkolózott folyosó padlójára.

A nő megáll az ajtókeretben, azután már annyit látok csak, hogy összegörnyedve kapaszkodik és összecsuklik. Van, amikor hat méter távolság is kegyetlen soknak tűnik.

Serena a saját kórtermében szöszmötöl valamit, nincs, akinek szóljak, kiabálni nem merek, így egyelőre egyedül rohanok a földön fekvő testhez.

Az asszony bőre nyirkos, verítékes, a bőre pergamenszerű, sápadt és alig tud beszélni. Hozom a vérnyomásmérőt, 60/40, a hőmérséklete alig 35 fok, a szívverése 90 feletti, de nem extrém magas.

A zajra hál' istennek előkerül Nicola, kérem tőle, hogy mérjen vércukrot, az 9.5 értéket mutat. Hívom a fejkendős doktoromat, akit eddig is reménytelenül hajkurásztam, természetesen most sem reagál a telefonra. A fene egye meg, káromkodom ennél cifrábban is, de nincs sok vesztegetni való időm, hívom a felettesét, aki legalább azonnal visszahív.

Tőszavakban hadarom el, hogy mi történt, és szóbeli engedélyt kérek egy infúzió bekötésére, mert itt, a nyavalyás életbe, még ahhoz sincs jogom, hogy egy infúziót bekössek orvosi engedély nélkül. Az engedélyt megkapom és a registrar (iktató) megígéri, hogy azonnal jön.

Nicola közben a beteg mellett marad, aki egyre kevésbé van magánál. A vérnyomása már csak ötven. Szorítom a két kezemmel a műanyag zacskót, aminek a kis csapja teljesen tágra nyitva, ömlik a keringésbe a folyadék. A hőmérséklet már csak 34 és fél fok, jelenti Nicola, és az arca lassan ugyanolyan sápadttá válik, mint a földön fekvő asszonyé. Oké, hívd az „outreach team”-et!

A vészhelyzetre szóló számot mindenki ismeri, 2222, nem lehet elrontani vagy elfelejteni, és az én derék kollégám már rohan is a telefonhoz. Az „outreach team”, ami egy vagy két orvosból és egy vagy két intenzíves nővérből áll, előbb érkezik az osztályra, mint a beteg kezelőorvosai.

A folyadékra a beteg szerencsére jól reagál, a vérnyomás visszakúszik hatvan, majd hetven szisztolés értékre, és a beteg kinyitja a szemét. Az orvos éppen vérgázhoz vesz artériás vért, amikor végre megjelennek a nőgyógyászok és mögöttük Cassie is, az intézmény egyik vezetője. Referálok az orvosoknak, hogy mi történt, és miközben beszélek, elkapom a szigorú brit felettesem tekintetét. Akkor először az elmúlt három évben látok meg abban – mit is? Elismerést? Na, nem, azért nem, de valamiféle tiszteletet.

Viszont nincs időm semmiféle elégedettséget érezni efelett

Azon sürgölődünk, hogy visszavigyük valahogy a beteget az ágyba. Lefektessük, felpolcoljuk, felmelegítsük. A hőmérséklete még mindig aggasztó, és a testét továbbra is hideg veríték fedi. Nicolát elküldöm az elektromos paplanért a központi raktárba. A két nőgyógyász csak álldogál, és a beteg iratait olvasgatja. Még szerencse, hogy a nagyon fiatalnak tűnő intenzíves doktornő tudja, hogy mit csinál.

Rendel ezt-azt, további vizsgálatokat és antibiotikumot, mert a kórképet posztoperációs abdominális szepszisnek gondolja. A nőgyógyász vitatkozni kezd, szerinte csak vaso-vagális vérnyomásesése volt a betegnek. A hirtelen folyadékvesztés okozhatta, hiszen vizeletet is ürített, hányt is a mosdóban a beteg, a „volumene” hirtelen csökkent – magyarázza.

Az intenzíves doktornő lesújtó tekintetét tanítani lehetne, attól még az én ereimben is megfagyni a vér hirtelen… Kimért és csendes hangon csak ennyit kérdez: – Kolléga, betapintotta a beteg hasát? És milyennek találta? – Fejkendős nőgyógyász doktorom el sem pirul: – Ja, azt nem tudom, a hasát nem néztem – feleli.

Az intenzíves doki ekkor hátat fordít neki, és többet nem is vesz tudomást róla.

Cassie szája sarkában fura mosoly bujkál, és elfordul inkább az orvosok párbeszéde hallatán. Mindketten jobbnak látjuk, ha inkább visszamegyünk együtt a nővérpultba.

Jobban is tesszük, tényleg

A pult mellett ugyanis egy vékony asszony álldogál utcai ruhában. Először fel sem ismerem, de azután mégis. Igen, ő az, Brenda. Visszajött. Hajnali fél négy van. Cassie-re pillantok. Az arcán őszinte döbbenet. És a száguldó gondolatok a fejében, mintha egy fényújsággal lenne minden a homlokára írva: Na, most mi lesz az eladott ággyal? Hogy csináljuk az egészet vissza?

Ha nem lennék iszonyatosan fáradt, talán el is mosolyodnék. Cassie azután visszanyeri a lélekjelenlétét, és kikérdezi Brendát. Hol járt, használt-e drogot? Miért nem válaszolt a kórház telefonhívásaira? Brenda nagyon alázatos és körülbelül ezerszer kér bocsánatot. A lánya bajban volt, összeomlott, most válik, és ő úgy érezte, mellette a helye. Nem, dehogy, nem szedett semmit, szívesen vállalja akár a vérvizsgálatot is.

Nincs hát mit tenni. Hat óra van, mire visszaállítjuk eredeti állapotába az osztályt, Brenda visszakapja az ágyát, az új felvételes pedig beköltözik az egyik vizsgálószobába. Ugrott a szünetem, az a nyomorúságos egy óra, és már nem először történt meg, hogy a 12 és fél órás műszakom alatt nem tudtam élni a pihenés lehetőségével.

És nem először történik az sem, hogy a műszak utolsó perceiben a felmondásomon töprengek. Átlag két-három havonta akartam eddig ezen a munkahelyen felmondani. Esetleg a szakmát is elhagyni, árufeltöltőnek állni vagy amazonos futárnak, lángost sütni a tengerparton vagy gazdagok házát takarítani… De valószínűleg egyiknek sem lennék elég jó, hosszú távon. Nem értek semmi máshoz, mint az ápoláshoz. És talán abban sem vagyok mindig tökéletes…

De ezt a lipómát például simán el tudnám távolítani az előadó nyakáról, illetve tudnék hozzá asszisztálni. Erre gondolok, miközben bóbiskolok a tréningen, és magamban talán ekkor el is mosolyodom. Csak pihennem kell, kialudnom magam. Amikor hazafelé indulok, elered az eső újra. A kanyarban pedig várnak az orkánkabátos lovak, a kerítések tövében nyújtózkodnak a hóvirágok. Tavasz lesz, „csakazértis”, holnap pedig egy egészen új nap.

Molnár Lamos Krisztina

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images